A szabad szó dicsérete

Már csak azért is hasznos volt, hogy mi tíz-tizenöt milliónyian, és ki tudja, hányan még a világon megtudtuk: Gyurcsány Ferenc „elkúrta”, mert a botrány hatására végre megmutatta önmagát a honi civil kurázsi. A rendszerváltásnak csúfolt tizenhat évvel ezelőtti fordulat óta most történt meg először, hogy százezrek vonultak mindenféle szervezeti háttér nélkül az utcákra, és tartottak ki ott hetekig. Még ha a baloldali érdekkört kiszolgáló média szeretné is elhitetni az emberekkel, hogy a Fidesz múlt pénteken indult tüntetéssorozatáig csak néhány száz szélsőséges lézengett a Kossuth téren. A Parlament előtt már szeptember 17-én, vasárnap ezrek gyülekeztek, azt követően, hogy a rádió először játszott le részleteket az őszödi felvételből, s hétfőn estére – amikor a politikai pártok alig tették meg az első reagálásaikat a példátlan kormányfői vallomásra – az önszerveződő tömeg már megtöltötte a Kossuth teret.
Bal- és jobboldalon egyaránt el kell még számolni azzal a ténynyel, hogy a köztévé székházát nem tudta volna elfoglalni a tüntetők néhány száz fős kemény magja, ha nem állt volna mögöttük a sokezres, Gyurcsány Ferenc távozását követelő, dühös, amúgy jól szituált középrétegbeli, illetve a budapesti egyetemekről összesereglett embertömeg, amely – ki kell mondani – akkor jogosnak találta a hazugság és a manipuláció szimbólumává vált Magyar Televízió megostromlását. A Szabadság téren aznap este forradalmi hangulat volt, a kemény mag „harci sikereit”, például az emberek közé rontó vízágyús kocsi elfoglalását tapsvihar, a szovjet címer ledöntését önfeledt ováció fogadta. Vélhetően sokan azok közül, akik most több- éves börtönbüntetéssel fenyegetve a bíróságok előtt állnak, egyfajta forradalmi indíttatásból érezték magukat feljogosítva az alkotmányos kereteket meghaladó cselekedetekre. Ezt a bíróságoknak is figyelembe kellene venniük, ha pedig másodfokon nem változnak meg a minden jel szerint megtorló, elrettentő jelleggel osztogatott súlyos ítéletek, felvetődik, hogy nem volna-e helyes Sólyom Lászlónak – Göncz Árpádnak a taxisblokád után tett lépéséhez hasonlóan – kegyelmi eljárást kezdeményeznie az elítélt tüntetők javára. Bár a tiltakozássorozat Szabadság téri vargabetűjét ilyen rövid távlatból nehéz mérlegelni, az ott történtek nem kisebbítik a következő napok civil fellépésének értékét: a tízezres tömeg estéről estére lankadatlanul kivonult a Parlament elé, noha az ellenzék – amúgy megmagyarázható okokból – alig képviseltette magát a felszólalók sorában.
A civil demonstráció szeptember 23-án érte el az eddigi csúcspontját: az első napokban megismert felszólalók mellett művészek, írók, független közéleti személyiségek és a Makovecz Imre köré csoportosuló fiatal értelmiségi kör tagjai érezték úgy, hogy szólniuk kell a Kossuth teret betöltő tömeg előtt. A demokrácia diadala volt ez a szombat délután, amikor kizárólag egy közös cél, a hazug és tehetségtelen („nem csináltunk semmit”) kormányfő távozásra kényszerítése érdekében a fővárosba sereglettek a szónokok, a tüntetők és összeállt ez a spontán nagygyűlés. Ugyancsak példátlan, hogy három hete sok százan – néhol sok ezren – vonulnak ki a többi magyar város köztereire, többnyire úgyszintén központi szervezés, felkérés nélkül. Ez kimagasló demokratikus teljesítmény a spontán tüntetések szervezői részéről, beleértve azokat is, akik lankadatlanul fenntartják a „forradalminak” nevezett Parlament előtti kisszínpadot, amelyen bárki szót kaphat (még ha sok butaság is elhangzott rajta), továbbá a terekre bátran kiálló értelmiségieket, akik időben felismerték, hogy a tiltakozóhullám csak velük léphet ki a karanténból.
Más kérdés, hogy hogyan tovább? Egy biztos, a nehezen megtalált civil öntudatból nem szabad engedni.