időjárás 6°C Ferenc , Olívia 2022. december 3.
logo

Jumurdzsák gyermekei

Csontos János
2006.12.08. 23:00

Végveszélybe került Törökország európai uniós csatlakozása. A fő ok, hogy az EU soros elnökségét betöltő Finnország diplomatáinak erőfeszítése ellenére Ankara továbbra sem hajlandó kiterjeszteni a vámuniót a görögök lakta Ciprusi Köztársaságra, hiszen ma sem ismeri el annak létét. Az uniós tisztségviselők egyelőre csak annyit mondanak: a tárgyalások kudarcának „mindenképpen lesznek következményei”. Ciprusi riportunkból kiderül: a szakadék annál is mélyebb, mint azt a brüsszeli kommentárokból sejtenénk.

Nicosia

Barbár emberkísérletekre használtak ciprusi görögöket Törökországban – robbant a minap a bombahír a szigetország sajtójában. A vádakat több mint három évtizeddel a török invázió után persze szinte lehetetlen bizonyítani, s Ankara is mindent cáfol. A török fél azt állítja: a görögök égetnek fel minden hidat a megosztott Ciprus északi és déli része között.
Való igaz, 2004. április 24-én a görög ciprióták szavazták le a Kofi Annan ENSZ-főtitkár nevéhez fűződő rendezési tervet; ám mint mondják, megvolt rá az okuk. A megválaszolatlan kérdések sora hosszú. A görögök először is tudni szeretnék, mikor távozik Ciprusról a sziget északi részét megszállva tartó negyvenezer török katona, Ankara pedig mikor ismeri el az unió tagjává lett köztársaság jogát a létezéshez. A jelenlegi helyzet szerint hiába írták alá, nem működik a vámunió: a ciprusi görög hajók nem köthetnek ki Törökországban, a repülőgépek nem léphetnek be légterébe.
A sebek mélyebbek, mint gondolnánk, a távolság sokkal nagyobb, mint azt a zöld vonal szélessége sejteti. A fővárost, Nicosiát alig húszméteres ütközőzóna szakítja ketté, de a senki földje helyenként eléri a hét kilométeres szélességet is. Ide az 1974-es török invázió óta csak az ENSZ-nek van bejárása. Azt regélik: olyan gyorsan kellett egykor menekülni, hogy az emberek még a személyes tárgyaikat is a ma már omladozó épületek között hagyták. A Toyota-szalonban pedig érintetlenül sorakoznak a gyár 1974-es modelljei. A zöld vonal a népszerű sétálóutcát, a Ledra Streetet is kettészeli. A homokzsákok egyik oldalán nyugat-európai hangulat honol: üzletek, éttermek sorakoznak; odaát, a török oldalon viszont a valódi Keletbe csöppenünk. Az egyetlen átkelőhelyen tenyérnyi cédula szolgál vízumként, a kávéházakban szinte csak férfiak ülnek, a müezzin énekel, a boltokban pedig minden árucikk török gyártmányú. A török folkzenét tartalmazó CD-ért piaci árat kérnek a boltban, de csak otthon a fóliából kibontva szembesülünk vele: egyszerű házi hamisítvány, amire kézzel firkantották oda az előadót. A gyros itt döner, a pénz pedig font helyett líra. S hogy meddig marad a török Ciprus török? Ha hinni lehet a határon elhelyezett táblának (Forever), talán mindörökre.

Tiltott vad

Európai mércével mérve nem tűnik nagy előrelépésnek, de november végén Nicosiában megünnepelték, hogy végre aknamentessé vált a főváros. A hivatalos ceremónia az 1974 óta lezárt nicosiai repülőtéren zajlott, ahol felrobbantották az utolsó, e célból félretett két aknát. Az ENSZ két éven át dolgozott a robbanóanyagok eltüntetésén, a munka ötmillió eurót emésztett fel. Összesen 2810 aknát találtak, a munka azonban még korántsem ért a végéhez, hiszen 28 mező, összesen mintegy kilencmillió négyzetméter még megtisztításra vár a szigetország különböző pontjain. Az ENSZ jelenleg a török felet győzködi, hogy egyezzen bele az aknamentesítés folytatásába.
Az állandósult frontvonal egyébként is szolgál meglepő fejleményekkel. A magyar békefenntartó katonák is megerősítették, hogy a megosztott Cipruson a legnagyobb katonai készenlét egybeesik a vadászati idény kezdetével. A szépség szigetén (elsősorban a görögök között) sok a büszke vadászember, a vadak pedig már csak olyanok, mint bárhol a világon: a természetes környezetet, a bozótost szeretik. Bozót pedig leginkább az ütközőzónában van, szinte háborítatlan körülmények között burjánzik. A vadászok meg terepszínű ruhát öltenek, s szenvedélyüktől hajtva sokszor a tiltott zónába is követik a vadat. Békefenntartó legyen a talpán, aki ezek után ránézésre megállapítja, ki a határsértő, ki a diverzáns, illetve ki az egyszerű vadász…
Egyes görög családokban még bíznak a csodában, hogy a török invázió nem csupán halálos áldozatokat szedett, hanem talán foglyokat is ejtettek, akik ma is élnek valahol a nagy Törökországban. Számos helyen még ma is megterítenek a háborúban eltűnt rokonoknak. Sokan bele is bolondultak abba, hogy több mint három évtized után sem tudnak semmit szeretteikről. Mégsem hangzik őrültségnek, hogy az eltűntek közül ma is sokan élhetnek még valahol, messze szülőföldjüktől. Amerikai titkosszolgálati források szerint olykor akár orvosi kísérletek alanyaiul is szolgálnak.

