Ön az elmúlt negyven évben több száz dalt jegyzett zeneszerzőként, illetve szövegíróként. A Dogstól, a Bergendy Szalonzenekaron, a V’Moto-Rockon át a jelenlegi együtteséig megszámlálhatatlan sláger fűződik a nevéhez. De emellett sikerre ítélt dalokkal ajándékozta meg Katona Klári, Kovács Kati mellett Révész Sándort, Somló Tamást, Zalatnay Saroltát és még sok neves kortárs énekest. Írt játékfilmekhez slágerré vált betétdalokat is. Meg tudná mondani, ezek közül melyik a legkedvesebb dala?
– Nincs legkedvesebb, ezzel úgy vagyok, mint az az ember, akinek sok gyereke van, ő sem tudja megmondani, melyik a kedvenc, hogy is nézne az ki a többiek szempontjából, ha meg tudná nevezni bármelyiküket is. Nagyon sok kedvenc dalom van, ezek általában mindig az újabbak, amelyeket még nekem is meg kell ismernem, még nekem is be kell fogadnom a családba. Tulajdonképpen az összes dalomat elfogadom ma is, nincsen olyan köztük, amire azt mondhatnám, hogy ez borzalmas, ezt nem vállalom. Ha akad is köztük olyan, ami kevésbé sikerült, az olyan régen készült, amikor még kezdők voltunk.
– A hetvenes-nyolcvanas években a Demjén-dalok főleg olyan tiszta emberi érzésekről szóltak, mint a szerelem, a barátság vagy a remény. Olyan direkt társadalmi-politikai mondanivalója nem nagyon volt ezeknek a daloknak, de azért amikor azt énekelte egy telt házas koncerten, hogy „Várj, míg felkel majd a nap”, mindenki tudta, mire várunk, mi után sóvárgunk.
– Olyan időben kezdtük a szakmát, amikor minden kétértelmű mondat gyanús volt. Ezeket azután egyszerűen cenzúrázták. Mi azért igyekeztünk ügyesen fogalmazni, és az üzenetünk mindig át is ment, mert az emberek akkor még tudtak a sorok között olvasni, és a verssorok hangulatát is át tudták érezni. Az az igazság, hogy direkt politikai mondanivalót nem lehetett színpadra vinni. Ez nem is lehetett a célunk, mert nagyon le voltunk mi itt fedve a sajtharanggal. Szinte lehetetlen volt értelmes hangon szólni, de azért egy-két mondatot mindig sikerült becsempészni. Most azonban más a helyzet, szabadon lehet írni, már nem cenzúráznak minket. De azért leginkább ma is a tiszta érzésekről, az emberi kapcsolatokról, az emberi dolgokról szólnak a dalok. Ugyanakkor gyakrabban előfordul, hogy nyíltabb szövegű dalokat is írunk, ha valami olyan dolog történik a szemünk láttára, ami mellett nem lehet elmenni szótlanul. De nyilván mi az egyszerű ember szemszögéből nézzük ezeket a társadalompolitikai kérdéseket.
– Itt van mindjárt egy friss dal szövege: „Táncol, hazudik, ámít, de minket el nem kábít”. Kire gondolt, amikor ezt írta?
– Ezt én rábízom a hallgatók véleményére, képzeletére. Természetesen a lemezborítóra nem írtam rá, hogy a dalokban szereplő személyek csak kitaláltak, de akár rá is írhattam volna. Nem céloztam konkrétan senkire, ez egy olyan embertípusra vonatkozik, aki megtéveszti az embereket, nyilvánvalóan gátló tényező…
– Minek a gátló tényezője?
– Például az igazságnak. Az egyenes dolgoknak. Mint ahogy a dal refrénjében van, „Törjél szét minden gátat, ha eléd állnak, hogy igazad megtaláld”. Na most ez a bizonyos embertípus – ez a nem konkrét személy – éppen az igazság megtalálását gátolja. Mert mint mondtam, a dalokban előforduló helyzetek és személyek csupán a fantázia szülöttei.
– Ilyenkor szokták még hozzátenni, hogy ha véletlenül valaki mégis magára ismerne, az nem a véletlen műve…
– Hát mindenkinek jogában áll behelyettesíteni…
– Egy showman mondta nem is oly rég, ha nem lett volna rendszerváltozás, akkor éppen az vezényelné nekünk a jelszavakat, aki az ön dalában – legalábbis az én olvasatom szerint – táncol, hazudik, ámít, és elég sok embert sikerült elkábítania. Ha már a nyolcvanas évek vége került szóba: akkor voltunk vagy most vagyunk nehezebb helyzetben?
