Sziszüphosz hangja

A neve Sziszüphosz volt, de a kislány csak Sziszinek hívta, így legalább volt értelme.
– Te mindig nagyzolsz – mondta az anyjának –, senkinek nincs ilyen nevű macskája, ki se tudom mondani.
– Akkor hívd úgy, ahogy akarod, elvégre a tied. Ha rajtam múlik, macska ide be nem teszi a lábát. És tessék, most itt van. Elismerem, hogy aranyos, de miért nem tud dorombolni?
Örökké ezt hallgatta, hogy az ő macskája nem tud dorombolni. Pedig tudott, de úgy látszik, azt csak ő hallotta. Igenis dorombol, de csak nekem. Így sokkal érdekesebb.
– Biztosan érzi, hogy nem szereted – mondta gonoszul.
– Én nem szeretem? Vajon te veszel neki enni? És az almot is én cseréltem ki a múltkor.
Ez ment azóta, hogy valakinek a családban eszébe jutott: miért nem dorombol ez a macska?
Macska úrnak az apja nevezte, ő hívta időnként Bajusz úrnak is, de aztán az igazi Bajusz úr a doktor bácsi lett, a macskadoktor.
– Kérdezzük meg Bajusz urat – javasolta most is ő, lehet, hogy egy ilyen korú macska még nem is tud dorombolni. Majd később fog.
– Én ilyesmit nem kérdezek! – jelentette ki Eszter –, különben is, szerintem dorombol.
És elvonult. Dórához, a barátnőjéhez készült, mert tudta, hogy ő most teniszórán van, és az anyukája meg fogja engedni, hogy megvárja, míg hazajön. Akkor pedig nyugodtan figyelheti, hogyan dorombol Dóri macskája, Hercegnő.
Ő aztán mindent beleadott. A terv régóta kész volt, megtanul Hercegnőtől dorombolni, ellesi a fortélyokat, aztán megtanítja rá Sziszit is. De hogy fogja azt a pici rozsdás reszelőt a torkába tenni, amivel Hercegnő dolgozott? Remegett, bújt, mormogott, dorombolt, mint egy normális macska. És hogy tanítja meg Sziszit? Ezek még távoli kérdések voltak, egyelőre csak figyelte, gyömöszölte, hallgatta Hercegnőt, amikor csak lehetett. Nem túl gyakran, nehogy feltűnő legyen. Elege volt már abból, hogy mindenki az ő macskáját kritizálja. Legutóbb, amikor a hülye öccse azt mondta, vidd innen a fogyatékos macskádat, még sírva is fakadt. Te vagy a fogyatékos, méghozzá szellemileg, vágott vissza neki, de azóta se ment ki a fejéből.
Fogyatékos! Bajusz úr szóba se jöhetett segítségül, előtte szégyellte volna ezt szóba hozni.
De majd ír a Jézuskának, és azt kéri karácsonyra, hogy szentestére, amikor mindenki otthon van, tudjon dorombolni a macskája. Semmi mást nem kér, csak ezt az egyet. Igaz, hogy a Jézuska létezése kérdéses, de kell hogy legyen, mert az ajándékokat mindig megkapja, meg aztán sose lehet tudni. Mindenki mást mond.
– Nem kérek semmit! Örülj neki, legalább nem kerülök pénzbe! – Ez durva volt, mama nagyon megszeppent.
– Mi baj van, kislányom? Bogaram? Eszter! Megbántottalak valamivel?
Anyának fogalma se volt semmiről.
– Nyávogni tud az a macska? – kérdezte Dóri mamája egyszer, amikor a két lány nagyban tanakodott, mi baja lehet Sziszinek, észre se vették, hogy ő is ott van.
– Mami, te hallgatózol?
– Dehogy hallgatózom, tudtommal nincs itt semmi titok.
Sajnos tényleg nem volt, Eszter már sajnálta, hogy Dórának elmondta, magától sose jött volna rá. Őt aztán nem érdekli a macska.
– Persze hogy tud, nagyon is szépen nyávog – mondta gyorsan, de érezte, hogy ez túl lelkesre sikerült. Eszébe jutott a gyönge, óvatos, nyávogásnak csak nagy jóindulattal nevezhető hangocska, amellyel Sziszi ébreszteni szokta reggel. Lehet, hogy tényleg a hangszálaival van baj?
– Szerintem feszült. Azért nem dorombol – ez megint Dóri volt, és azt hitte, nagyon okosat mondott.
– Miért lenne feszült? Azt akarod mondani, hogy rosszul bánok vele?
