Hóra várva

Hé, hol a hó? Már nyakig vagyunk a decemberben, mögöttünk a Mikulás, nyakunkon a karácsony, s a hónak se színe, se szaga. A levágott fenyőfák a piszkos-fekete téren várakoznak vevőikre.
Milyen karácsony elé nézünk? Politikai értelemben ne boncoljuk a témát, nincs kedvem gyurcsányozni, belőle elegem van (szerintem másoknak is), a kérdés most az, hol a hó. A természet, úgy látszik, megbolydult, egy hete húsz fokot mértünk (tegnap már csak ötöt), még mindig őszies az idő. Mi van itt?
Hol van a nagy szakállú Télapó, aki megrázza a szakállát, és abból hull a hó? Mi lesz a hólapátolókkal? És a gyerekekkel, akik nem tudnak hógolyózni, leszánkázni majd a dombról? Olvasom, hogy az alpesi országok síoktatói kártérítést követelnek a kormányaiktól a hóhiány miatt.
Én még elvagyok, pillanatnyilag hat magyarvizsla-kölyköt nevelgetek, hathetesek, kajlák, csibészek, már szétrágják a házamat, amennyi öröm van bennük, annyi galibát is okoznak. Míg nem jön új gazda értük, rajtam a frász. A ház már kicsi nekik, de még nem ereszthetem ki őket, pláne, ha majd leesik a hó.
Kicsit döcögős az írás, magam is az vagyok, de ahogy körülnézek, a környezetem sem más. Ez még nem a karácsonyi cikkem, de már bennem van az ájtatosság, várom az ünnepet. Az én hat kisdedem – mint említettem – már itt száguldozik szanaszéjjel, szétszedve inget, pantallót, asztalon felejtett újságot, a függöny szélét. Amíg írom ezeket a sorokat, az ebédlőből hallom a csörömpölést, ott randalíroznak a bitangok, a két macska – macskáim is vannak – döbbenten figyeli az eseményeket.
De mert advent van, megbocsátok mindnek.