– Az az igazság, hogy mindig nehéz helyzetben voltunk. Nem sikerült még a mai napig sem kibontakoznia ennek az országnak – ebből a szempontból nem állunk sokkal jobban. Néha úgy érzem, mintha időnként még vissza is kanyarodnánk azokhoz az időkhöz. De azért sok szép dolog is történt velem az életemben. Persze fiatal is voltam, meg bohém is. Sőt, még ma is bohém vagyok, hála istennek. Siker is volt bőven. Végül is nem mondhatom, hogy nem érzem jól magam. Csak vannak dolgok, amelyeknek nem így kellene lenniük. Ezeket nem én dönthetem el, én csak írhatok vagy énekelhetek róla. Úgy gondolom, amióta demokrácia van Magyarországon, azóta nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is kiállni olyan kezdeményezések mellett, amelyek esetleg változtatnak, esetleg jobbá formálják az életünket. Az a baj, hogy nem áll ki mindenki a véleményével, az a baj, hogy nagyon sokan nem mutatják meg az igazi az arcukat, mert vagy a saját egzisztenciájukat féltik, vagy esetleg olyan kötődéseik vannak, ami miatt nem tudják vállalni a színvallást. Még akkor sem, ha egyébként pontosan tudják, hogy az igazság egészen máshol van.
– A politikai újságírásban gyakran felvetik az utóbbi időkben az írástudó értelmiség felelősségét közállapotainkért. Mi a véleménye az írástudó művészek felelősségéről? Arra gondolok, hogy például az aluljárókban a kartondobozokon háló, Krisztus-arcú hajléktalanok sorsa talán sokkal erősebben érinti meg az érzékenyebb lelkű művészemberek lelkét, mint másokét.
– Lehetséges. Azt gondolom, hogy a hajléktalanok problémája olyan politikai kérdés, amit nem lenne szabad világnézeti vagy pártpolitikai alapon kezelni. Szerintem az emberek – tartozzanak a politikai paletta bármelyik oldalához – ugyanolyan nehezen élik meg, ha ilyesmit látnak. De ha már a politikánál tartunk, akkor szerintem a legfontosabb kérdés mégiscsak az Magyarországon, hogy ami most itt van, az tényleg egy szabad demokratikus állam, ahol mindenkinek szabad, hogy véleménye legyen, vagy mindenki fogja be a száját, aki másképpen gondolkodik. Nézze, én kapok jobbról is, balról is. A baloldaliak közül egyesek azért neheztelnek rám, hogy én – a népszerűségem ellenére – miért állok ki az övéktől eltérő vélemények mellett, miért demonstrálom a jelenlétemmel is a véleményemet. Úgy gondolom, ezt mindenkinek szabadon meg kell tennie, ha kiforrott véleménye van valamiről. Akkor az a helyes, ha elmondja, és nem tart semmilyen hátrányos következménytől. Mert különben olyan világban élhetünk majd megint, ahol valakik veszik a bátorságot maguknak, hogy megmondják nekünk, mit szabad mondani, és hova szabad állni. Ilyen világban már éppen eleget éltem.
– Mi jut eszébe arról, hogy társadalmi igazságosság? Ön szerint milyen egy igazságos társadalom?
– Fontosnak tartom, hogy azokat a nemzeti javakat, amelyek ezé az országé voltak, amiért az én generációm és mások is nagyon keményen megdolgoztak – ilyen például a nyugdíjrendszerünk és az egészségügyi rendszerünk –, ne tékozolja el senki, ne váljanak manipulációk áldozataivá. Mert a társadalom elszegényedő rétegei nem lesznek képesek megfizetni a tisztességes nyugdíjhoz és az eddig legalább bizonyos színvonalon működő egészségügyi ellátáshoz szükséges különbiztosítást. Már ma is nagyon sokan tengődnek úgy, hogy a napi megélhetésüket sem tudják maguknak előteremteni. Nem kellene eljutnunk oda, hogy tömegessé és állandóvá váljék az elégedetlenség, az elkeseredettség. Ha valaki tőlünk pár száz kilométerre végigmegy egy nyugati kisvárosban az utcán, azt láthatja, hogy az emberek nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbak, még a járásuk is más, mert nincs bennük az a bizonytalanság, ami a magyarok nagy részének az idegeit őrli hosszú éve óta.
– Az őszi tüntetéseken ezek az elkeseredett emberek is ott voltak az utcán; a hatalom gumilövedékekkel, könnygázgránáttal válaszolt a tiltakozó megmozdulásokra. Milyen hatással voltak önre ezek az események, megérintette-e annyira, hogy dalban mondja el, mit gondol az utcai erőszakról?
– Nyilvánvaló, hogy nem szeretnék háborús rémképeket vinni a színpadra, bár engem is borzalmasan megdöbbentett, ami történt. Október 23-án nem voltam itthon, külföldön a televízióban néztem, hogy mi történik. Ott ártatlan és vétlen emberek is voltak. Nem hiszek az utólagos magyarázatoknak, hogy a nép érdekében verték a népet.
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
