Tokió zajos. Már-már elviselhetetlenül. Mindenütt megtalálja az embert a rövidhullámon terjedő információ, a reklámok, az arrafelé hatalmas népszerűségnek örvendő J-pop, az előre felvett figyelmeztető üzenetek. Pityegnek a zebránál a vakokat segítő berendezések, a szórakozóhelyek hirdetései ordítanak, és az utcafrontra felerősített plazmatévék képernyőiről is ömlik a reklám. Ezek egyáltalán nem hasonlítanak a magyar hirdetésekre. A képi világ habos-puccos rózsaszín, világoskék és halványzöld. A színészek mindig mosolyognak, hangjuk pedig szinte hisztérikusan magas. Nemritkán békának öltözött „komoly” színészek ajánlják a termékeket, viccesnek szánt ugrabugrálással mókáznak a „százcolos” képernyőn.
Kisgyerekek országa
Kissé olyan, mintha Japán nem akarna felnőni. Ami a kisgyerekeknél még aranyos, a felnőtteknél már kevésbé az. A világszerte ismert Hello Kitty! ruhamárkán cseppnyi cica díszeleg – nagy örömére az öt év alatti kislányoknak. Japánban azonban ezek a cicák a felnőtteken is megtalálhatók, s ők egyáltalán nem érzik kínosnak a viseletet. A cég pedig jól ráérzett az általános divattrendre, és immár felnőttruhákat is gyárt. Rózsaszínben, cicával. A fiatalok körében ugyanakkor dívik a „Lolita” stílus számtalan alfajtája, amikor a felnőttkorukban is meglehetősen aprócska japán lányok magukat iskolás lánnyá maszkírozzák, arcukra nagyon vastag sminket tesznek, hajukat pedig szénaboglyává varázsolják. A fiúk hasonló furcsaságokat tesznek magukkal. Évtizedek óta minden trendi fiatal vörösre vagy szőkére festi a haját, hogy pukkassza a polgárokat. A lázadó magatartás azonban nem feltétlenül éri el a célját, ha az éjszakai utcákon gyakorlatilag az összes fiatalember hasonló hajjal virít.
A zaj- és fényözön közepette azonban érdemes megjegyezni, hogy sehol máshol nem sétálhatnánk ilyen biztonságban a világon. A zsebtolvajlások száma elenyésző, az ennél nagyobb bűncselekmények pedig szinte nem is ismeretesek. A külföldiek mindenkinél jobb helyzetben vannak, a helyiek ugyanis egyáltalán nem foglalkoznak velük. Nem barátságtalanok, de nem is különösebben érdeklődők. A fehér bőrű idegen biztosan nem tud japánul, így értelemszerűen nem tud velük kommunikálni. A japánok kisiskolás koruktól kezdve tanulnak angolul emelt óraszámban, érettségi idején így magabiztos nyelvtudásuknak kellene lennie. Ez azonban messze nem általános, sőt az a japán számít különlegesnek, aki társalgási szinten műveli e nyelvet. Egy magyar nyelvtanár, aki Japánban tanította az angolt, értetlenül tárja szét a karját. Elmondása szerint az ő diákjai kiválóan teljesítenek az órákon, a mindennapi életben azonban nem tudják használni megszerzett tudásukat. Érdekesség, hogy a felső értelmiség tagjai is legtöbbször hibásan társalognak angolul.
