Nem beszélt, nem nevetett

Firenzében kezdődött és fejeződött be a modern kori újságírás egyik legfigyelemreméltóbb pályafutása. A szépség és világiasság városában született 77 évvel ezelőtt Oriana Fallaci, aki egész életét harcos tollforgatással töltötte. Megalkuvást nem tűrő erkölcsisége sokszor bajba sodorta, elidegenítette tőle az embereket, ám ellentmondásos életműve semmiképp sem mondható unalmasnak vagy konformistának. Fallaci ugyanis kérdező és bíró is volt egy személyben. Interjúalanyainak feltett kérdései ítéletet hordoztak, amelyet nyíltan meg is mondott a „nagy embereknek”. Az egykori amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger nem véletlenül nyilatkozta, hogy a Fallaci által készített interjú „alighanem életem legszörnyűbb beszélgetése” volt. Az olasz újságírónő sokakkal elbánt élete során. Jasszer Arafatról szóló cikkében részletekbe menően leírja a palesztin vezető szerinte előnytelen külsejét, így adva meg az alaphangot a későbbi beszélgetéshez. Ekkor azonban már sztárújságíró, akinek – a híres mondás szerint – gyakorlatilag a világ egyetlen embere sem mondhatott nemet. A nagyhatalmak vezetői így önként hajtották le fejüket, s tűrték az élve boncoló Fallaci kérdéseit.
Fallaci radikalizmusát alighanem édesapjától, Edoardo Fallacitól örökölte, aki a második világháború idején a Mussolini-ellenzék egyik vezéralakja volt. A politikus alkatú apa nem ellenezte lánya csatlakozását a Törvény és Szabadság nevű fegyveres szervezethez a háború alatt, pedig Oriana akkor még csak a tízes éveit taposta. Ilyen fiatalon ismerte meg a háborút, amelynek borzalmait egész életében szenvedélyesen gyűlölte és szerette is egyben. Munkája során – az Il Mattino Dell’Italia Centrale című lapnak tudósított – a legrázósabb helyekre jutott el: Vietnamba 1967-től, majd az indiai–pakisztáni háborúba, a Közel-Keletre és Dél-Amerikába. Többször megsérült. Mexikóban a tlatelolcói mészárlást követte figyelemmel 1968-ban, itt háromszor lőtték meg, majd a hajánál fogva húzták le egy lépcsősoron a mexikói katonák, és magára hagyták. Mint a New Yorker című lap megemlíti ezzel kapcsolatban, az öntörvényű, általánosításra igencsak hajlamos újságírónő ekkor hátat fordított a helyi diákmozgalomnak, és általánosságban meggyűlölte a mexikóiakat.
Öt évvel ezután rátalált a szerelem, mégpedig Alexandrosz Panagoulisz személyében, aki a görög katonai junta ellen harcolók egyik vezéralakja volt. Az ellenállót a hatóságok elfogták, megkínozták, és börtönbe zárták a diktátor, Georgiosz Papadopulosz tábornok elleni sikertelen merényletkísérletéért. Fallaci a férfival szabadulása után interjút készített, majd három évig együtt éltek. A románcnak egy autóbaleset vetett véget. Máig nem teljesen tisztázott körülmények között veszítette életét Panagoulisz, az újságírónő szerint egyértelműen a görög diktatúra titkosszolgálatának bosszújáról van szó. A történtekről könyvet is írt Un uomo (Egy férfi) címmel, amelyet világszerte megsüvegeltek.
Fallaci könyvei – interjúihoz hasonlóan – kemények, egyoldalúak és nagyon olvasmányosak. Sokszor persze igazságtalanok, hiszen Fallaci saját értékrendjét kéri számon mindenkin, ez pedig óhatatlanul összeütközésekhez vezet.
Egyébként megszállottként dolgozott, ha könyvet írt. Viszonylag korán, hét óra körül felkelt, leült a papír elé, és estig megszakítás nélkül írt. Nem evett, nem kelt fel kinyújtózni egy kicsit, csak verte az írógép billentyűit. Ha a gép előtt ült, naponta akár ötven szál cigarettát is elszívott. Bevallása szerint lassan, kínlódva születtek a sorok, s azokat is folyamatosan újraírta. Soha nem volt elégedett az eredménnyel. Művei leveszik a lábukról az embereket, az igaztalan állítások azonban sokakat felháborítanak.
