Az Érmellék a történelmi Bihar, Szilágy és Szatmár vármegyék jellegzetes tájegysége, amelynek nagy részén hajdan a Gutkeled és a Turul nembeli családok birtokai terültek el. Nevét az Érről kapta, arról „a nagy, álmos, furcsa árokról”, amelyet az Érmindszenten született Ady Endre is versbe szedett. Itt kanyargott egykor az ős-Tisza, a jégkorszak idején pedig a Szamos. A vadregényes, mocsaras táj lápi pócok és csíkhalak búvóhelye, milliós madárseregek költőhelye volt addig, amíg a hatvanas évek végén árvízmentesítés címén le nem csapoltak több tízezer hektárt. A környezetvédelmi szempontokat semmibe véve elpusztították a Kárpát-medence e kivételes szegletének értékes élővilágát. Az Érmelléket ezt követően földművelésre alkalmas területté nyilvánították annak ellenére, hogy a lápi talaj nem való gazdálkodásra, mert szárazságban porlik, esős időben pedig művelhetetlen sár.
Néhány mocsárszem azért megmaradt a szőlőskertek tövében, és hogy mégsem veszett el minden, azt Wilhelm Sándor szerencséje is bizonyítja: az Érmellék egyik legjobb ismerője a Csíkos-tóban kapitális, 12 és fél centiméteres pócot fogott. Ez a maga nemében világrekord, a kutyahalként is ismert pikkelyes felettébb ritka szerzet kontinensünkön.
Wilhelm úr, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja csaknem negyven éve oktat biológiát a Bihar megyei Székelyhídon, és a forrástól a torkolatig végighalászta az Ért. Dolgozószobája számítógépén mutatja az Érmellék térképét: a régió határait nem is lehet meghatározni, mert a térségre jellemző szőlőkultúra Nagyvárad környékén kezdődik és egészen a szatmári dombokig tart.
Az 1968–70 közötti lecsapolás előtt a biológus még milliós kacsatömeget láthatott errefelé. A Natura, 2000 környezetvédelmi program számára is feltérképezte az Érmelléket: az Európai Unió ugyanis segítséget nyújt kisebb terület újramocsarasítására. Ennek értelmében az Ér újból zöld folyosó lehetne.
Egyetemi tanulmányai után ifj. Kós Károly javasolta Wilhelm Sándornak, hogy gyűjtse össze a környék népi vadászati anyagát, amely később az alapját adta a székelyhídi Népi halászat és vadfogás kiállításnak, illetve múzeumnak. A kiállítás máig egyedi kezdeményezés Romániában, igaz, meglehetősen romos épületben van berendezve a múzeum a város központjában. Mint megtudtuk, az áldatlan állapotokért legfőképp a betelepített román szomszédok a felelősök, mivel ’89 után szétverték a falakat, elhordták az ajtókat és az ablakokat annak dacára, hogy az RMDSZ helyi irodája is a házban működik. Székelyhídon korábban volt régészeti múzeum, de lelkes muzeológus híján tönkrement. Wilhelm éppen ezért nem adta ki a kezéből saját gyűjteményét, nehogy a sok varsa, vész, a régi hálók, szigonyok is ebek harmincadjára jussanak.
A biológus nevéhez fűződik az Érmelléki Ősz kifundálása is. A bihari borversenyek újjáélesztése nem meglepő módon ugyancsak a tanár személyéhez kötődik. A Partiumban a második világháború után nem szerveztek ilyen megmérettetéseket, mert az egyetlen cél a tömegtermelés volt.
– Bihar megye rendszerváltás utáni első borversenyét 1995-ben rendeztük meg, hiszen sokan visszakapták a szőlőjüket. Az érmelléki borok minőségének megőrzéséért is harcoltunk, mert a gazdák a visszaszerzett szőlők nemesítésére ma sem fordítanak túl nagy gondot, ráadásul két szőlészgeneráció is kimaradt a kommunizmus alatt.
A versenyekből hagyomány lett. Most már minden kis falu megrendezi a maga „versenyét”, amelyekre még noaborokkal és más direkt termőkkel is beneveznek, pedig ha jobb nincs, ezeket nem kellene mutogatni.
Nem lehetnek ötemberes borok ezek sem, de a Bél Mátyás által méltatott, sőt rangsorolt hajdani érmelléki borfajták minőségétől jócskán eltérhetnek. (A Székelyhíddal szomszédos Szentjobbon ötemberes bornak mondják azt a fajtát, amelyiket csak úgy lehet megitatni valakivel, ha az illetőt négy ember lefogja, az ötödik pedig erőszakkal beletölti a nedűt.) A tudós Bél Mátyás Magyarország leírása című művében Bihar vármegyét felleltározva megemlékezett a kitűnően aszúsodó góhérról, a bodonszőlőről, a bihari burgundiról, a szagos szőlőről és a kadarkáról. Az 1700-as évek elején az Érmelléken járva borosfejért, erdeit, juhfark- és természetesen bakatorbort is ivott. Ezt a négy fajtát tartotta a legtöbbre. Művében első osztályú bortermőnek hirdette ki Váradot, közepes minőségű nedűt adott szerinte Diószeg, Székelyhíd pedig a harmadik helyre került „középerős, ízes, kedves” boraival.