Odalett családtagok

Melinda Hamatila több mint húsz éve él Cipruson, s miként a legtöbb külföldről érkezett polgár, idegenvezetőként dolgozik. Ő meséli, hogy amikor a görög puccs után megjelentek a török tankok a szigeten, mint a legtöbb szülő, egyik ismerőse is rohant gyerekeiért az iskolába. A fiúk azonban már nem voltak ott: mint mondták, a nagynéni már hazavitte. Ám otthon sem találta őket, s azóta sincs hír egyikükről sem. Azt beszélik, sok fiatal tűnt el így akkoriban, tudni lehet azonban, hogy a török katonák sokakat elvittek a szigetről. Ők volnának a huszadik század janicsárjai? Meglehet, elvégre a négy-öt éves korukban elrabolt ifjakat, sőt mára az ő gyermekeiket is könnyedén derék török állampolgárokká nevelhették. Emlékezni pedig tilos.
Melindát görög férje után húzta a szíve Ciprusra. Mint meséli, férjura hallani sem akar arról, hogy egyszer egy országban éljen a Törökországból betelepített emberekkel, s még a török sört is kiönti a lefolyóba, hiába jó az íze. A legnagyobb baj azonban talán az, hogy 1974 óta immár lassan két generáció nő fel anélkül Cipruson, hogy tudná: milyen együtt élni a másikkal.
Nikosz Téodosziu az eltűnt emberek felkutatására létrehozott bizottság elnöke. Mint meséli, szervezetük 1974 végén alakult meg, miután világossá vált, hogy a hadifoglyok egy része nem tér vissza a török börtönökből. „A célunk az volt, hogy kiderítsük az igazságot: megtudjuk, mi történt ezekkel az emberekkel. Az invázió következtében 1690 ciprusi görög és ötszáz ciprusi török tűnt el. Sorsukról ma sem tudunk szinte semmit. A sírokat megtaláltuk, megtörténtek az exhumálások, DNS-vizsgálatok segítségével pedig megpróbáltunk minél több holttestet azonosítani. Ez azonban mindössze 47 esetben járt sikerrel, 1572 embert továbbra is eltűntként tartunk számon” – fogalmaz a férfi, aki bátyját veszítette el a harcok során.
A legújabb fejlemény – teszi hozzá –, hogy immár Törökország is kész közreműködni a feltárásokban; igaz, ez csak számottevő nemzetközi nyomás hatására lett így. „Ez a háború nagyon nem volt fair, hiszen egy hatvanmilliós ország támadt rá egy félmilliós szigetre, amelynek még rendes hadserege sem volt” – emlékezik vissza. Mint sorolja, pontos listát szeretnének látni a meggyilkoltak és a törökországi börtönökbe hurcoltak nevével. Tudni akarják azt is, mi lett az utóbbiak sorsa, milyen ellátásban részesültek – ha részesültek – ezek az emberek elfogásukat követően. Bizakodásra ad okot, hogy a kérdéssel immár a legmagasabb politikai szinteken is foglalkoznak.
A menekülők által maguk mögött hagyott ingatlanok ügyében ennél jóval több konkrétum áll a ciprusiak rendelkezésére. A határ 2003-as megnyitását követően immár a görögök is könnyedén beléphetnek a sziget bő harmadát kitevő török országrészbe, a szabályok időről időre lazulnak. 1974 előtt az északon élő lakosság kétharmada, 170 ezer ember volt görög, ők birtokolták az ingatlanok 78 százalékát. A csodás fekvésű házak és telkek egy részét 2002-t követően a törökök külföldieknek kínálták megvételre. Kis kockázat – mondták a főként brit vevőknek, akik csak most döbbennek rá, hogy ciprusi házaikat immár visszakövetelhetik azok jogos tulajdonosai.
Egyikük Meletisz Aposztolidész, aki Lapithosban lévő egykori otthonáért küzd. A jelenleg Nicosiában dolgozó építészmérnök a háború óta 2003 áprilisában jutott el újra szülőfalujába. Ekkor tudta meg, hogy villájuk egy brit család, Oramsék birtokába került. Ciprus akkor még nem volt az Európai Unió tagja, ezért igen nehéz és drága lett volna elindítani a pert. Másfél évvel később viszont a nicosiai bíróság igazat adott Aposztolidésznek, kimondva, hogy a görög férfi az épület jogos tulajdonosa. Noha az ítélet ma már az unió összes tagállamában érvényes, 2005 októberében az ügy egy brit bíróság elé is eljutott, ám az végül most szeptemberben úgy döntött, nem avatkozhat bele a ciprusi kérdésekbe. A végszót várhatóan az Európai Bíróság mondhatja ki, s ha Luxemburgban is igazat adnak Aposztolidésznek, valóságos lavina indulhat el.
