(mi a hazugság…)

Én nem tudom, írta blogjában Tárnoki néni, hogy mi az, amit Feri nem teljesen kibontott igazságnak nevez. Az igazság egyébként sem olyan, mint a szaloncukor, amit karácsony után kibontunk, míg végül tele nem lesz üres sztaniollal a fa. Kell ez nekünk? Hát van szomorúbb látvány, mint január elején a járdaszélen heverő kopasz fenyőfákon felejtett színes papírcafrangok? Ettől óvott meg bennünket Feri, amikor kibontatlanul hagyta az igazságot.
Ennek a filozófiai fejtegetésnek a mélységén és komolyságán semmit sem változtatott, hogy az öreg hölgy miniszterelnökünket Ferinek nevezte, sőt az az érzelmi töltés, ami a ferizésben megnyilvánult, a rációt szinte az áhítat szintjére emelte. Dédunokája, a hároméves Esztike azonban semmit sem érzett ebből az áhítatból. Harmadunokatestvére, a hétéves számítógépes zseni, Robi segítségével behatolt a dédi blogjába, s csupa nagybetűvel beleírta: FRANCI FOJAMATÓSAN HAZUDIK! A folyamatosan szó helyesírását azért vétette el, hogy dédanyja ne őt gyanúsítsa az illetlen szöveg beszerkesztésével, hanem unokavejét, Ciprus Ferit, aki 1974-ben, hatodikban háromból bukott, és később az emelt szintű közterület-felügyelői érettségi bizonyítványát a kínai piacon cserélte egy kerékbilincsoldó kulcsért.
Amikor Tárnoki néni megpillantotta az otromba feliratot a számítógép terminálján, elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta Esztike fejét: „A Fidesz babérjaira pályázol, kiscsibém? Tudod te egyáltalán, mi a hazugság?” „Nem én írtam” – védekezett Esztike. „Szóval tudod!” – mosolygott az öreg hölgy. „Kinek van ebben a családban rajtad kívül olyan stílusérzéke, hogy Francinak nevezze Ferit, mintha én Vikinek nevezném Viktort? Talán Ciprus Ferinek? Akire szemlátomást rá akartad kenni a dolgot? Mi ez, ha nem gyáva, jobboldali sumákolás?” Esztike felemelte szöszke fejét, és dédanyja szemébe nézett: „Jó, akkor én írtam. Csak az előbb nem akartam kibontani a teljes igazságot. De most a szemedbe mondom: hazudik, mint a vízfolyás.” „Hm – mondta az öreg hölgy –, liberális voltom nem engedi, hogy beléd fojtsam a szót. Vitassuk meg tehát a dolgot. Hallottál már kegyes hazugságról?” „Hogyne – felelte a kislány. – A kegyes hazugság olyan, mint a kegyes halál. Valaki beledöglik…”
„A gének – nevetett Tárnoki néni. – Tőlem örökölted ezt a nagy szádat. A miniszterelnök úr az ország érdekében nem bontotta ki az igazságot. Ez egy depressziós nép, tele balsorssal és kisebbségi érzéssel. Hát nem volt szép Feritől, hogy mindezt látva kijelentette: minden rendben van, mi egy nagyszerű ország vagyunk, dübörgünk, és egész Európa minket irigyel? És népünk szilárdan halad…” „Ez az – mondta Esztike. – Mindig ezzel kezdődik…” „Ne beszélj rébuszokban. Mi kezdődik és mivel?” „A zsarnokság mindig hazugsággal kezdődik. A hazugság és az önkény ikertestvérek.” „Jó, hogy nem azzal jössz, hogy aki hazudik, az lop is.” „Lop – mondta a kislány. – De az a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy az igazság elhallgatását és elfojtását mindig erőszak követi. Dédi! Megmondanád nekem, hogy mostanában a magyar rendőrök miért járnak el mindig szakszerűen? Legyen bár szó fotózásról, kutyafürösztésről vagy tömegoszlatásról.” „Mert jó szakemberek.”
„Én a koromnál érettebb vagyok – mondta a kislány. – Bár csak a nagybetűket ismerem, és politikai tapasztalatom úgyszólván nulla, de attól tartok, hogy a te Ferid kész kiengedni a szellemet a palackból, vagy az is lehet, hogy ő maga a szellem.” „Minek a szelleme?” A kislány ezúttal visszarettent az igazságtól. Inkább azt mondta: „Én nem tudom…”