Fogadalom

S Z Ó L Ó

Január elsejétől új életet kezdek – mormolják magukban milliószámra ilyentájt az európai kultúrkör, azaz a keresztény civilizáció maradékának szellemi alapzatán építkező társadalmakban, az egykori szerzetesi, istenváró fogadalmak mintájára.
A „fogadalom” profán világunkban a legtöbb esetben az önpusztító szokások elvetését célozza: vagyis a test megőrzését. Dobjuk el a cigarettát, az italt, ne együnk zsíros húsokat, járjunk rendszeresen a fitneszstúdióba, és akkor majd jobb lesz. A nagy kérdés azonban az, hogy valójában kinek lesz haszna a fogyasztói társadalmakba terelt milliárdok önmegtartóztatásából? És mi az a jobb?
A fogadalomtétel a keresztény ember számára annak idején – a test megtartóztatása által – elméletileg a lélek tökéletesedését szolgálta, tehát a cél – mivel elsősorban a túlvilági esélyekre vonatkozott – mélyen spirituális volt. Lett légyen szó akár a böjtről, akár a mindennapi hajnali miselátogatásról. Korunk fogadalmai azonban e világi létünk végtelen meghosszabbításának jegyében fogannak. Nem akarunk megöregedni – egyáltalán: nem akarunk öregek lenni –, mert egy harmincas–negyvenes már esélytelen a csúcsmunkahely megtartására, hát még a megszerzésére. Az öreggel pedig csak a baj van. Potyautas…
Egy harmincas már naponta úgy indulhat munkahelyére, hogy ki tudja, nem tűnik-e fel éppen a másik „ragadozó”, a vetélytárs. Ma már nem mesteremberekről vagy szolgálatokról beszélünk, mint régen. És a vesztett csata után, a kilátástalanságban azon elmélkedik a perifériára dobott: ha kevesebb chipset ettem volna, ha elmentem volna a főnökkel fallabdázni, most nem állnék itt a semmi közepén. Pedig ez nem igaz – vagy inkább: nem így igaz.
Az ember alkotóképességét, az alkotás utáni vágyát ma már humánerőforrásnak nevezik a szakzsargonban. Vannak erre a célra felső fokon kiképzett „menedzserei” is. Erőforrás, mint a szén, a vas vagy az áram. Energia. Csak éppen emberből van. De ugyanúgy eltakarítható salak, miután kiégett, és már nem használható.
Tizenhat évvel ezelőtt, a rendszerváltozáskor Magyarország is újjászületésre készült, és számos fogadalmat tett, illetve tétettek vele – a szabadságért cserében. Most ezeknek a foglya. Látva az eredményeket, és ahogy a múlt titkos, titkosított vagy éppen a bürokrácia útvesztőiben elsüllyesztett aktái utáni kutatásból kiderül: a világpolitikai „szoftver” azokban a sorsfordító nyolcvanas években már régen készen volt, és a „személyiségek”, akik annak idején az úgynevezett Ellenzéki Kerekasztal mellett vagy körülötte, a háttérben álltak, ilyen-olyan megfontolásból, tudatosan vagy öntudatlanul, de engedelmeskedtek az elvárásoknak. Az elvárásnak, hogy az ember humánerőforrás legyen itt is, amelynek – a szakzsargon szerinti – „újratermelésébe” minél kevesebbet kelljen invesztálni.
Itt állunk a kapuban: részévé váltunk az európai közösségnek, de ahelyett, hogy tovább építenék, lebontják az iskolarendszerünket, megkezdődik az egészségügy privatizációja, visszanyesik a közösségi közlekedést, és ami megmarad, az állampolgári jog, a „jus murmurandi” – a jog a morgáshoz.
Az elmúlt tizenhat év szilveszteri mérlege azt mutatja: a nemzet gyakorlatilag elvesztette teljes vagyonát nemcsak anyagi, de – ami még fájóbb – erkölcsi értelemben is. Egyre többször hangzik fel a figyelmeztetés mindkét oldal értelmiségi köreiből, hogy nem a szabadság felé, hanem az „új rabszolgaság” felé tartunk, ahogyan az egész világ.
A cukoripar privatizációját vizsgáló sorozatunkban megkíséreltük felvillantani azokat az okokat, amelyek idáig vezettek. Az új esztendőben folytatjuk, immár nemcsak a bajok gyökerét kutatva, hanem a megoldás lehetséges útját is felvázolva. Most arra kellene fogadalmat tennünk, hogy ezt az utat végig is járjuk.

A magyar cukoripar végnapjairól szóló riportsorozatunk a karácsonyi és szilveszteri szünet után január 6-i számunkban folytatódik.