A leggyengébb láncszem

Nincs annál szebb, mint amikor a NATO csúcstalálkozójának napját az ember NATO-katonák körében tölti. Már csak azért is, mert így megmaradhat a realitások talaján, nem kápráztatják el azok a kommunikációs trükkök, melyeket már megszokhattunk az elnyúló identitásválsággal küzdő szövetség fényes csúcstalálkozói kapcsán.
Így tettem én is tegnap „valahol Magyarországon”, jó pár ezer kilométerre Afganisztántól, amelynek a sorsáról, közvetve és közvetlenül éppen akkor Rigában döntöttek a „nyugati” világ állam- és kormányfői. Márpedig ha elvegyülünk a magyar (és így
NATO-) katonatisztek között egy ilyen jeles napon, akkor elmerenghetünk azon a roppant találó alapvetésen, hogy „minden rendszer annyira erős, mint amennyire a leggyengébb láncszeme”. És, jelentem, ezek mi lennénk. Hiába katonáink egyéni vagy csapatban nyújtott csodálatos helytállása, bizony, mi kullogunk az utolsó helyen, még akkor is, ha az olyan tagországokat is bevesszük a számításba (Izlandot és Luxemburgot), amelyek nem igazán rendelkeznek haderővel. Mert ők legalább felvállalták, hogy nincs, és passz. Nem mutatják néhány őszintétlen, diplomáciai hátba veregetésért cserébe, hogy van haderejük, amikor nincs, amikor csak arra használható, hogy PR-kodjanak vele. Mert ilyen célra viszont nagyon is drága, vagy ahogy katonamérnök ismerősöm mondaná, „hosszú távon mindig az olcsóbb megoldások bizonyulnak a legdrágábbnak”.
De ne csak a levegőbe beszéljünk, nézzük, mivel is gyengítették, gyengítik – javarészt posztkommunista politikusaink – a szövetséget, és ezzel együtt Magyarország védelmi képességeit, mert hiszen végül is ez számít, nem? Hát például azzal, hogy kijelentették: megszűnt a regionális fenyegetettség, következésképp a honvédséget meg lehet szabadítani alapvető fegyvernemi kultúráktól, mint amilyen a tüzérség. Hogy alibinek megtartanak egy harckocsizó zászlóaljat, de annyi eszük sem volt, hogy német elvtársaiktól ajándékba korszerűbb Leopárdokat lobbizzanak – már amíg ők adták a kancellárt. Aztán például azzal, hogy nyáron majdnem szemétdombra küldték az egyetlen olyan légvédelmi fegyverrendszert Magyarországon, amely a korszerűsítésnek hála, képes háborús körülmények között barátként azonosítani a szövetséges repülőgépeket, és amely az oltalmazandó objektum kerítésén túl is képes „leszedni” az ellent. Továbbá azzal, hogy pótlás nélkül kivonásra ítélték a kézi légvédelmi rakétákat, mivel az „aktuális nagy testvér” fél attól, hogy ezek rossz kezekbe kerülve fenyegethetik repülőgépeit. Meg azzal, hogy hetven százalékkal drágábban vesznek korszerűbb, több feladatú Gripent, de négyezer órával csökkentik a pilóták gyakorlási lehetőségeit. Azzal, hogy a kis kávédaráló An–26-osokkal szolgálnak ki expedíciós missziókat, de a fillérekért felajánlott amerikai Herculeseket kétszer is elutasítják. És ha ez nem lenne elég, lényegében felszámolják a védelmi felsőoktatást, odalökik a liberális oktatásügy kezébe, hogy az bevált receptjei szerint kezdjen vele, amit tud.
A magyar védelempolitika (benne a szövetségesi teljesítmény) jobbfajta árulásai, főbenjáró bűnei ismertek, kutathatók, még ha manapság nem is szolgálnak a legfontosabb témául ebben a morálisan tönkretett hazában. Az mindenesetre az arcátlanság csimborasszója, hogy Gyurcsány Ferenc puccsista, majd őszinteségi rohamot kapott hazudozó Rigában tegnap ki merte ejteni a száján, hogy „a NATO szavahihetősége forog kockán”, bármilyen kontextusban is tette ezt. Az a politikus, aki 2004-ben hatalomra jutván első teendői közt a magyar védelmi költségvetést történelmi mélypontra vágta vissza, legjobb lenne, ha nem szólna egy szót sem, sőt betegségre hivatkozva el sem menne a NATO-csúcsra. Persze itt van, aki közbevág: Gyurcsánynak kockázatos lenne magára hagynia ebben a környezetben Szekeres Imrét, akit régi elvtársként és potenciális riválisként száműztek a HM élére.