A főhatalom bebetonozása

Bár Gyurcsány Ferenc kommunikációs adottságai párját ritkítóak, az államszervezet hatékony és szakszerű működtetésével hadilábon áll. Amióta az általa kialakított struktúrával működnek a végrehajtó hatalom intézményei, folyamatossá váltak a közigazgatás üzemzavarai. 2005-ben a kétszintű érettségi lebonyolítása, az idén az augusztus 20-i tűzijátékot szétziláló vihar, illetve az MTV-székház ostroma során kialakult rendőri tehetetlenség adta lehangoló bizonyságát a fenti állításnak. Ráadásul egyik esetben sem vonták felelősségre az érintett kormánytagokat. Mivel emberi sorsokat, akár életeket is veszélyeztethetnek a helytelenül előkészített és kapkodva bevezetett álreformok, jogosnak tekinthető a félelem a vészjóslóan közelgő január elsejétől.
Csak remélni lehet, hogy a jövőre bevezetendő új gázár-kompenzációs rendszer vagy a kórházi struktúra átszervezése nem fog olyan kaotikus állapotot teremteni, mint amit néhány kiszivárgott érettségi feladatsor okozott másfél esztendővel ezelőtt a közoktatásban. Az államhatalom válsága nem külső tényezőknek köszönhető, hanem az azt működtető politikai erők dilettantizmusának a következménye. Amióta megszüntették a közigazgatási államtitkári funkciót, lényegében megbénult a minisztériumok között korábban tűrhetően működő törvény-előkészítési folyamat. A jogi és államigazgatási gyakorlattal rendelkező köztisztviselőket nem egy esetben kémiatanárból vagy élelmiszer-ipari üzemmérnökből lett politikusok váltották fel az összevont államtitkári székekben, akik szakpolitikusi felkészültsége aztán alig maradt el a fölöttük trónoló miniszterekétől. A hazai közigazgatás eddig sem a precízen kidolgozott jogszabályalkotásáról volt híres, a Gyurcsány Ferenc által olyannyira kedvelt politikai kormányzás következtében viszont mostanra odáig jutott az ország, hogy a felsőoktatási intézményektől kezdve a lakásszövetkezeteken át a közszférában dolgozókig senki nem tudja, hogy pontosan milyen pénzügyi feltételek között kell megkezdenie az új esztendőt.
A koalíció programjának egyik sarkalatos pontjává vált a Nyugati pályaudvar mellett rövidesen elkezdődő gigaberuházás. A kormány szakértői már hosszú ideje győzködik a kételkedőket, hogy az új minisztériumi épületek kisebb alapterületen, alacsonyabb költségek mellett teszik majd lehetővé népünk bölcs politikusai számára a további reformerkedést. Mi több, a jelenlegi kormányzati célokat szolgáló épületek eladásából befolyó összegek még nyereségessé is varázsolják a nagy vállalkozást, végérvényesen befejezve a pazarlást. A helyenként a vízcsapokból is előtörő érvek képviselői azonban egy dologgal nincsenek tisztában: sok tekintetben még mindig a kádári Magyarországon vagyunk. Márpedig balatonőszödies, Pató Pál uras hazánk specialitásai közé tartozik, jórészt a Medgyessy–Gyurcsány-kormányoknak köszönhetően, hogy a nagy volumenű építkezések és egyéb megatenderek végleges számlája messze túllép az eredetileg tervezett összegen. Az is ki szokott derülni, hogy a működtetéshez nélkülözhetetlenül szükséges extrák további milliárdokat emésztenek föl, az előzetesen tervezett források pedig még véletlenül sem elegendők a kivitelezés zavartalan biztosításához. Innen egyenes út vezet az újabb hitelek felvételéig. Egy átlagos értelmi képességű gyermek is különösebb nehézségek nélkül fel tudná sorolni a Gripen vadászgépektől az autópálya-építésekig azokat a presztízsberuházásokat, amelyek azt igazolják, hogy nincs olyan dolog Európában, amit ne Magyarországon valósítanának meg a legdrágábban. Mindezek természetesen csak évekkel később derülnek ki, amikor az esetleges új kormány amúgy is a szekrényből kipotyogó csontvázak eltakarításával van elfoglalva. A terveket jócskán túllépő számlák kiegyenlítése ugyanazokat fogja terhelni, akik a kórház-, vasúti és egyéb reformszörnyetegek táplálását is kénytelenek elvégezni. A mezei adófizetőket, különös tekintettel a közszféra alkalmazottaira, akiknek esélyük sincs kibújni a fojtogató közterhek alól.
