Bálványimádók

Hirtelen felvirrad a reggel, az új Nap keleten kél. Bár az idő lassan lejár, két Nappal búcsúzik a fény – írja le a nukleáris támadás szörnyűségét a Pink Floyd talán legnyomasztóbb albumán Roger Waters. Nem szabadna megengedni, hogy felkeljen a második Nap is. A nukleáris fegyverek azonban létezésük óta megbabonázták az emberiséget, az egykori úgynevezett szabad világ és az imperialista országok vezetőit, a történelem folyásába beavatkozni képteleneket; mindenki együtt gyönyörködik a borzalmas erő látványában. Észak-Korea most szépen beállt a sorba, bár róluk régóta tudta mindenki, hogy hasonlóképp bálványimádók, mint a többi atomhatalom, csak nem nyugszanak bele ideológiájuk kudarcába, és mindenképp ki akarják dönteni a Földet a sarkából. Az észak-koreai televízióban mosolygós hölgy jelenti be „hőstettüket”, amely boldogsággal tölti el „a hadsereget és a népet”. Pontosan ilyen sorrendben.
A nagyvilág diplomáciája egy pillanat alatt fordult az elfeledett kelet-ázsiai térség felé. Az atomveszélyt az újságolvasó Irán felől várta, amely valószínűleg némi malíciával ítélte el Phenjan tettét, s hitet tett az atomfegyvermentes világ mellett. A leginkább érintettek, Kína, Japán és Dél-Korea a múlt ködébe vesző, ám ma is fájó történelmi sérelmeiket feledték el azonnal, s figyeltek fel a küszöbükön kaffogó fenevadra. Dél-Korea készültségbe helyezte hadseregét, és azt kutatja, meddig bírná a nukleáris háborút, milyen fegyverekkel lépne fel atomrakétával támadó testvére ellen. Mivel saját atomfegyvere nincs, valószínűleg hirtelen, kapkodva fejleszti hagyományos harci eszközeit, és közben bízik az Egyesült Államokban. Washington nukleáris rakétái ugyanis hadra foghatók, ott tárolják őket helyben. Az amerikaiak is tudják, hogy nem maradhat így a koreai helyzet, a tűzszünet még nem béke, hiába telt el ötvenhárom év a háború felfüggesztése óta. Ezt jelzi, hogy folyamatosan telepítették bombázóikat a térségbe, egy esetleges újabb koreai háborúban már nem Missouriban szállnának fel a B–2-es bombázók (mint az történt a Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásoknál).
Legyen ugyanakkor a világ leghatalmasabb atomütőereje az ember háta mögött, a szövetségek bármikor felbomolhatnak, és az is ismert, hogy minden ország elsősorban a maga érdekét nézi, és a gyengébb partner csak később jut eszébe, így Dél-Korea népe azonnal saját atombombát követel. Ha ez megtörténik, Japán kínos helyzetben találhatja magát: „szomszédai” közül mindegyiknek (Oroszország, Észak- és Dél-Korea, valamint Kína) lesz atombombája, míg neki a II. világháborút lezáró béke és az azután kidolgozott alkotmány értelmében csak önvédelmi csapatai. Abe Sinzo miniszterelnök talán az ilyen helyzetek elkerülése miatt döntött úgy, hogy átdolgozza kicsit a háború minden formáját elutasító alaptörvényt, bár arról továbbra sincs szó, hogy a hirosimai és nagaszaki borzalmak után Tokió is saját nukleáris ütőerőt állítana fel. Jelenleg úgy tűnik, hogy egyedül a legérintettebb nem hódol a pusztító erő előtt, mivel tudja, mivel is jár, ha bevetik.
Az Egyesült Államok igen nehéz helyzetbe került Phenjan erőfitogtatása miatt. Míg Irakra és Iránra koncentrált azok állítólagos gonosz tervei miatt, Észak-Korea büntetlenül kifejleszthette saját atomfegyverét. A sztálinista állam a korábbinál is magabiztosabb. Ha az Egyesült Államok folytatja a rá gyakorolt nyomást, „fizikai lépéseket” helyezett kilátásba. Az amerikai filmekben ilyenkor szokás mondani, hogy nem engedünk az erőszaknak, és indulnak a bombázók.
Aztán felkel a Nap.