Megtartóerő

Romlásból a kicsire mindig csak nagyobb jön, sohasem kisebb – évszázadok tapasztalata torlódik össze az ilyen mondatokban. Nincs itt egy szótag sem, amely fölösleges. Sűrű, mint a vers, megáll egymagában, mint a közmondás. Sütő András színdarabjából, az Advent a Hargitán-ból való. Így folytatódik: „Emberi létünk lavinaveszedelmeit – ha megpróbáltuk is csönddel csitítani – el nem kerülhettük. Mert akárhogy helyezkedtünk is: mindig alattuk maradunk, ha egyszer oda rendelt a sors. Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magjainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.” Modernné szegényedett korunkban ez az író az egészen egyszerű tartalmakhoz is ünneplőbe öltözött nyelvet használt. Ettől aztán, ha olvassuk, vagy színházban halljuk, hol megindultság vesz rajtunk erőt, hol meg csak bámulunk, mintha a Moszkva téri McDonald’sban egy szép fiatal lány gyöngyös pártában ütné be a pénztárgépbe a hamburger árát.
Mögöttünk egy év, amely oly zűrös és kiábrándító volt, hogy még aki nem akart, az is belegabalyodott a politika hálójába.
De van alattunk egy másik háló is, amelyről nem szabad soha megfeledkeznünk. Egy erős védőháló, amelyre, ha rosszul léptünk mindennapjaink trapézmutatványai közt, nyugodtan ráeshettünk – megtartott. Erős fonalakból fonták: emlékezetünk őrizte verssorokból, pontos prózamondatokból. A magyar kultúra, a magyar irodalom ez a háló.
Itt lenn földi dolgokkal viaskodunk. Határidőket szabunk magunknak. Feladatokban létezünk. Meghívókat ejtünk a papírkosárba, s megmagyarázzuk magunknak, hogy nincs mindenre idő. Hogy semmire sincs idő. Lassan elszokunk attól, hogy beszélgessünk a beszélgetés kedvéért. Aztán a reggel kihajtott újságlapokból vagy az esti híradóból felénk kiált egy hír. Megint elment valaki az írók, költők közül. Megint szegényebbek lettünk. Keressük könyvét tétován a polcon, visszaemlékszünk rá, hogy a könyvhéten, ha fáradtan is, de még dedikálta a kötetét. Kinyitjuk a könyvet: üres. Ó igen, hosszú volt a sor, és mi siettünk…
Hová siettünk?
A televíziós csatornák most előveszik a vele készült interjúkat. Egy-két héten át alighanem többször látjuk, többet idézik őt, több szó esik róla, mint amikor élt.
A halál a helyes arányokra figyelmeztet. Arra, hogy naponta újra kellene gondolni a fontos és nem fontos dolgok arányát.
Elég kegyetlen év van mögöttünk. És most nem a parlamenti választások elvesztésére gondolok. Még csak nem is a rendszerváltoztatásba és a jogállamiságba vetett maradék hitünk megtépázására. Hanem a magyar költészetből és prózából font erős háló megvékonyodására. Halálok lazították, rongálták meg ezt a hálót. Símaszkos jövőnkön elkomorulván veszteségeinket alig-alig mértük föl. Úgy kezdődött a szeptember, hogy elvesztettük Faludy Györgyöt. Aztán még ugyanabban a hónapban Sütő Andrást. Két hónapra rá, novemberben Határ Győzőt. Három költői-írói világ. Három tölgy. Életük javát vagy egészét mindhárman az anyaország határain kívül élték. A véletlen hozta így? Nincsenek véletlenek. Sütő Erdélyben élt, nem kívánt áttelepülni Magyarországra. Még azután sem, hogy 1990 fekete márciusában a román nacionalisták a magyarokkal történt összetűzésben bordáját törték és fél szemére megvakították. Aztán később, súlyos betegségében, Budapesten gondozták az onkológiai intézetben, de végső nyugovóra térni ott akart, ahol élt. És ahol megverték-megvakították: Marosvásárhelyen. Hazament, utoljára. Hogy otthon maradjon, „lélekcsonkulás” nélkül. (Vajon az Aczél-csinovnyik parlamenti képviselőnő mit érzett, amikor 2004. december 3-án, két nappal a népszavazás előtt az egyik kereskedelmi csatornán nem szégyellte ezt mondani: „Nem fogjuk levadászni az összes magyart, hogy a kezébe nyomjuk a személyi igazolványt”? Tudja-e Lendvai Ildikó, mit jelent ez a szó: lélekcsonkulás? Van-e fogalma arról, hogy milyen fájdalmakban, miféle bántásokban gyökerezik?)
