Kedden délelőtt egy-egy könyvet postáztak a IFUA Horváth & Partners vezetési tanácsadó cég munkatársai a parlamenti pártok vezetőinek, pénzügyi szakembereknek, a megyei jogú városok polgármestereinek, valamint Gyurcsány Ferencnek és Orbán Viktornak, a budapesti amerikai nagykövetség pedig egyetemeknek és középiskoláknak küldi el hamarosan a kiadványt. David Osborne és Peter Hutchinson könyve két évvel ezelőtt jelent meg Amerikában, és hatalmas sikert aratott – nem utolsósorban fájdalmas aktualitása okán. Az ottani hatalmas költségvetési hiány, a tartós pénzügyi krízis az állami feladatellátás rendszerének újragondolását sürgeti, lehetőleg a jobb- és baloldali szólamok és elhasznált ideológia nélkül.
Bár jogosnak tűnhet a kérdés, hogy egy amerikai szakkönyv megállapításai miként alkalmazhatók a magyar problémákra, a válasz is adott: a globalizáció hatása és a multinacionális vállalatok viselkedése minden országban hasonló, a társadalmi problémák (elöregedés, növekvő szociális feszültségek, az egyre hosszabbodó életünk egészségügyi ellátásának költsége, növekvő bűnözés, migráció) jelentős része is közös. A 2002–2003-as évek amerikai problémái (közalkalmazottak elbocsátása, hatalmas költségvetési hiány, a rendőrség visszafejlesztése növekvő bűnözési mutatók mellett, oktatási intézmények bezárása, egyszóval a közszféra folyamatos költségvetési válsága) immár nálunk is a legidőszerűbb kérdést jelentik. Az adóbevételek növelése pedig itt is, ott is utópisztikus elképzelésnek bizonyult-bizonyulhat, hiszen a nagy bevételt realizáló multinacionális vállalatok pillanatok alatt ki tudják menteni a pénzüket adószempontból megfoghatatlan off-shore vállalkozásokba, a munkaadók terheinek növelése a termelés áttelepítése miatt gyárbezárásokhoz vezet, az adófizetőkre rótt társadalmi terhek növelését pedig nem lehet a végtelenségig fokozni. Márpedig ha a problémák közösek, akkor a megoldásukban is segíthetnek a kipróbált és bevált módszerek. Az amerikai recept gerince egyszerűnek tűnik: a problémák azonosítása után meg kell határozni a kormányzás árát és prioritásait, ezek alapján elosztani az elérhető erőforrásokat, és hatékony eredményelérési, ellenőrzési módszereket kell bevezetni.
A közérthetően megfogalmazott és jól emészthető gondolatokat tartalmazó kiadványnak van egy előzménye is: Osborne 1992-ben megjelent könyve, az Új utak a közigazgatásban (Reinventing Government). Bár az abban megfogalmazott ötleteket sokan haszontalannak és megvalósíthatatlannak tartották, az elképzelés reformhullámot indított el előbb Amerika, később pedig más országok közigazgatásában. Azóta sok helyen természetes, hogy az ügyfeleket bevonják a kormányzásba, a közigazgatás eredményeit a versenyszférához hasonló módszerekkel mérik, és versenyeztetik a szolgáltatásokat. A New Public Management mozgalom különben az angolszász országokból indult útjára, és leglátványosabban Új-Zélandon, a nyolcvanas évek mély gazdasági válságát követő időszakban mutatkozott meg, de az elveket ma már sokan alkalmazzák Svédországtól Brazíliáig.
Nemzetközi tapasztalatok szerint az állami és az önkormányzati feladatellátás újragondolásának igénye akkor erősödik fel, ha nagy a baj, vagyis reménytelenül elfogy a pénz a rendszerből. A kormány ilyenkor trükközni kezd: kreatívan könyvel, kölcsönöket vesz fel, megpróbálja eladni a maradék állami vagyont, és ha már ez sem segít, elbocsátásokba kezd, és a fűnyíróelv szerint csökkenti a költségvetési kereteket. Ez utóbbi fázisban tartunk mi is jelenleg. Az okok sokrétűek, és természetesen nem kerülhető meg a lassan öt éve kormányzó koalíció felelőssége, de az is tény, hogy a rendszerváltás óta eltelt tizenhat évben egyik kormánynak sem volt elég energiája, bátorsága hozzányúlni az elavult, bevételközpontú költségvetési gazdálkodáshoz, felmérni, hogy pontosan milyen közfeladatok ellátását várja el a lakosság, és ezeket miként lehet hatékonyan és számon kérhető módon megvalósítani. Egy piaci versenyzőnél ugyanis természetes, hogy elkergetik a menedzsert, ha nem teljesíti az elvárt számokat (és fizetése is eredményfüggő), míg a közigazgatásban legfeljebb az „érdemei elismerése mellett más, fontos feladattal bíztuk meg” típusú visszajelzés járt a megbukott vezetőnek.