Tiziano Terzani firenzei újságíró egy alkalommal a Corriere della Sera milánói napilapban nyílt levelet tett közzé, elítélve a Fallaci által gyakorolt újságírói stílust. Erre válaszul az óceán túlpartján, a Washington Timesban jelent meg egy írás, amelyben David Holcberg, az Ayn Rand Intézet munkatársa vette védelmébe az újságírónőt. Ám nem ő volt az egyetlen, akinek megtetszett az egyedi stílus. Az olasz politikai élet jobboldala általában támogatta Fallacit, így például az ország északi részének elszakadásáért küzdő Lega Nord (Északi Liga) mozgalom védelmébe vette. Egyes megnyilvánulásai azonban sokkal inkább a balodalhoz kötötték. Az említett szimpatizálás a mexikói diákokkal vagy a baloldali görög ellenállóhoz fűződő viszonya mellett például határozottan támadta a 2002 novemberében Firenzében megtartott európai szociális fórumot. Szerinte a kontinens elitjének konferenciája a nácik inváziójához hasonlítható – a sokszor szélsőbaloldali tüntetők pedig transzparenseiken az ő nevével tiltakoztak. „Orianáért tettük, mert nem beszélt az elmúlt 12 évben, és nem nevetett az elmúlt 50-ben” – mondták.
Az ezredfordulón már súlyos rákbeteg volt, de nem hagyott fel az írással, s élete talán legellentmondásosabb könyvét jelentette meg. A Harag és büszkeség az iszlám európai betörésére figyelmeztet, elítélve mindazokat, akik ezt a vallást követik. Fallaci bevallása szerint ébresztőt akart fújni a liberális Európának, amely elveszítette vallását és értékeit, és bárkit hajlandó befogadni, virtuális öngyilkosságot követve el ezáltal. A 2001-ben megjelent könyv ellen számos iszlám csoport tiltakozott, többen be is perelték Fallacit. Egy svájci bíróság elítélte az írónőt rasszista véleményéért, s Rómát arra kérte, büntesse meg vagy adja ki az alpesi országnak. Az olasz igazságügy-miniszter, Roberto Castelli azonban az olasz alkotmány szólásszabadságot védő kitételére hivatkozva visszautasította a kérést. Ezt meg is említette az utolsó években folyamatosan a mozlim szervezetekkel pereskedő Fallaci új könyvében, az Értelem erejében. Másfél évvel ezelőtt Adel Smith, az olaszországi muzulmánok uniójának elnöke ez utóbbi könyvéért perbe fogta az iszlám megsértésének vádjával. A pert halasztgatás után végül december 18-ára tűzték ki. Fallaci haragját minden bizonnyal a 2001. szeptember 11-i terrortámadások váltották ki. Azóta vallotta, hogy minden erejével a „nyugati civilizációra leselkedő legnagyobb veszély, az iszlamofasizmus” ellen harcol.
Ez azonban nem gyökerezik saját vallásos meggyőződésében, mivel egész életében ateistának vallotta magát. Furcsa módon mégis rendkívül tiszteli a pápaság intézményét, tavaly augusztusban például magánlátogatáson fogadta XVI. Benedek pápa nyári rezidenciáján, Castelgandolfóban. Az utazás óriási erőfeszítést jelentett számára, hiszen az elmúlt tíz évben Fallaci New Yorkban élt s kezeltette betegségét. Decemberben arany érdemérmet kapott Olaszország kultúrájának szolgálatáért, amelyet azonban nem tudott személyesen átvenni. Helyette üzenetet küldött, amelyben hazájáért és a szabadságért érzett szenvedélyes szeretetét fejezi ki. A tél végén mégis hazatért Toscanába, hogy búcsút vehessen szeretett Firenzéjétől. A nő, aki minden művében a halálról írt, amelyet szenvedélyesen követett háborúról háborúra, végül nyugalomban halt meg, távol a harcmezőtől. Úgy gondolta, ha sokat ír a halálról, talán nem lesz olyan szörnyű, amikor megérkezik érte.