Van egy szép kis falu a Dunakanyarban, amelynek a nevét azért nem írom ide, hogy az ott lakó jóravaló emberek ezután is békében élhessenek. A község hírnevét a jövőben is a környékbeli szép erdők, a példás összefogással felállított nemzeti emlékhelyek vagy a helyi futballcsapat sikerei öregbítsék. Tizenegy éve jártam először ebben a faluban, azóta hónapról hónapra visszatérek. Első kirándulásom alkalmával rögtön feltűnt, hogy a határban rendületlenül virágzik a kert Magyarország. Itt minden négyszögölnek gazdája van, egyetlen parcellát sem vet fel a gyom. Még az utolsó házaktól egy-két kilométernyire is gyümölcstől roskadoznak a szépen ápolt málnások. Paprika-, hagyma- és karalábésorok kígyóznak bekerítetlenül. Akkoriban fel sem merült, hogy a terményeket a gazdán kívül más is leszüretelheti. Fönn a hegyoldal pedig a hét végi turisták paradicsoma volt. Az erdélyi havasokat idéző változatos tájon víkendházak sorakoztak virágos kiskertekkel, szépen ápolt gyümölcsfákkal.
Alig egy évtizede annak is, hogy a kis falu melletti majorság elhagyott tsz-istállóiba költözött a népes G. család Zemplénből. Legelőször a hétvégi házakra került sor: a kamrákból eltűntek a szerszámok, az épületekből az értékesebb cikkek, bútorok. Később minden, ami fém. Az ereszcsatorna, a kertkapu vagy a sparhelt platnija. Nemegyszer láttam magam is, amint egy-egy nyári éjszakán a tsz-épületektől a kis házak felé közeledett a család Ladájának fénycsóvája. A fővárosból idejáró – javarészt nyugdíjas – tulajdonosok egy ideig még védekeztek. Csak a legszükségesebbeket hagyták ott, meg amiért nem kár. Később belátták, semmi értelme a küzdelemnek. Ma megfájdul az ember szíve, ha végigsétál a földes utcákon, a düledező faépületek, a gazos kertek és az elvadult gyümölcsfák között.
Azután a konyhakerteknek veszett nyoma. Hamar belátták a helyiek, másnak nem érdemes zöldséget vetni. Nem sokkal később befellegzett a málnázásnak is. Hajnalonta vödörszámra gyűjtötték a gyümölcsöt az istállókból érkező alakok. Ma már csak néhány magas kerítéssel körbevett málnást találni a hosszan sorakozó parlagföldek között. A faluban, de a közeli város rendőrkapitányságán is mindenki tudja, hogy kizárólag a G. családnak köszönhető a virágzó táj pusztulása. A helyzet mégsem változik. A család egynémely tagját időnként elfogja a rendőrség, a bíróság pedig nem sokkal később hazaengedi. A tettesek ugyanúgy biztosak lehetnek benne, ahogyan a helyiek: a zabrálásnak, a betöréseknek nem lesz semmilyen következménye. Ez a társaság a törvény fölé helyezte magát, s ezt minden további nélkül meg is tehette.
Ezek az emberek nem bűnözők, mert a bűnözők legalább veszik a fáradságot, és megpróbálnak túljárni a gazda vagy a rendőr eszén. Egy profi betörő terveket készít, kijátssza a biztonsági berendezéseket, kifigyeli a tulajdonost, és nem hagy nyomot. A G. család tagjai egyszerűen csak jönnek, törnek-zúznak, falat bontanak, ha kell, traktorral, lovas kocsival tépik ki az ablakrácsot. Azután komótosan összepakolnak, ha pedig valaki rajtakapja őket, röhögve odébb állnak. Ők a fosztogatók. Olyanok, mint a New Orleans-i társaik, akik számára a szörnyű árvíz pusztítása csupán annyit jelentett, hogy az állam megszűnt létezni, így tehát azt tesznek, amit akarnak.
Vajon ki ne tudna hasonló történettel szolgálni? Kinek nem rámolták még ki a hétvégi házát, a sógora tanyáját, a nagyszülei éléskamráját? Melyik gazdának nem szedték még fel a terményét, vitték el tűzifának a gyümölcsösét, terrorizálták a gyermekét ezek a hitvány alakok? És miért kell ezt nekünk, a tisztességben élő csendes többségnek eltűrnünk? De legfőképpen: miért is ne beszélhetnénk nyíltan a fosztogatókról? Róluk azért nem illik beszélni, mert a mi G. családunk és az ország sok-sok G. családjának tagjai cigányok. Manapság viszont politikailag nem korrekt papírra vetni, hogy féktelenné vált cigány családok dúlják az országot. Aki ezt szóvá teszi, azt könnyen rasszistaként bélyegzik meg.
