Köznapló

December 21., csütörtök
Van Gogh képeit mutatják a Szépművészetiben. Nem akarom megnézni őket. Számon tartom, hogy ezt a festőt életében tönkretette a nyomor, utóéletében pedig a kultúripar. Az első pofont egy posványos amerikai filmtől kapta. Az ötvenes években készült, az idősebb Douglas Anthony Quinn-nel botorkál a vásznon Van Gogh és Gauguin gúnyáiban, ahogy azt ágrólszakadt piktorokról Hollywoodban képzelik.
A film ugyanolyan giccs lett, mint a Modiglianiról és a Toulouse-Lautrecről készült borzalom – elgondolkodtató, hogy a vastagpénzű filmcsinálók milyen nagy kedvvel készítenek újra meg újra mozit nyomorgó művészekről.
Arról bezzeg nem készül film, hogy egy-egy Van Gogh-vászon milyen karriert fut be utóbb aukcióról aukcióra vándorolva, mígnem akkora pénzért kerül valakihez, amennyiből a művész két életet leélhetett volna fényesen. Az a „valaki” aztán, mert az ilyennek sosincs neve, beteszi egy széfbe, és a festő színei nem melegítik fel többé a szíveket – attól fogva egy bukszát vagy egy bankszámlát hizlalnak. Jól nézünk ki, barátaim!
És ennek a haramiavilágnak ez sem elég. Még több feszültséget akar, még több izgalmat, és erre pompás lehetőség Van Gogh elmebaja. Egy kiadványban olvasom, festőnkről írják: „Senki nem vonja kétségbe a tényt, hogy Vincent elmebeteg volt.” Lám, a hang milyen bizalmas… Egy piktort, ha életében nincs sikere, vállveregetve keresztnevén szólíthatja az utókor? Mintha egy irodalomtörténész a jó Juhász Gyulát legyulázná. De tegyük fel, Van Gogh bolond volt, egyik levelében találni is erre némi utalást. Másfél évvel öngyilkossága előtt, 1888-ban írta Emile Bernard-hoz: „Sajnos a természet állati mivoltunkon kárpótolja magát, és testünk siralmas, olykor súlyos teher. De hisz Giotto óta, aki beteges ember volt, mindig így van.” Óhatatlanul eszembe jut, amit Hamvas írt Csontváryról: „Ez az őrültség még mindig sokkal közelebb van a valósághoz, mint a jéghideg intellektualitás bestiális világa.”
Egyébként másodszor is Csontváry az oka, hogy nem nézem meg Van Goghot. Már feledésbe merült, hogy képeit 1949-ben kivitték Párizsba. Csak a kisméretűek értek haza a kiállítás után, az ismert nagyok 1956-ig nem kerültek elő, tíz rajz közül pedig hetet csak 1964-ben találtak meg, hármat soha többé.
Ha mások így bánnak értékeinkkel – bár a hatvanas évekig a Csontváry-képek itthon sem voltak nagy becsben –, miért kell hálaimát rebegnem azért, hogy itt van néhány Van Gogh, s ahhoz igazítanom még a lépéseimet is, amit nyugati tulajdonosai kívánnak, ahogyan Monet kiállításán volt?
Ha majd olyan körülmények között nézhetem meg a képeket, mint azok, akik ott látják, ahonnan hozták őket, akkor elmegyek. Addig nem.

December 22., péntek
Kanada zászlajában juharlevelet látni, Indiáéban rokkakereket, az írek pénzein hárfa peng, Japán szimbóluma a felkelő nap – és a miénk? Nos, azt hiszem, Magyarország címerállata egy tekercs cellux. Mert létezik-e bármi, mely annyiféle feladatra alkalmas, mint ez az átlátszó ragasztószalag? A cellux pótolni képes a szöget, a kalapácsot, az iratkapcsot, a gombostűt, kapcsolatot teremt papír, üveg, zsineg és konyhai csempe között, vagy aminél nincs fontosabb: serkenti a fantáziát, és segíti a kormány bölcs takarékossági programját, amelynek hírét immár külföldre is elviszi.
Fütyül a Nyugati forgalmistája, indul az expressz Belgrád felé, kihúznak a kocsik, mindegyik ajtaján szám, és mind celluxszal fölragasztva. Ezek jelzik a helyjegyes utasoknak, melyik kocsiba hurcolják fel bőröndjeiket, a számok tehát fontosak. A Lajtától nyugatra fémtáblákat csináltatnak e célra, de ez a pazarlás nálunk kizárt. A Magyar Államvasutak takarékos cég, ezért a számokat papírra nyomtatják és celluxszal rögzítik.
E korszakos találmány legjobban az önkormányzatok irodáiban mutatja meg, mit tud. Ahogy belépünk, látni, felhasználásának lehetősége szinte végtelen. Korábban színes műanyag lapokra vitték fel szabványbetűkkel és -számokkal a félfogadási időt. Ha azóta változtak, a tájékoztatásra ma már elég a fénymásolt papír, ez kerül a régi számokra, természetesen celluxragasztással. És odabenn az ügyintézők íróasztala fölött, kinn a folyosó hirdetőtábláin, a patikák üveglapjain, a templomkapukon, a villanyoszlopokon több rétegben – mindenütt, amerre a szem ellát, fénymásolt papírokat lebegtet a szél, a huzat, a sóhaj, és mert a papírokat legtöbbször csak felül fogják oda a zseniális celluxszal, az ország hovatovább úgy fest, mint egy foltozott alsógatya, amelyből naná, hogy kilóg a fenekünk.