Maradjunk azonban inkább az istenadta népnél, amelyből azért mindenütt több van, mint cégvezetőből. A japán kereskedelmi és ipari minisztérium által szervezett út során alkalom nyílt mindkettő társaság viszonylagos megismerésére. A Hippo Family Club néven ismert nyelvtanuló-kapcsolatépítő társaság vállalta, hogy a külföldi résztvevőket elszállásolják partnercsaládoknál, így egy éjszakát igazi japánként tölthet a messziről jött ember. A befogadó családok össze is gyűlnek egy teremben, és fogadják választott fiukat-lányukat. A rögtönzött ünnepség leginkább egy óvodai évzáróra hasonlít. A végtelenül kedves, mosolygós családok név szerint hívják ki a világ minden tájáról érkezett vendégeket, és össznépi játékra hívják fel a vegyes társaságot. Zenére kell kő-papír-ollót játszani, majd kisebb körtánc következik, amelynek végén megfogjuk a mellettünk levő két kezét, és leguggolunk. A teremben tombol a jókedv, a merőben szokatlan helyzet még a rideg európaiakat is feloldja. Az eseményt szervező japánok nagyon hangosak, nevetnek és énekelnek, éppúgy, mint gyermekeik az éjszakai utcákon. Angolul pedig éppúgy nagyon töredékes ismereteik vannak, mint az utca népének általában, a beszélgetés így nagyon nehezen működik. Az este folyamán e sorok írója a fogadóünnepséget követően részt vehetett a Hippo Family Club helyi egységének rendezvényén, ahol az önfeledt játék folytatódott, csak ezúttal kutyát kellett alakítani, aki négykézláb rohangálva próbálja elfogni az embereket. Tapasztalatok alapján kijelenthető, hogy a kisgyerekek mindenütt egyformák: a kisfiúk elevenek és kiabálósak, a kislányok pedig szégyenlősek. A különbség akkor jelentkezik, ha felnőnek a gyerekek, s a fehér bőrű ajkáról lefagy a mosoly, öltönybe bújik, és nem tartja szórakoztatónak, ha négykézláb kell kutyaként rohangálnia, miközben az ázsiai továbbra is derűsen szemléli a világot.
Hanyag elegancia
A manapság divatos üzletember és politikus Japánban szokatlanul hanyag. Az élre vasalt nadrág és a csillogó bőrcipő ugyan maradt, ám a felsőruházat nagyon „fiatalos”, ugyanis szinte tilos a nyakkendő. Az utcákon egy-egy nyakkendős ember siet csak, a többiek a „cool biz” stílust követik, a kormány nagy örömére. Az öltözködés politikai és gazdasági kérdés egyaránt, mégpedig súlyosabb, mint azt elsőre hinnénk. Koidzumi Dzsunicsiro nemrég leköszönt miniszterelnök bejelentette: az ország rengeteg energiát és pénzt pazarol a légkondicionáló berendezések működtetésére, amelyekre igazából semmi szükség nem lenne. „Le a nyakkendővel és a zakóval munka közben!” – adta ki az utasítást a kormányfő, s jó példával elöl járva maga lett a „cool biz” úttörője. A minisztériumokban azóta füllesztő meleg van, a légkondicionálás csak 28 fok fölött kapcsol be, addig a felső vezetés szerint a rövid ujjú ingben ki lehet bírni anélkül, hogy ez rossz hatással lenne a munka hatékonyságára. Nem mellékesen kiváló indikátor az új öltözködési stílus a politikailag renitens kollégák felismerésére. A nyakkendő ugyanis csak azt jelentheti, hogy valaki nagyon komoly találkozóra készül, vagy nem támogatja a miniszterelnököt. Suto Nobuhito, az ellenzéki Japán Demokrata Párt egykori képviselője mindenesetre szépen megkötött nyakkendőben közli, éppen egy évvel ezelőtt volt történelmi vereségük a „Koidzumi-színházzal” szemben. A hatalmon levő Liberális Demokrata Párt (LDP) szerinte nem politizál, csak kommunikál. Emlékezetes Koidzumiék tavalyi trükkje, amikor „orgyilkosokat” indított a legkomolyabb ellenfeleivel szemben a választásokon. Persze nem szabad szó szerint érteni ezt: a gyilkosok csak politikai téren kegyetlenek. A választásokon ezek a jelöltek – népszerű közszolgálati munkatársak, pénzemberek, tudósok vagy akár a szórakoztatóiparban feltűnt hölgyek – földcsuszamlásszerű győzelemhez segítették az LDP-t tavaly, így rostálva ki a pártból a Koidzumival szembeszegülő képviselőket. A tavalyi választás inkább a győztes párt belső megújulásáról, mintsem a győzelemről szólt, ez utóbbi ugyanis nem volt kérdés. Az orgyilkosok sok esetben nem is az ellenzéki képviselőjelölteket voltak hivatottak „megölni”, hanem a zendülő LDP-tagokat. A harminc gyilkosból csak kilencen értek révbe, ám Koidzumi diadalittasan jelenthette ki a választás éjszakáján: „A mai nappal nemcsak győzött a párt, de teljesen meg is újult.” Az eredmény pedig szinte sokkoló volt. Az LDP a 2003-as választáson elért 49 százalékát 62-re tornászta fel, a legfőbb ellenfél demokraták pedig 37-ről 24-re csúsztak vissza. Az első év után Koidzumi kiszállt a körhintából, és melegen párttársai figyelmébe ajánlotta Abe Sinzo korábbi kancelláriaminiszterét. Abe át is vette a stafétabotot főnökétől, ám az előtte álló kihívások nagyon komolyak.