Határ Győzőt lecsukták ’45 előtt is meg utána is. Tipikus közép-európai értelmiségi sors: börtönviseltnek lenni egymást váltó, teljesen ellenkező típusú rendszerekben is. A forradalom után nem lehettek illúziói arról: hetek kérdése csak, hogy börtönbe kerüljön harmadszor is. Londonba emigrált 1957-ben, s ott élte le az életét. Mekkora esemény volt az irodalomban, amikor a rendszerváltoztatást követően, az 1947-es botrányba fulladt (és bezúzott) első kiadás után megjelent másodszor, változatlan utánnyomással a Heliáne! Gazdag, burjánzó próza, nem könnyen befogadható. Most csak két szenvedélyes mondatát idézem: „Gyűlölöm a szavakkal elkövetett becstelenséget, és rettegek tőle. […] Van-e becstelenebb a szavakkal visszaélő hazug disznóknál, a szellem akármelyik égtája alatt éljenek, és akármilyen felségjelvény védelme alatt hazudjanak is…?!” Így írt Határ(okat átlépő) Győző 1947-ben! Író urak, kritikus hölgyek, ha már úgy döntöttetek, hogy nem léptek túl e mai kocsmán, legalább lássátok be: Határ Győző tűzmondatainál még mindig megmelegedhet a szívünk ebben a hibernált országban!
Londonban, választott hazájában temették el.
A Recsket megjárt Faludy György hosszú emigrációja után Torontóból jött haza közénk. Faludy, Sütő, Határ. Mint Kafka fegyenctelepén az elítéltek bőrében nyomot hagyó gyilkos gépezet, gonosz boronatűivel a Történelem megérdemeletlen büntetést vésett mindhármuk életébe.
Ők most már a 2006-os ősz által a magyar irodalomnak eszkábált szabálytalan triptichonban vannak.
Szóljunk a többiekről is. Mert nincs vége a sornak. Maradva még az erdélyieknél: elvesztettünk két költőt: Szász Jánost, ő júliusban Bukarestben halt meg. És elvesztettük Bartis Ferencet is. Aratott a halál az idén az irodalomban, különösen költőink között. Elvitte Bella Istvánt, Hatvani Dánielt, Bratka Lászlót. „Halálcsillag jár az égen” – írta egyik versében Banos János, bebizonyítva, hogy a kismester szóban a „mester” a fontos. Banos is meghalt ebben a kegyetlen esztendőben.
Cikkem írása közben olvastam a hírt: itt hagyott minket a hosszú ideje betegségével küzdő Lázár Ervin is. Régi, első kiadású könyvéről eszembe jut egy évtizedekkel ezelőtti emlékem: üzemi lapnál dolgozó kollégáimmal ünnepeltük születésnapomat, és Banos előhúzta a táskájából Lázár Ervin mesekönyvét, a Berzsián és Didekit. „De hát nincs is gyerekem” – ez lehetett arcomra írva, mert anélkül, hogy egy szót szóltam volna, azt mondta: „Lesz, ne félj.” Ebben is neki lett igaza. És most már odaát vannak mindketten: az is, aki adott, és az is, akit adott. Milyen otthonos világot jelentettek Lázár Ervin meséi! Úgy gondolkodtak, mint a gyerekek, és közben úgy beszéltek, mint a felnőttek. Persze szebben. Igyekeztek magukhoz hasonítani a világ törvényeit. Nagyon komoly arccal mondta Ló Szerafin a hazudós Macskavatinak: „Sose mosod le magadról, hogy nagy, egyetemes, világméretű csaló vagy. Az emberek köpnek, ha találkoznak veled.” S lássatok csudát: amikor Macskavati a nagyítóból készült befőttesüvegbe rakja ványadt-csöpp barackjait, és bár mindenki rájön a csalásra, neki mégis sikere lesz, a történeten mégis lehet nevetni. Az emberek, miközben a vállukra emelik Macskavatit – ki tudott ilyen neveket adni Kormos Istvánon és Lázár Ervinen kívül? –, ki is nevetik. Őt is meg magukat is. Ehhez a varázslathoz persze kellett Lázár Ervin…
És itt hagytak bennünket olyanok, akik ifjúkoruktól annak szentelték az életüket, hogy az irodalom ügyét szolgálják és segítsék. Közéjük tartozott Domokos Mátyás kritikus, a Holmi szerkesztője. Mátis Lívia, a Kortárs Kiadó vezetője. És Osztovits Levente, aki az Európa Kiadót navigálta évtizedeken át. Nem volt könnyű átkormányozni egy kiadó hajóját a rendszerváltoztatás zátonyai közt. Őneki sikerült. Hatalmas, tekintélyes kiadók, mint például a Szépirodalmi, léket kaptak a rendszerváltoztatás, az átállás, a magáncégekké alakulás viharában. Az Osztovits vezette Európa Kiadó megmaradt. Átalakult és élt. Körülbelül abban az évben, amikor a Magvető Kiadó munkatársainak közvetlenül a karácsonyi ünnepek előtt egész havi fizetésüket kellett befizetniük az állami kft.-vé alakuláshoz (Erdős Ákos csakis így vásárolhatta meg a kiadót), Osztovits Levente osztalékot tudott fizetni az Európa munkatársainak. Nem lehet az ilyesmit elfelejteni. A sárga irigység evett minket, a Magvető szerkesztőit. Nem csak a beáldozott és soha vissza nem kapott december havi fizetésünk miatt. Hanem mert láttuk, hogy lehet másképpen is táncolni a romokon. A széthullásra ítélt nagy állami kiadók vezetői közül Osztovits Levente, az Európa igazgatója volt az egyetlen, aki megpróbálta megőrizni a régi gárdát, megtartani a szellemi műhelyt szerkesztőtől a kézirat-előkészítőig, amíg és amennyire csak lehetett. Kívülről, másoknak, a szétvert kiadói műhelyek széthullott darabjai felől nézve ez legalábbis így látszott.
