Ferenczes haláltáncháza

Tizenéves gyerek volt a csíkszeredai Ferenczes István (ma József Attila-díjas költő, lapszerkesztő), amikor – sok kortársához hasonlóan – élete meghatározó élménye érte. Igaz, sok száz kilométerre a tájtól, ahol élt, de fellobbant, majd elhamvadt az 1956-os magyar forradalom. A Székelyföld című lapban közreadott esszéjében (Haláltáncház) számol be arról a költő, hogyan határozta meg életét az esemény. „1956 novemberét írták. Szomorú, ködös, letargikus november járta, rideg-hideg országos esőkkel, amilyenek csak Csíkban, a Hargita keleti lábánál tudnak léleksorvasztóan, reményvesztően zuhogni…” – idézi fel a forradalom eltiprását követő életérzést. „Gyászunk mély volt és igaz – folytatja. – Annyira mély és igaz, hogy barátommal messzire elkerültük az iskolai mulatságokat, a vasárnap déli gyermekbálokat. Azt hiszem, azon az őszön jegyeztem el magamat örökre a mélabúval, ébredtem rá elpusztítható voltomra…” Az érzékeny lelkű gyerek pontosan tudja, hogy Dózsa és Budai Nagy Antal, a kurucok, Petőfi és az aradi vértanúk mellé „újabb hősök nőttek, Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczi és sokan mások”. A gyász, a kiábrándultság véget nem érő, és – ahogy Ferenczes jegyzi – ma is tart: „Ilyenkor, ősszel, amikor a nyírfaligetekben vagy a Hargita sötét fenyői között árván felfehérlenek a karcsú, a szélben lengő nyírfák, tudom, hogy az első, és legszebb szerelmeim hullatják lombjukat, múlnak el a haláltáncházban immár mindörökre”.