Török csodák

Zaklatott életet élt a derék Komáromi János, akiről csak annyit lehet bizonyosan tudni, hogy Abaújszántóról származott, Sárospatakon tanult, és 1697-től vetette papírra Törökországi diarium és experientia című naplóját. Hányatott élet ide, hányatott élet oda – előbb Teleki Mihály híve, később Thököly rabja, majd titkára, végül bujdosótársa –, holta napjáig naiv lélek maradt, aki a világ minden lényegtelen jelenségén ámuldozik és lelkendezik, elhisz bármi képtelenséget, és ennek megfelelően művében is összekeveredik az érdes valóság meg a tarkabarka mese.
Szendrő váráról például, amely viszonylag közel fekszik születése helyéhez, elmondja, hogy azt „egy Helena nevű görög kurva leány építtette, kerítésére a maga kurva címerét metszette, magát pedig mezítelen, kőből a belső várában kifaragtatta”. Regél még bivalygyilkos szúnyogokról, és hozzáteszi: a parasztok füstöléssel szokták felvenni a harcot az ilyen-olyan mérges muslicák ellen. Mindez azonban semmi azokhoz a csodákhoz képest, amelyeket az ámuldozó kuruc bujdosó akkor vet papírra, amikor a száműzött Thököly társaságában beutazza Törökországot.
Hüledezve írja le az oroszlánt meg az elefántot – ekkoriban Észak-Afrika tetemes része a Török Birodalom tartománya! –, ám a konstantinápolyi piacon látott ezernyi tengeri herkentyű gyújtja fel igazán gyermeki képzeletét. Itt végleg elszabadul amúgy is nehezen kordában tartott tolla. „Most csak egyik csudáját a Fejér-tengernek előhozom, mely neme a sziréneknek, egészen szőrös ember, majomábrázatja vagyon, az férfinak nagy haja, nagy bajusza szokott lenni, két lába, két keze, öt ujjai, körmei mindeniken, mind kezei, lábai rövidek, az farka pedig mint az delfinhalnak. Az asszonyoknak is nagy a haja, csecsei; egy párt szokott fiadzani, kiket csecsen szoptat, az kezekkel fogják meg a halakat, s azzal élnek, derekokig mutatják ki magokat az tengerben, de ki is jőnek a partra…” Hozzáteszi eme leíráshoz, mely mintha Homérosz korából maradt volna ránk, hogy „a szirének nagyjai akkorák, mint egy kaják vagy hajó, s szemérmük is épp olyan, mint az embernek”. Lát továbbá a piacon óriás unikornisszarvat, valamint egy olyan halat, „mely hosszú farkú, kijő a tengerből, s repül az aerben”, valamint „irtóztató bagoly, kakas, ló formájú halakat, kereszded, kal-kare-baludokat, disznóhalakat, tövises disznó, karvasforma csigákat, ausztrigákat, pók s egészlen szőrös rákokat, csak tegnapelőtt is én hozatván egy nagy rákot, megértük nyolcan vele. Igaz, hogy nem mindenik merte enni irtózatossága miatt…”
Egy alkalommal elragadják a viharos tenger hullámai. Amikor aztán a hullámok félholtan kivetik a partra, talál ott „egy nagy sárkányforma halkoponyát, kinek felül is ötven, alul is ötven vastag, sűrű fogai voltak”. Lát aztán a konstantinápolyi zsidó doktornál egy hatalmas krokodilust is, amelyről elújságolja: mielőtt az embert felfalná, áldozatát annak rendje-módja szerint elsiratja az érzelmes szörnyeteg. Lát tengerből születő és az ember veszedelmét leső apró madarakat, „kiket spiritus damnatinak szokás mondani”. Sárkányt ugyan nem sikerül megpillantania, csak a bőrét, „kit a fegyver nem fog, mert kivül hajas páncélforma borítja”.
Bemutatja végezetül Konstantinápoly ezernyi csudás látnivalóját. Szent Jób „ezüstdrótos koporsóját”. A márványkőből való vedret, „kiben az Krisztus Urunk a vizet borrá változtatta volt”. Elmeséli, hogy a tengeren aranyozott gályák meg ékkövekkel kirakott hajók úszkálnak. A városnak szerinte nem kevesebb, mint negyvenezer utcája van. Mindegyikben mulatók, kolostorok, malmok meg paloták. Az óriási városkapura pedig teknősbékák hajóit, cethalak oldalcsontjait, régi sisakokat és mellvasakat függesztettek ki, hogy a gyanútlan lelkek ott is találjanak némi álmélkodnivalót.