Kerekecske, gombocska, hová szaladt a nyulacska: Boguslaw Sidorowicz lengyel állampolgár egy nap felkerekedett Lengyelországból, s meg sem állt Sheffieldig. Akik már nem bokszolnak, vagy éppenséggel túl jól megy nekik, legtöbbször étteremben gondolkodnak. Boguslaw Sidorowicznál sincs ez másképp, ő is étteremben gondolkodott, emigrálvást. Ugyan miért is ne gazdagodhatna Sheffield egy lengyel étteremmel? Az étterem neve – Polonium – egyébiránt a tulajdonos lengyel származásán túl Sidorowicz 1978-ban alapított kamaszkori zenekarára utal, no meg a Marie Curie felfedezte radioaktív elemre, a polóniumra.
Nem ment rosszul az étterem addig sem, ameddig Litvinyenko még élt, ám amióta Litvinyenko megtért az égbe Trockijhoz, azóta minden asztal foglalt. Litvinyenko halálán Sidorowicz tehát kaszált, hisz a kulcsszó: polónium bekerült a köztudatba. Ingyenreklám. Árukapcsolás. A dolog színleg érthető, sőt magától értetődő, ugyanakkor borzalmas is. Mert tessék csak belegondolni, mi történt valójában.
Egy KGB-ügynök miért, miért nem, polónium közeli állapotba került. Van halál közeli állapot. Onnét még egyesek visszatérnek. A polónium közeli állapotból hősünk nem tért vissza. Lehet, hogy megölték, lehet, hogy egy atomcsempész akció során érte a sugárzás. Egy tény, sugárbetegségben kimúlni nem tartozik a vonzó perspektívák közé. Nem az a „That’s it!”, ez kell nekem típusú történet, amelyhez az ember csettint, igen, mindig is erről álmodtam, mindig is ilyen akartam lenni. Maga Litvinyenko sem értékhordozó figura, áldozat mivolta ellenére sem.
Aki beül a Polonium étterembe, minek a részese kíván lenni? Talán a James Bond-féle ügynökromantikának? Aligha. Ennél sokkalta rútabb, nyersebb, egyszerűbb a képlet. A polónium szó trendi lett, vagyis fertőző, s az emberek betegek akarnak lenni. Eszük ágában sincs gyógyulni.
Marc Dutroux, a pedofil gyermekgyilkos a börtönben halomszámra kapja a szerelmes leveleket, a fikázó és gyalázkodó levelek mellett, akár bármely más sztár, tehetjük hozzá miheztartás végett.
A huszadik század vége emberét a valóságshow mint jelenség azért érte váratlanul – és azért vágódott ki sokaknál a biztosíték –, mert kiderült, hogy „szerelemhez nem kell szépség, szerelemhez nem kell ész, szerelemhez nem kell más, csak szerelem kell és kész”; a hírnévhez nem kell tehetség, nem kell teljesítmény, nem kell üzenet, csak hírnév kell és kész. A hírnév pedig azzal a kollektív patológiás jelentőséggel érhető el, amelyre a polónium szó is szert tett. Aki a semmiből bekerül a közérdekű valami terébe, az úgymond sztár lesz. Az ismertség nem következmény, hanem ok.
A Polonium étteremben radioaktív teát szürcsölgetők s a valóságshow-sztárok létükkel ezt húzzák alá. Amikor a tanár néni megkérdezte: és ki a példaképed, akkor még úgy gondoltuk, s a társadalom hosszú ideig úgy gondolta, hogy a példakövetés, illetve az egy adott jelenségnek kijutó megtárgyaltság, szellemi mélység legalábbis köszönő viszonyban áll az értékekkel és az erkölccsel. Ez merő illúzió. Seres Rezső Szomorú vasárnapjába többen haltak bele, mint a Való világba. S a szerelmes Werther nyomán éppoly lelkesen lettek a fiatalok öngyilkosok, mint ahogy kései rokonaik a polónium radioaktivitásából kívánnak részesülni.
Mindez azt mutatja, hogy a közmegegyezés erkölcsi értelemben távol áll bárminemű normától. Merthogy a látszólag értékorientált fontosságok és divatok is a vak mágia szülöttei. Hogy Picassót, Hitlert vagy épp Harry Pottert vetíti-e a közérdek sárgafoltjára egy láthatatlan erő, az magának az erőnek édes mindegy, persze a moralistáknak nem.
Hosszú ideig úgy gondolták, hogy a fogyasztói magatartás és a szellemi lét két különböző műfaj, ma úgy tűnik, legföljebb két különböző műszak. A kultusz egy. Az ismert terméknek kijutó kultikus felár és az ismert költő versének juttatott kultikus esztétikai többlet ugyanonnét fakad.
Volt egy angyalszobor, amely valamelyik múzeum szertárában aludta álmát édesdeden, mígnem egy odatévedő műtörténész meg nem állapította róla, hogy Leonardóé. Szárnyra kelt persze tüstént. Golyóálló üvegburát kapott. Sztár lett belőle azonnal. Addig ugye volt a szertárban egy kis senki, utána meg bekerült a Való világba, és lett belőle egy Majka. Na mármost az a kérdés, hogy mikor kezeljük értékén? Mert mondhatjuk azt, hogy addig, amíg nem tudtuk, kinek a műve, amíg nem láttuk, addig volt igazán ő. Hogy az az egyszerű kis angyal volt az igazság, s a neki tulajdonított többlet csak kész átverésshow. A jó étteremben öt csillag címszó alatt elénk tálalt ehetetlen miniadag láttán s ettén is olykor ez az érzésünk, csak épp nem merjük szóvá tenni. És tudjátok, hogy mi az érdekes? Hogy mindennek ellenére azért a Gundel csak van. Meg Leonardo is van. És pásztorok is vannak. Meg angyalok. S ha merünk jók lenni, akár új év is lehet.
origo.hu
Megkínoztak egy nőt a pátrohai horrorházban