Jó ideje figyelem: minden temetéskor, kivéve talán a leghidegebb hónapokat, megbolondulnak a madarak. Veszett csiripelésbe kezdenek már a búcsúztató beszéd elején. A Kerepesi temetőben Faludy temetésekor nyarat idézve tombolt az őszi nap. Ide-oda ingatták ágaikat a hatalmas platánok, levélárnyékok kergették egymást aszfalton és füvön. Diákok bújtak ki pulóverükből, idős hölgyek legyezték magukat összehajtott újsággal. Homlokunkon veríték gyöngyözött, szonettek hűsét kerestük volna a támadó délutáni forróságban.
Akik eljöttek, komolyan vették az „utolsó út” metaforáját. Megértették: döntés kérdése csak, mire ér rá az ember. Aki egy nagy költőt utolsó útjára elkísér, egyszerre keresi és teremti is a közösséget. A családtagok homlokára fájdalomplajbásszal oda van írva: itt maradtam, mert szerettem. És nincsen több alkalom, hogy lássam. De mind a többiek többes számban állnak ott: ide jöttünk, mert szerettük őt. És mert nincs több alkalom, hogy találkozzunk vele.
Magányosnál is magányosabb politikusok lépkednek árván, elveszetten a nagy írók sírja felé araszoló tömegben. Mintha puszta jelenlétüktől oszladozna a halhatatlanság ködpárája. Jé, eljött, suttognak körülöttük. Vajon minek jött el X., és vajon miért nincs itt Y.? – susmognak az emberek. Mintha számítana itt X. minisztersége vagy Y. pártelnöksége. (Ki emlékszik rá, ki volt a kulturális miniszter Joyce korában?) Bármekkora írót veszítünk el, biztosak lehetünk benne: mindig csak néhány politikus szánja rá magát arra, hogy kalaplevéve elvegyüljön a tömegben. Pedig nincsen demokratikusabb közeg, mint az emberek egy koporsó mellett, a gödör szélén.
Nem tudom, ma a fiatalok hogyan olvassák Faludy-Villont. Mi húszéves korunkban Erika írógépen sokszorosított, hupikék indigómásolatban olvastuk. Tiltott és édes gyümölcs volt. Hiszen akkortájt Faludy minden munkája indexen volt. Sokáig röstelltem, hogy jobban szerettem Faludy Villonját, mint Vas Istvánét, pedig tudtam, megtanították a tanáraim, hogy a Vas Istváné meg a Mészöly Dezsőé a hiteles, pontos fordítás. „A Faludy, kérem, az csak egy átköltés.” De hát az az átköltés olyan varázslatos volt!
Van egy tartomány, ahol az idő másképpen múlik. Nem az óra tiktakolása méri. Nem is a nap járása. Itt mások a törvények, és magasabb az ég. Nem csak a hajnali. Talán mert más a mennyei hierarchia. Ebben a tartományban a koporsóra hulló göröngy ritmusa majdnem olyan, mint az októberi országútra eső, burkából szabadult dió kopogása. Itt másképpen fáj a fájdalom. „És könny helyett az arcokon a ráncok / csorog alá, csorog az üres árok.” Valami beérett, valami elmúlt – ennyi. Helyükre kerülnek az arányok. Egy élet? Egy életmű? Odaátról nézve a kettő majdnem ugyanaz. Egy gyerek születése? Egy nagy vers létrejötte? Nincs olyan nagyon nagy különbség.
S ha kezdenénk elérzékenyülni, zümmögjük magunkban halkan:

„S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve –
megáldva és leköpve mindenütt.”