Első és legfontosabb szempontként leszögezhető, hogy Amerika barátsága Japán számára létkérdés volt évtizedeken át. George Bush amerikai elnök és Koidzumi személyesen is olyan jó kapcsolatban álltak, hogy annál nem lehet sokkal jobbat elképzelni. Abe azonban keményvonalas patrióta, aki ugyan támogatja a szoros kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, ám nyitni szeretne szomszédai irányába is. A tengerentúliak iránti lelkesedésben egyébként szinte az egész japán nép osztozik. No nem kell amerikai zászlókat elképzelni az utcákon, ez az érzés annál sokkal mélyebb. Legjobban az amerikai Boeing és az európai Airbus repülőgépgyártók eladásai mutatnak rá a mélyen gyökerező rokonszenvre. Az Airbus 2000 és 2004 között Európa repülőgéppiacának 62 százalékát uralta. A Közel-Keleten és Afrikában ez a szám 83 százalék, s még a sasfészekben, az amerikai ikerkontinensen is 49 százalékos eredményt tudott elérni a Boeinggel szemben. Tavalyi kimutatásuk szerint Észak-Amerika 31 százalékban az európai gépekből vásárolt, ami nagy büszkeséggel töltötte el az Airbust. Glen Fukushima, a japán származású, ám valójában ízig-vérig amerikai menedzser azonban rámutat a lényegre: Japánban az Airbus a piacnak mindössze a négy százalékát ellenőrzi. Ilyen rossz eredményt ezenkívül csak egy országban mutatnak fel, ez pedig Izrael.
Lazuló munkamorál
A japán munkás kitartása és türelme legendás, olyannyira, hogy a munkarend fellazítására találták ki korábban a karaokebárokat. A helyzet azonban már nem olyan rózsás, mint volt akár egy évtizeddel ezelőtt. A Japánt a háborús vereségből felemelő korosztály tagjai kiöregedtek, nyugdíjba mentek, utódjaik pedig már nem képviselik azt a töretlen munkamorált, mint ők, a nagy generáció. Az idősek ráadásul a folyamatos munka mellett elfelejtettek élni, családot alapítani, a gyerekeket felnevelni. Ezért aztán az idei az az év, amikor a legtöbben vannak a japánok (130 milliós lélekszámnál tetőzik a görbe), innentől viszont lefelé vezet az út. Jóslatok szerint ötven év múlva már csak 100 millióan élnek majd a szigetekből álló országban, ám közülük nagyjából 35 millióan 65 év fölöttiek lesznek.
A középkorúak addig is keményen dolgoznak, majd munka után betérnek a játékterembe, amely a zaj- és színkavalkád netovábbja. Acélgolyócskák milliói zuhognak át a gépeken. A rendkívül kevés szabadidővel rendelkező férfiak – és kismértékben nők – a családjuk helyett inkább karikatúrahalacskák és rózsaszín felhőcskék társaságában szórakoznak. A játékos megvesz egy adag golyócskát, amelyet egy gépezet kilő. Ha a golyó leesés közben beleütközik valamibe, újabb golyókat nyer a játékos, ha nem, a golyó elveszett. Mivel törvény tiltja, a golyókat nem lehet pénzre váltani, helyette pontokat gyűjtenek, amelyeket később kisebb tárgyakra lehet cserélni. Ha valaki nagyon sokat nyer, kérheti a „speciális” nyereményt, amely valójában pénz. A játéktermeket általában a helyi maffia tartja fenn, ám rendőri intézkedésről szinte soha nem hallani. A hatóságok talán úgy gondolják, több kárt okoznának a nemzet kábítószerének megszüntetésével, mint ha hagyják a japánokat bódítani magukat. Felmérések szerint 40-50 millió ember esetenként elmegy játszani, 30 millióan pedig függő mániákusok.
origo.hu
A 2025-ös büdzsé megalapozza a dinamikus bérnövekedést