December 24., vasárnap
Égbe kiált, ami az elmúlt hónapokban történt, de arról egyetlen írástudó sem szólt, hogy megint van szegénységi bizonyítvány. Mert bizony a „gáztámogatásról” szóló űrlap az, a média mégis csupán arról fecseg, hogy formai hibák vannak benne, kitöltése nehéz meg ilyenek. Hogy ez micsoda erkölcsi csapás, arról egy hang sincs, pedig a vak is látja, hogy csalásra biztat, és senki nem meri kimondani, hogy a két háború közt a szegény vigasztalhatta magát legalább azzal, hogy nincs ugyan semmije, de a tisztessége megvan. Ezzel a tudattal indult vasárnap a templomba, egyetlen rendes ruháját felvéve – ma a legtöbb szegénynek nincs rendes ruhája, és templomba még nagy ünnepen sem jár.
Napok óta mocskos hangulatkeltés folyik az országban: minden rádió- és tévéadó azt üvöltözi, hogy elkeltek a legdrágább karácsonyi utazások, és soha annyi pénzt nem költöttek az emberek Magyarországon karácsony előtt, mint most, de hallgatnak arról, mekkora a szegénység, és arról is, hogy Molnár és Hiller urak megkezdték – a gyarmatosításban rutinos nyugatiak tanácsait követve – a kasztrendszer kiépítését. Ha így megy tovább, akárcsak Indiában, nálunk is lesznek érinthetetlenek, akik majd elvégzik az aljamunkát, és nincs senki, aki ennek veszélyét szétkürtölné.
Cinkosan hallgat az a párt – hahó, Kuncze Gábor! –, melynek néhány tagja egykor létrehozta a Szegényeket Támogató Alapot, szétszórta őket az SZDSZ, mint Solt Ottília emlékét a szél. És sehol egy Gandhit formázó jellem, aki oxfordi végzettséggel a szegények életét élte – tudják, hogy mi maradt utána, mikor meghalt? Egy pár papucs, szemüveg, ivóedény, fogtisztító pálca, töltőtoll, zsebóra és egy notesz. Viszont olyan erkölcsi erővel bírt, amelybe beleroppant Anglia. Erről mondják a magyar média szociálliberális osztagaiban szolgálók, hogy ma más idők járnak, és ha a köztársasági elnök, akinek hitele van, beszédében morált emleget, e skriblerek vezényszóra gúnyolódó cikkek tucatjait gyártják szériában. De semmi baj, közeleg az idő, amikor előáll az az ember, aki ki meri mondani: ebben az itt folyó gazságban nem veszünk részt, és mögé felsorakozik majd az ország.
Szentestén gondoltam végig ezt, amikor megszületett Isten proletárja, és – mint utóbb Szent Ferenc – nem tűrte tovább, amit maga körül látott.

December 27., szerda
Nem vagyok irigy természet, de Zelnik Józseftől elkívántam már egyet s mást. Nem annyira a könyveit, inkább a módot, ahogy alkotó emberként él, a világot nézi és élvezi, márpedig ahogy ő nézi és élvezi, ahhoz tehetség kell, másféle, tán több, mint az íráshoz, hiszen sok íróból hiányzik valami, és emiatt csak néhányuk lénye teljes értékű. Mindig ott érzik oldalukban az ördög sarkantyúját: muszáj csinálniuk, kötelez a hírnév és a közkeletű álság, hogy jelet kell hagyni mindenáron. Zorbász, a görög ezért kacagja ki Kréta szigetén a röstelkedő írót, Kazantzakiszt, igazolva, hogy csak az a könyv fontos, amelynek lapjairól az életöröm és a bölcsesség hangja elér a szívig. Ha oda elér, feljut az égig – az ilyennek nincs szüksége olvasóra, az olvasónak van szüksége rá.
A Tengerkönyv ilyen.
Témája imponáló: a szerző felhívja a nagyérdemű elkószált figyelmét arra, hogy Erdélyen, a Felvidéken, Kárpátalján s a Délvidéken kívül szerepelt az ország egykori térképén tengerpart is: a dalmát tenger, ezt Könyves Kálmán óta magyar Adriának volt szokás nevezni.
A Tengerkönyv lapjain Zelnik olyan szellemi asztaltársaságot verbuvál össze, amire másnál nemigen látok példát. Nyilván a kurázsi hiányzik meg egyfajta műveltség, csak ezek együtt képesek közös nevezőre hozni például Rotschildot, aki ravasz mesterkedéseivel belekényszerítette a császárt a kiegyezésbe, meg a máig élő mikszáthi elvet, hogy tégy kokárdát az eke szarvára, és szánthatsz a magyar hátán. Zelniket érdeklik a fekete bársonnyal borított asszonyölek is, simít rajtuk, hisz a bársony arra való, majd nagy ugrással Kínában terem, felidézi Po Csü-ji Fan asszonyról írott versét a hetedik századból. Mikor visszatér, elmondja, hogy Magyar Adorjánnál nem volt vakmerőbb hajós az Adrián, de merészebb magyarságkutató sem égen és földön, majd következik egy kijózanító fejezet azoknak, akik lepkehálóval kergetnek illúziókat, címe: A magyar hazugságóceán bolygó hollandijai.
Mindezt a maga kedvére és persze szabadon, s míg összeköti, ami térben és időben lehetetlennek látszik, kitágul az Adria, és gyönyörű partjain megjelenik az a fajta kedély, amely egyformán otthon van keleten s nyugaton. E könyv bizonyítja, abbahagyható a morzsaszedés mások asztalánál. Üljünk csak szépen a magunkéhoz, mely közös, és ahol helyünk volt, s ahová, ha úgy közelítünk, mint a szerző teszi, helyünk is lesz. Ideje megtanulni, hogy önérzet és kultúra híján semmi az ember, és még inkább semmi egy nép. Fel kell ébredni az álomból, amelybe a politika hipnotizőrei taszítottak minket.