A kötet sajtóbemutatóján Giró-Szász András, a Századvég politológusa így fogalmazott: a közigazgatás akkor végzi jól a dolgát, ha nem róla szólnak a sajtóhírek. Magyarországon ma nem ez a helyzet – az amerikai válsághoz hasonló jeleket produkál a költségvetés, amely nem tud mit kezdeni az elöregedő, növekvő szociális nyomástól terhelt társadalommal. A kormányok nem orvosolják a problémát, hanem maguk előtt görgetik az állandó tűzoltással ahelyett, hogy érdemi kezelést, közép és hosszú távú megoldásokat keresnének. Újra kell gondolni az állami szerepvállalást, mert elértünk a határértékig: ha az állam többet akar elvonni a polgáraitól a szolgáltatások biztosítása érdekében, akkor átesünk a másik oldalra, és már nem lesz, aki megfizesse azokat.
Duronelly Péter makrogazdasági szakértő értékelése szerint a versenyszektornak nem mond újat a könyv, de a közigazgatásnak segíthet új szempontok szerint fenntartani a pénzügyi egyensúlyt a közigazgatási feladatok ellátása mellett. „Az állami feladatellátás nem nyereségorientált jellege nem ad felhatalmazást az adófizetők pénzével való felelőtlen és könnyelmű pénzügyi gazdálkodásra. Az, hogy a közszolgálat alapvető célja nem a profit, nem jelenti azt, hogy a közfeladatokat csak egyre nagyobb adósságok felhalmozásával lehet ellátni. A társadalmi felelősség fogalma nemcsak a velünk élőkkel való viszonyunkra vonatkozik, hanem az utánunk jövő generációkra is. A mi felelősségünk, hogy mit hagyunk örökül: az élhető környezet mellett egy jól, de legalábbis finanszírozhatóan működő államigazgatást, vagy az előbb-utóbb fájdalmas pénzügyi korrekciót kiváltó adósságtömeget” – fejtette ki.
A könyv nem foglal állást a két nagy államszervezési modell (a skandináv példa, tehát a nagy adóterhek – sok állami szolgáltatás vagy az amerikai módszer, vagyis a kevés adó – öngondoskodó polgárok) kérdésében, hanem arra keresi a választ, hogyan biztosíthatja a polgárok számára az általuk megkívánt szolgáltatásokat az általuk fizetni kívánt áron (Amerikában például az emberek a jövedelmük nem több mint húsz százalékát hajlandók a közszolgáltatások finanszírozására fordítani). Egyfajta szervezési káté és gyakorlati kézikönyv a közigazgatási menedzsereknek arról, hogy nem a bevételek növelése és/vagy a kiadások csökkentése a legfontosabb, hanem az eredményekre és a hosszabb távú hatásokra való összpontosítás. Azt ugyanis a kormányoknak is észre kell venniük, hogy még az átmeneti társadalmakban is, amilyenben mi élünk, a polgárok egyre inkább az üzleti szféra teljesítményét tekintik a közszolgáltatások mércéjének, így a politikusok nem bújhatnak az olyan érvek mögé, hogy a nonprofit szektorra más szabályok érvényesek, ott nem kötelező hatékonynak lenni.
A kiadvány vezérmotívuma a radikálisan új költségvetés-tervezés, amely abból indul ki, hogy az eddig finanszírozott feladatok rendszerét a vevők (vagyis az adófizetők) igényeinek megfelelően teljesen újra kell gondolni. Miután kialakult a kívánt szolgáltatások köre, meg kell határozni, hogy az egyes területekre mennyit lehet költeni, és ezt is a vevők vásárlói gondolkodása határozza meg, hiszen ők adott összegből minél többet és jobbat akarnak venni. A harmincéves tanácsadói gyakorlattal rendelkező szerzők konkrét példákkal (amerikai önkormányzati, közintézményi vagy átfogó költségvetési reformokból vett esetekkel) illusztrálják a fenti folyamatot, amelynek működőképességét az élet is bizonyította.
Az állam „jó adós”, ezért könnyen kap hitelt, és ez a helyzet elkényelmesíti a mindenkori kormány politikusait. Emiatt aztán a bevétel és a kiadás közötti folyamatok precíz és hatékony működtetésére eddig nem voltak rákényszerítve, a pénzügyi felelősség kérdése nem merült fel. A versenyhelyzetre azonban úgy kell átállni, hogy ne öncélú költséglefaragás legyen az egészből – az alapvető feladatot, a közszolgáltatást egy pillanatra sem szabad feledni. Az állam sem fizethet egy forinttal sem többet annál egy szolgáltatás esetében, mint amennyiért az a piacon is megvásárolható, miközben a döntések és a pénzek elköltése átlátható kell hogy legyen.
Ha tehát a kormányzati feladatok ellátásának módja mérhető és számon kérhető lesz, akkor már jó úton járunk. Amíg ez nem valósul meg, addig minden más csak porhintés vagy mellébeszélés, mint ahogy ez majd minden nagy ívű elképzelésnél megfigyelhető volt az elmúlt tizenhat esztendőben.
origo.hu
Orbán Viktor: Szerdán csak jó hírek lesznek! - videó
