Tisza István gyilkosainak nyomában

V I S S Z H A N G

Kertész Tivadar
Péter László Hová lett Sztanykovszky? című cikkéhez (Magyar Nemzet Magazin, 2006. május 27.) fűzök néhány megjegyzést mint régi társkutatója – példa erre Hollós Józsefről írott könyvem, aki Szegeden is volt orvos (Nagy idők tanúja, Kecskemét, 1984). Huszonöt év után az öreg történészek így egészítik ki egymást barátilag. Péter László oknyomozásában roppant precíz, én pedig körültekintően kiegészíteném mondandóját, hiszen évek óta izgat a Tisza István körüli rejtély.
Mivel tudom kiegészíteni Péter László írását Tisza István meggyilkolásának körülményeivel és tetteseivel, de nem csupán Sztanykovszkyval kapcsolatosan? Két forrásra szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik a Magyar Ház Könyvek kiadásában jelent meg: Gróf Tisza István gyilkosai a hadbíróság előtt (a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Kurír hivatalos gyorsírói följegyzéseinek alapján). A másik Tormay Cécile Bujdosó könyve, amely az őszirózsás forradalom alatti reagálásról ad hű képet ugyancsak a Magyar Ház kiadásában. Lássuk, mit mond az előbbi forrás 1920. szeptember 15-én, az utolsó (harminchatodik) tárgyalási napon a másodrendű vádlottról, Sztanykovszkyról!
„Sátoraljaújhelyi születésű és budapesti illetőségű, huszonnégy éves, római katolikus, nős, a volt császári és királyi 65. gyalogezred állománybeli tartalékos zászlós… polgári foglalkozására nézve joghallgató.
A vád:
Sztanykovszky Tibor II. rendű vádlottat: a) a Kbtk. 413. szakaszába ütköző és a Kbtk. 414. szakaszának harmadik pontja szerint minősülő, a Kbtk. 11. szakaszához képest, bűntársi minőségben véghezvitt felbérelt gyilkosság bűntettében, melyet az I. pont alatt megjelölt helyen és időben azáltal követett el, hogy tudva, miszerint a villába behatolás célja Tisza István megölése, mialatt Dobó István és másik két társának lövései gróf Tisza Istvánt földre terítették, a hallban a nyitott bejárati ajtó közelében lövésre készen tartott fegyverrel társai mögött állott, s így a közvetlen tetteseknek a merénylet biztosabb kivitelét tevékenyen elősegítette;
b.) a Kbtk. 183. szakaszába ütköző és a Kbtk. 201. szakasza szerint minősülő, háború idején a tényleges állományból elkövetett és önként jelentkezéssel egybekötött első szökés bűntettében, melyet a szolgálati eskü letétele után követett el… s mindaddig távol volt, míg utóbb letartóztatásba kerülve, 1920. május 14-én a budapesti m. kir. katonai körletparancsnok ügyésze előtt mivoltát fel nem fedte.
Az ítélet így hangzik:
Sztanykovszky Tibort, a Kbtk. 415. szakasza alapján és a Kbtk. 90., 40. (32.) szakaszok, továbbá az 1916. évi Rendeleti Közlöny 6. szakaszának alkalmazásával tartalékos zászlósi rendfokozatától való megfosztás, a Károly-csapatkereszt elvesztése és a hadsereg kötelékéből való kicsapás mellett ugyancsak (mint az elsőrendű vádlott Dobó Istvánt – K. T.) kötél általi halálra ítéli.
Indokok:
1918. esztendő egy ködös, sötét őszi délutánján egyenruhába öltözött egyének hatoltak be a Hermina út 35/A számú villába, közülük négyen fegyveresen gróf Tisza István lakásának halljába léptek. Tisza a katonák behatolásának zajára hűséges szolgájának rimánkodása dacára, neje és unokahúga, gróf Almássy Denise társaságában nyugodtan, mindössze a lehetséges önvédelmet megkísérlendő, Browning pisztolyát kezében tartva, a belső lakosztályból kilépett a hallba.
Erre drámai jelenet következett. A katonák színpadias szónoklatot tartva kijelentették, hogy őt tartják a háború és minden abból keletkezett szenvedések okozójának, és most végórája ütött, leszámolni jöttek. Tisza István egyéniségéhez méltó nyugalommal azt felelte, hogy a háborút nem ő okozta. Egyike a katonaruhás embereknek rászólt, tegye le a pisztolyát, Tisza pedig látván a vele szemben álló túlerőt, s hogy az ellenállás hasztalan volna, búcsútekintetet vetett övéi felé, a pisztolyát a kandalló párkányára letette, s támadóival többet beszédbe nem elegyedett. Ezek csak arra vártak, hogy a pisztoly saját testi épségüket ne veszélyeztesse, nyomban eldördültek a gyilkos fegyverek, gróf Tisza István a földre rogyott, s pár pillanatnyi szenvedés után Magyarország e nagy fia kilehelte lelkét.
Történt pedig ez október 31-én, annak a forradalomnak a napján délután öt és fél hat óra között, mely napon Károlyi Mihály és hívei hatalomhoz jutottak. 1918. október 31-nek végzetes dátumát az ezeréves nemzet legszerencsétlenebb korszaka követte. Ebben a korszakban magáról a gyilkosságról, illetve annak kinyomozásáról senki sem mert az országban hangos szóval beszélni, míg a nemzet felébredt ájulásából, s a katonai és polgári igazságszolgáltatói szervek működésüket újból felvéve, megkezdődött a bűntény tetteseinek és értelmi szerzőinek kinyomozása…”
Tormay Cécile pedig Bujdosó könyvében így rögzítette Tisza végzetét (Géza testvére telefonált november 1-jén, halottak napja előtt):
„– Mi történt?
– Szegény Tisza István…
Hallgatásomból azt hihette, nem értettem meg, amit mondott. Megismételte:
– Ő az egyetlen halottja a forradalomnak. Katonák ölték meg. Behatoltak a lakásába és… a felesége és Almássy Denise előtt agyonlőtték.
– Gazemberek!
A telefonközpont szétkapcsolt. Egy idő múlva érezni kezdtem a meszelt fal hidegét a hátamon. Csak ekkor vettem észre, hogy támaszkodom a falnak.
Szegény teremtés! Elhagyatott, magányos, árva ember! Senki se védte meg. Nagy órájában egyedül asszonyok voltak mellette: az asszony, aki mindig ott van a kereszt lábánál. És hirtelen, mint egy borzongás, átfutott rajtam Tisza kínszenvedéses utolsó pillanatainak a sejtése. Hogy fájhatott neki a kiszolgáltatottságának tudata, hogy tiltakozhatott nagyszerű agya a megsemmisülés ellen, hogy lázadozhatott benne a még el nem használt hatalmas élet. Tisza István halott! Milyen rettenetes üresség támadt ettől a három szótól. Nincs többé! És nincs többé, aki Magyarországon minden súlyt visel, akit mindenért okolnak, aki mindenért felelős. Milyen nagyon kihűlhetett tegnap óta, milyen merev és tehetetlen lehet. Súly és a felelősség pedig, amelyet egymaga viselt, szétoszlik az ég alatt. Eddig egy ember bírta, vajon elbírja-e ezután egy egész ország népe? Mialatt szorongva kérdeztem ezt magamtól, egyszerre úgy rémlett, valami rám nehezedik, amit eddig nem ismertem, és én is hordozója leszek óriási láthatatlan tehernek. Nagy örökhagyó kicsiny örökösei… Én is, mások is, mindenki, aki magyar!… Szegény Tisza!… Megölték!…”