„Az Orams család a bírósági eljárás során csak hatvanezer fontra becsülte a ház értékét. A földterület ebben nincs benne. A külföldieknek persze minden kétszer annyiba kerül, mégis jönnek. Pedig sokfelé hirdetik Európában, hogy ne vegyen senki semmit a megszállt területen, hiszen a helyzet bizonytalan” – vázolja fel a helyzetet kérdésünkre a festményeire igen büszke Aposztolidész. A külföldi kézben lévő ingatlanok számát a helyi lapok legkevesebb hatezerre teszik, ami nagyon sok pénzt jelent. A becslések szerint ugyanis évente több mint kétmilliárd dollár értékben lelnek új gazdára ingatlanok a sziget olcsóbbik oldalán. Nem csoda hát, hogy fél Nagy-Britannia a perre figyel, az Orams család védőügyvédje pedig nem más, mint Cherie Blair, a kormányfő felesége.
1996-ban egyébként már lezajlott egy hasonló per, csakhogy abban harmadik ország állampolgárai nem voltak érintettek. Akkor egy bizonyos Titina Loizidut egymillió dollárral volt kénytelen kárpótolni Törökország, amiért odalett kyreniai otthona.
Kérdés persze, hogy a pénz jelenthet-e kárpótlást az elvesztett családtagokért, az elvett évekért és a sok szenvedésért. „A családom az első inváziót követően, 1974 júliusában még nem hagyta el az otthonunkat. Csak amikor a második rohammal a mi falunkat is bevették. Én huszonnégy éves voltam akkor: épp befejeztem az egyetemet, és a seregben szolgáltam. Nagyon nehéz idők voltak” – számol be az 1974-es eseményekről Aposztolidész.
S talán nem meglepő az sem, hogy ott és akkor sem segített senki. Sem az ENSZ, sem más. A kéksisakosok csak az azóta lezárt nicosiai repülőteret védték meg fegyverrel, hiszen ők is azt használták. A famagustai szállodasor egy része is érintetlen maradt, ami viszont az amerikai és izraeli tulajdonosok miatt volt fontos. Ahol görögök vagy törökök laktak, az pusztulhatott. A tengerparti város ügye most mégis napirendre került. Az Európai Unió ugyanis szeretné elérni, hogy a kikötő és Famagusta Varosha nevű részének környékéről eltűnjön végre a szögesdrót. A kikötő megnyitása nagyot lendíthetne az északi országrész gazdaságán, azt azonban ma sem tudja senki, hogy a ciprusi hajó révbe ér-e valaha is.

Félhold a hegyen

Ha felliftezünk Nicosia legmagasabb toronyházába, amelynek a tetején kilátóterasz is üzemel, sokkal nagyobbnak látszik a város, mint amilyen egyébként. A látogatók rendszerint az egyik oldalon, a fél falat betöltő kirakatnál csoportosulnak. Itt lehet rálátni a főváros másik részére, Észak-Lefkosiára. Odaát minaretek emelkednek, jól látszanak a mohamedán építészet arabos hatást mutató remekei, s a tornyokon ott a ciprusi török lobogó is, amely épp a fordítottja a török zászlónak: ami ott piros, az itt fehér és viszont. Távolabbra tekintve azonban szembetűnik egy másik jelkép is, amely az egész hegyoldalt beteríti. A törökök energiát nem kímélve erdőt irtottak, építkeztek, hogy kialakítsák a monumentális, provokatív szimbólumokat: a ciprusi és nem ciprusi török zászlókat, amelyeket ráadásul éjjelente reflektorokkal még ki is világítanak, hogy repülőről is látni lehessen őket. Hogy minden nicosiai görög tudja, mihez tartsa magát, ha kitekint az ablakán…

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.