Közalkalmazottként Wilhelm Sándornak is jutott egy kisebb szőlőskert. A hozzá hasonló tenni akarók szeretnék, ha az Érmelléken is gyökeret verne a turizmus székelyföldi vagy torockói szemléletmódja: jól szervezett vendéglátással Biharország e szegletében is eredményeket lehetne elérni. A szállás biztosítása mellett persze a látnivalókat is helyre kellene állítani, mert a mesés lápvilág és a szőlőhegyek rehabilitálásán túl számos kastély és kúria várja a rendbehozatalt. A világhálón barangolva már tapintható, hogy a régió elmozdult a holtpontról. A helyi internetes honlapok gyűjtőportálján, a Bihar.lap.hu-n is létesült egy virtuális érmelléki doboz, ahol Bihardiószeg, Érmihályfalva, Székelyhíd és az olyan eldugott falvak, mint Érkeserű vagy Szalacs weblapjai is össze vannak gyűjtve.
Ezen az elfeledett magyar borvidéken manapság egyedül az ódon pincék idézik a letűnt korokat, amikor a Zichy grófok tekintélyes borászata még a francia chalons-sur-marne-i részvénytársasággal is üzleti kapcsolatban állt a champagne-i borvidékről.
Az érmelléki pincesorok ma is utcákat alkotnak, akárcsak Eger mellett a Szépasszony-völgyben, de sem Székelyhídon, sem másutt nem zaklatják a bakatorra szomjas turisták az őstermelőket. Néhány üres pince ajtajára ráírták már krétával, hogy eladó, de örömmel tapasztaltuk, hogy a két–háromszáz éves, téglaboltozatú pincékben még mindig forr a must. Ottjártunkkor csendes volt a pincesor, egy család épp akkor takarította a hordókat. Készségesen beinvitáltak a hűvös terembe, ahol mindössze két gyertya világította meg a dongákat, a lopótököt meg a prést. A török kori pince egykor száz méternél is hosszabb volt, de miután beomlott, el kellett falazni – állította a gazda –, aki legnagyobb sajnálatára nem tudott megkínálni jóféle bakatorborral.
A törökök, távol Mekkától, igencsak kedvelték a bakarnak is nevezett bakatort. A hódoltság ideje alatt is virágzott itt a szőlőtermesztés, no meg a fosztogatás. „A váradi és szentjobbi törökök gyakran kimennek közéjük, a pincékről a lakatot leverik, avagy a lakat kulcsát magukhoz veszik, a borukat megisszák, elvesztegetik, az árát pedig meg nem adják” – írja egy krónikás. A pinceajtók lakatjairól külön tanulmányt lehetne írni. A furfangos pincemesterek záranként más-más rendszerrel cselezték ki a tolvajokat. Ennek a török kori pincének az ajtaján például magát a kulcslyukat elfedő kallantyút sem volt egyszerű megmozdítani. A trükköt manapság is egyedül a tulajdonos ismeri.
A bakar vagy bakator pillanatnyilag Csipkerózsika-álmát alvó hungaricum, vagyis most már transsilvanicum.
– A bakator szőlő nagyon igényes őshonos magyar fajta, amelynek a beporzása is rendkívül nehézkes. Régen is azért mondták, hogy a „bakar terem, ha akar”, mert a fürtjein nem termett szőlő minden évben – magyarázza Fábián Tibor díjnyertes diószegi borász, aki korábban a helyi állami pincészetet vezette.
A bakar név eredetét egyesek a honfoglalókhoz csapódott kabar népcsoporthoz kötik, mások a Nápoly környéki Bacca d’ore névből vezetik le. Bár vörös fajta, mégis aranyszínű bogyót jelent a neve. Sajnos a zamatát nem sikerült megtapasztalnunk Ér menti kalandozásunk során, mert a gazdák már csak imitt-amott, a szőlőkertek sarkában termesztenek bakatort.
Fábián Tiborral az állami pincészet egykori székhelyénél találkoztunk. A magyar időkben épült pince felett hat vincellércsalád lakott, a lakások alatt pedig egymillió liter borra kellett vigyázni. A hatalmas pincelabirintusban a hordók zömét természetesen még a negyvenes években készítették a kádárok. Az egykori igazgató most volt munkahelyét béreli, mert a rendszerváltás után csődbe ment a szövetkezet. Fábián jelenleg itt tárolja a legtöbb saját készítésű borát, az ottonel muskotályokat és a kellemes ízű királyleánykákat.
Tőle halljuk először, hogy Diószegen újból palackozni fogják az érmelléki borokat, és a cél érdekében már meg is alapították a Bakator Termelőszövetkezetet. Fábián végre azt is megerősítette, hogy a bakar újrahonosítására is odafigyelnek. Mint kiderült, jelenleg az anyaországban nemesítik az oltásvesszőket, amelyeket Diószegről szállítottak Abasárra.
Az újonnan létrehozott szövetkezet már sikeresen megpályázott egy nagyobb összeget hazai forrásokból. Ebből egy kis kapacitású palackozóüzemet rendeznek be valamelyik régi pincében, és hat év múlva remélhetőleg egy régi-új magyar borkülönlegességgel lesz gazdagabb Erdély e határ menti tömbmagyar területe.
origo.hu
Megkínoztak egy nőt a pátrohai horrorházban
