Budapest-erőd

k ö n y v e s h á z

Rosszabb, mint Sztálingrád – vélekedtek a harcokban részt vevő szovjet katonák; „hogy még élek, minden éjjel vad álmokat okoz nekem” – vallotta meg egy túlélő német alezredes a hadikórházban fekve. A második világháború végén Márai Sándor ravatalnak, Zilahy Lajos hatalmas csontváznak látta a fővárost, amelynek 1945-ös ostroma a szakértők szerint csak a porig rombolt Varsó, Berlin vagy Sztálingrád házról házra vívott, elképzelhetetlenül kegyetlen városharcaihoz hasonlítható. Azzal a különbséggel, hogy Berlin két hét, Bécs hat nap alatt esett el, s bár Sztálingrádban 125 napig tartott az ostrom, az nem érintette jelentős mértékben a város területét, ahonnan a lakosságot már a kezdet kezdetén evakuálták.
És a budapesti statisztikák? Városharc 108 napig, 52 nap teljes bekerítésben. Százötvenezres támadó sereg állt szemben feleannyi, jóval gyengébb harcértékű védővel. A február 11-i kitörésben 40 ezer német és magyar katonából 624 fő jutott át a többszörös szovjet gyűrűn (2 százalékuk), 20 ezer elpusztult, a többiek pedig fogságba estek, ahonnan csak keveseknek adatott meg a visszatérés. A harcok alatt sem szünetelt a zsidóság Dunába lövése: Budapest 38 ezer civil áldozatából 14 ezer zsidó származású. A szovjet haderő magyarországi veszteségeinek fele a fővárosban keletkezett. A budapesti házak csaknem 30 százaléka szenvedett lakhatást korlátozó kárt – a Várban, a védelem gócpontjában pedig, egyetlen épületet kivéve, nem maradt lakható ház. S a szikár számokhoz csak adalék, hogy sem Budapest feladhatatlan erőddé nyilvánítása, sem pedig ostroma nem volt stratégiai szükségszerűség.
A főváros ostromának avatott monográfusa, Ungváry Krisztián és a fényképanyagot válogató Tamási Miklós torokszorító albumot állított össze ismert és mindeddig soha nem publikált fotókból, amelyek sokszor életveszélyben, romok és hullák között lapulva készültek egy kivégzett városról. Amint a kötetet bevezető, fentebb több helyen idézett tanulmányukban írják a szerzők, a védők felvételei közül szinte minden megsemmisült, s „nem jeleníthetők meg az atrocitások, az utcai közelharc és az antifasiszta ellenállás eseményei”. A fotókon leginkább épületek láthatók, a városképet egykor meghatározó nevezetes elemek, mára eltűnt templomok, műemlékek vagy egyszerű bérházak roncsai, amelyek között jól öltözött, az eseményekkel dacoló pesti, budai polgárok „korzóznak”. És láthatatlanul megörökíttettek azok is, akik többé nem kászálódtak ki a légópincék csapdáiból. Az összkép egy reménytelenül kibelezett város, amelyből évtizedek távlatából is a hullaszag árad, és amely egyszer s mindenkorra elvesztette polgári intimitását.
Azt gondolnánk, az ostrom képi megjelenítésében nem lehet újat mutatni. A fotók közül nagyon sok emblematikussá vált, untig ismert, ilyen-olyan propagandában agyonhasznált. A Tamási–Ungváry szerzőpáros albuma azonban jóval több vizuális közhelyek gyűjteményénél. A fotókat remekbe szabott, tárgyszerű miniesszéikkel kiegészítve afféle ostrombedekkert, világháborús veduták modern válogatását adják, amellyel érdemes újra bejárni és felfedezni Budapestet. És amely az idősebbeknek kézzelfoghatóbbá teszi emlékeit, de az egészen fiataloknak is okoz néhány álmatlan éjszakát.
(Tamási Miklós – Ungváry Krisztián: Budapest, 1945. Corvina Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 5990 forint)