– Nem, de a macskák átveszik a ház feszültségét. A szülői stresszt. A szülők árasztják a feszültséghullámokat, a macskák csak átveszik, te is átveszed, nem tehetsz róla.
– Az én szüleim nem feszültek.
– Azt te csak hiszed. Különben is, milyen név az, hogy Sziszüphosz?
– Sziszüphosz az emberi küzdés példája, az istenek arra ítélték, hogy egy követ görgessen egész életében.
– Állati! Ne mondd nekem, hogy minden rendben van nálatok. Különben az én macskám őseit szentként tisztelték a fáraók, és ha valamelyik uralkodó köntösére heveredett egy macska, az inkább levágatta selyempalástját, mint hogy a macskát felkeltse onnan. Lehet, hogy csak a fajmacskák dorombolnak.
Dóri érezte, hogy most túl messzire ment, és megpróbálta jóvátenni:
– Szerintem szép, hogy az utcáról fogadtál örökbe egy macskát, anya szerint Angelina Jolitól is szép, hogy örökbe fogad. Úgyis sokan vagyunk a földön.
– Akkor téged miért szült az anyád? Mért nem fogadott inkább örökbe egy majmot?! Menj a fenébe a hülye fajmacskáddal együtt! – tört ki Eszter és elrohant.
Soha többet nem doromboltatok Hercegnővel, az ostoba, elkényeztetett majommal. Van is benne valami majomszerű. Még hogy hercegnő!
Sziszi közben felszabadultan vágtatott a lakásban keresztül-kasul, birtokba vette a ház egyetlen műnövényét, a másfél méteres lila akácot, ott trónolt legszívesebben. Már alig volt rajta fürt, a leveleit is alaposan megkopasztotta, de senkinek nem volt szíve eltiltani onnan. Ha teljesen tönkreteszi, legalább jó okom lesz kidobni azt a porfogó vacakot – mondogatta anya, úgy látszik, benne is volt azért egy kis lélek.
Eszter pedig szomorúan észlelte, hogy vészesen közeledik a karácsony, sehogy se tudja visszatartani, a macskadorombolás meg csak nem akart sikerülni, se neki, se Sziszinek.
Mindig is szorongott a szentestétől, valaki mindig sírva fakadt az ajándék miatt, valami volt a levegőben épp azon az estén: vagy a vacsorával, vagy nem jött el, akit vártak, vagy a karácsonyfadíszek nem kerültek elő, a karácsonyban mindig ott bujkált a botrány lehetősége. Tavaly persze ő tehetett róla, mert apránként szépen elmajszolgatta a spájzban talált mazsolát, mind a három csomagot. Anya csak délután fedezte fel a merényletet, amikor már ki se látszott a dió-, mák-, cukor- és tésztahalmok közül. Ez még nem is lett volna baj, de Eszter nem volt hajlandó beismerni, hogy ő volt. Tudta, hogy fölösleges, mégis tagadott. Mintha az ördög bújt volna bele. Azt is megtagadta, hogy elmenjen a boltba, igazán nem is emlékszik, hogyan oldódott meg a dolog.
Mire valók akkor az angyalok? – tette föl magának a kérdést többször. Az angyalok csak viszályt szítanak, gondolta, ha léteznek egyáltalán.
Ezen a szentestén azonban úgy tűnt, megússzák. Ő is azt kapta, amit egyébként szeretett volna, ha nem lett volna az a titkos kívánsága. Mama és papa tudták, minek örül, hiába hajtogatta, hogy nem kér semmit. Sziszi is örült a színes gumiköveknek, azt se tudta, melyikkel játsszon, végül az egyik szivárványszínű labdával leheveredett a fa alá, onnan pofozgatta időnként az elérhető díszeket.
Eszter azon tűnődött, milyen butaságot is akart! Majd éppen akkor fogják hallani Sziszi dorombolását, amikor olyan nagy a zaj, hogy egymás hangját sem értik. Lassan azért elcsöndesedtek. Nagymama is eljött, róla meg is feledkezett bánatában. Mindig nagymama érkezése volt a legjobb az egész karácsonyban, de most nem is figyelt rá. Nézegették az ajándékokat, öccse játszott, szülei nevetgéltek. Ő meg előkerítette Sziszit a fenyőfa alól és megölelte.
– Milyen szépen dorombol! – hallotta a háta mögül.
A szíve majd kiugrott örömében, amikor óvatosan megfordult.
– Nagymama! Te is hallod?