Elmaradt találkozások

S Z Ó L Ó

A szomszédasszony beletúr a kukába, szemrevételezi, mit hozott gazdagékhoz a Jézuska. Van-e miért irigykedni? Igazi gazdagéknál persze a kíváncsi szomszédasszony észre sem venné az ajándékhoz tartozó göngyöleget, ott ugyanis apró, zsebbe illő dobozkák jelentik a nagy meglepetést a fa alatt, kis brillekkel, slusszkulccsal meg a Bahamákra szóló repülőjeggyel. Ezt a versenyt mi nem bírjuk. A világnak azon a pontján ugyanis, ahol mi élünk, még a doboz mérete számít.
Gúnyolódni azonban nem nagyon szabad ezen. A karácsony ugyanis az év egyetlen ünnepe, amikor esélyt adunk magunknak, hogy megvalósítsuk álmainkat. Ilyenkor ajándékozás címén vásároljuk meg mindazt, amire vágyunk, de amire normális lelkiállapotunkban sajnáljuk a pénzt. A fogyasztói társadalom egész évben meséket sutyorog a fülünkbe a szerzés boldogságáról, ugyan mikor higgyünk ezeknek a meséknek, ha nem karácsonykor? És mikor válhat valóra a mese, ha nem a karácsony csodájában?
Vajon létezik-e a posztmodern társadalomban nagyobb boldogság, mint a birtoklás maga? Van-e még, akiben ott motoszkál a karácsony valódi értelme, a születés csodája, a remény újjáéledése? Csak apró ellenszereink lehetnek e társadalom üzeneteivel szemben. Azt mondjuk például: nem cserélem le minden évben a díszeket, nem akarok minden évben más színű karácsonyfát. Én olyat szeretnék, mint amilyen tavaly volt meg azelőtt, amelyiken ott lógnak a kamasz gyerek óvodáskori ajándékai, rajzai.
Vagy azt mondjuk: a karácsony nem a dobozokról és a csomagolópapírokról szól, nem is a pénzről, hanem arról, hogy végre van ideje a családnak saját magára. Jöjjön hát az ángyom, az ipam meg a napam, együnk, igyunk, nem azért ám, hogy megmutassuk, mire jutottunk, hanem hogy jót beszélgessünk, mert a karácsony a békés együttlét ideje. És az ipam se azért jöjjön, hogy plazmatévét kapjon tőlem, hanem mert régen látott, én pedig szeretettel, kíváncsisággal, jókedvemben hívtam.
Az a karácsony ugyanis, amelyik nem hisz az alattomos kereskedőmeséknek, a találkozásokról szólhat. Találkozásról azokkal, akiket szeretünk, de ebben a szaladó világban ritkán látunk. És találkozásról magunkkal, saját lelkiismeretünkkel, találkozásról a lélekkel. Vajon mire a nagy ünnepek körüli mozgolódás? Miért tömjük tele a hűtőszekrényt, miért rakjuk körül zsúfolásig a karácsonyfát, és miért megyünk el az éjféli misére? Hiszen keresünk valamit. Vagy talán valakit. Azt a gyermeket, amelyik egykor mi voltunk, aki még hitt a Jézuskában, várta a csengőszót és vele a csodát. Annak az egykori gyermeknek nem a nagy doboz jelentette a csodát, hanem az a hangulat, meghittség, amelyik az ünnepet belengte. Most meg ülünk, okos, tapasztalt felnőttek, és nem érzünk az ünnep után semmit. Legfeljebb aggodalmat, hogy maradt-e elég pénz a januári rezsire, és lelkiismeret-furdalást, hogy talán nem voltunk elég figyelmesek azokhoz, akik körülülték velünk az ünnepi asztalt. És egyre jobban hiányzik a gyermek Jézus a jászolból!
Jöjjön tehát a szilveszter, szólhat a duda, durranhat a petárda, fojtsa el a zaj minden szívfájdalmunkat. Úgy is tudjuk, az egész csak pillanatnyi boldogság. Lehet persze, hogy többre már nem is vagyunk alkalmasak. Megszületik hamar az új esztendő új vágyakkal, soha nem teljesülő fogadalmakkal, meg tele szorongással, hogy álljuk-e jövőre is a versenyt, épek, egészségesek maradunk-e, és meg tudjuk-e adni gyermekeinknek mindazt, amire érdemesnek gondoljuk őket. És egyáltalán érdemesek-e rá? Az igazi szülői hagyaték, tudjuk, nem betétkönyvben mérhető, hanem a szellemi, érzelmi és lelki útravalóban.
Ha ebből nem jut elegendő az utódoknak, mire való volt az elszállt életünk?