Az MSZP és az SZDSZ 2002-es hatalomra kerülése óta hazánk az egységnyi területre eső makettek és látványtervek, illetve az ezek társaságában fényképezkedő kormánypárti politikusok számát tekintve a világ vezető hatalmai közé emelkedett. Nincs a glóbusznak még egy országa, ahol ennyi techno-, bio- és nanopolisz, tudásközpont és szolgáltatócentrum ötlete töltötte volna meg az íróasztalfiókokat. És mi a valóság? Két és fél hónappal az önkormányzati választások után még mindig nem látni annak jelét, hogy hivatalukat elfoglaló főpolgármester-helyettesek és működőképes közgyűlési bizottságok dolgozzanak a feltorlódott aktahegyek között. Még nem tudni, a Gy. Németh-ellenes szabadságharcát folytató Demszky Gábor képes lesz-e legyőzni a mind morózusabb koalíciós partnert. Az öszszes vezetői szék azonban még mindig előbb fog gazdára találni, mint hogy kifúrják végre a négyes metró alagútjának első centiméterét.
A Gyurcsány-kormány egész tevékenysége egy hatalmas színjáték. Álszent és képmutató ájtatoskodás. Színpadias pózolás és ripacskodás. A lázas munka megteremtésének látszata. Hatásvadász szlogenek elpufogtatása a demokráciáról és a piacgazdaságról. Volt már pannon puma és dübörgő gazdaság. Meg polgári balközép és gyermekbarát köztársaság alacsony villanykapcsolóval. Most itt van a magyar modell, illetve az Új Magyarország nevű közhelygyűjtemény. Csupa üres szlogen, ami mögött eddig még egyszer sem volt számon kérhető tartalom. Az viszont nem tagadható, hogy a kormányfő mindig talál olyan ráérő európai baloldali politikust, aki csillogó szemekkel lelkesedve visszhangozza az offenzív alkalmazkodás három gyurcsányi pillérét, noha nyilván egy kukkot sem ért belőle.
A valóságos magyar modell azonban ennél sokkal lehangolóbb. Szétszakadó társadalmat, a hazugságok gerjesztette költségvetési viharban botladozó tömegeket és a szabadságjogokat megnyirbáló antiliberális hatalmi intézményeket jelent. A szocializmus örökségének eltörlését, az állítólagos privilégiumok felszámolását hirdetik. (Reszkessetek, utazási kedvezményeket igénybe vevő diákok, dologtalan pedagógusok, adócsaló kisvállalkozók!) Valójában egy jól körülhatárolható politikai, üzleti és médiaelit uralmának bebetonozása a cél meglévő monopóliumaik megtartásával és további erősítésével.
Az előző ciklus féktelen osztogatásai és az államháztartás apokaliptikus méretű hiányának eltitkolása 2006 tavaszán az MSZP és az SZDSZ újabb választási győzelmét hozta. A baloldali–liberális politikai uralom újabb négy évig tartó megőrzéséért azonban hatalmas árat kell majd fizetnie az egész országnak. Hatalmas nyomás nehezedik az ellenzéki pártokra is. Nem csupán az előző négy és fél esztendő összes bűnös mulasztásának számonkérése a feladatuk, de olyan gazdasági és társadalompolitikai alternatívát is ki kell dolgozniuk, amelynek hitelessége a következő parlamenti választásokra hatástalaníthatja a gyurcsányi demagógia gátlástalan gépezetét.