Pedig a fosztogatás már nem csupán bűnügyi, hanem szociálpolitikai probléma, amelyet az egyes kistérségek elszegényedésének okait kutató szakembereknek sem szabadna figyelmen kívül hagyniuk. Elegendő csak arra gondolni, hogy egy-egy G. család egész falvakat, tanyacsoportokat tesz tönkre, ahol megszűnik a mezőgazdasági termelés, parlagon maradnak a földek, és aki csak teheti, elköltözik a környékről. A károk között számba kell venni az üdülőkörzetek pusztulását is annak mentális folyományaival. Például, hogy egy nyugdíjas házaspár egyetlen öröme, a családi kiskert, víkendház fenntartása válhat értelmetlenné. Nem kérdés, hogy ebben a konfliktusban a mindenkori kormánynak kötelessége megvédeni az ország polgárait.
Erre a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás több okból is képtelen. Máig ható kárt okozott Kuncze Gábor még belügyminiszterként tett iránymutatása. Saját eredménytelenségének magyarázatául ő vezette be a köztudatba a „megélhetési bűnözés” fogalmát, amit jellegéből adódóan szerinte nem szükséges a hagyományos bűnökhöz hasonlóan szankcionálni. Ez a liberális büntetőpolitika lavinát indított el, a százezrek életét megnyomorító fosztogatások a bűnüldözők szemében egyszerű tyúklopási ügyekké silányultak. Ma már annak is örülhet a gazda, ha egyáltalán hajlandók jegyzőkönyvet felvenni káráról. Lazítottak a bíróságok is, amelyek az efféle lopások, betörések után többnyire nem szabnak ki elzárással járó büntetést. Még akkor sem, ha sokadszor kerül eléjük a delikvens.
A fosztogatókat és a hagyományos bűnözőket kulturális és szociális különbségek választják el egymástól. Ezek a törvény fölé helyezkedő emberek többnyire nem rendelkeznek bejegyzett lakással, amelyen esetleg végrehajtható lenne az általuk okozott kár, vagy ahonnan elvihetné őket a rendőrség a megítélt közmunka elvégzésére, és például nincsen bejelentett jövedelmük, amelyen érvényesíthetnék a kirótt pénzbüntetést. A témában jártas rendőrök pontosan tudják: a cigány fosztogatókra jellemző sajátosság, hogy a zabrálásban a család apraja-nagyja részt vesz, a lopott portéka rögvest végigvándorol a népes famílián, lehetetlenné téve a klaszszikus nyomozást, a tettesek felderítését.
Ezen tények elismerése azért szükséges, mert a fékevesztett családok ellen csak speciális módszerekkel lehet eredményesen fellépni. Bővíteni kell a rendőrség és a büntetőjog eszköztárát. Éppen úgy, ahogy a határokon átívelő bűnözés, az orosz, az arab vagy a kínai maffia elleni harchoz is különleges módszerekre van szükség. Csupán ezért és nem másért kell kimondani, hogy a G. család és az ország sok-sok G. családjának tagjai egy jól körülhatárolható cigány szubkultúrához tartoznak. Ha pedig a politikai döntéshozók és a véleményformálók felrázásához az kell, hogy akár a nyilvánosság segítségével is rádöbbentsük a hazai közvéleményt a cigányok által elkövetett fosztogatások döbbenetes mértékére, hát ettől sem kell visszariadni.
Attól, mert beszélünk olasz maffiáról, még senki nem gondolja, hogy az olaszok általában maffiózók lennének. Így az egyes cigány családok fosztogatásainak megfékezéséről folyó polémia sem vethet árnyékot a becsületes cigány származású magyar emberekre. Nem vitatható, hogy a hazai cigányság sok évszázados kirekesztettsége történelmi adósságot ró a nem cigány lakosságra. Csak az ebből fakadó pozitív diszkriminációt nem az igazságszolgáltatásban és rendvédelemben kellene érvényesíteni.
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat