Izmusok kavarognak a színen: konstruktivizmus, expresszionizmus, szürrealizmus és – ha úgy tetszik – dadaizmus. Szertelenül, erőltetetten egymásra halmozott, össze nem illeszkedő, feltűnést keltő-kergető jelenetek, kellékek, díszletelemek zsúfolódnak – többnyire öncélúan, néha meg bántóan tendenciózusan – a színen. Tobzódás felsőfokon.
Frunza különös ellentmondásban, a játékteret agyonnyomó díszletelemekkel, már-már naturalista módon játszatja el a különféle betegségekben szenvedő ápoltak kényszerképzeteit. Az elmekórtan megannyi változata vonul föl a színen anélkül, hogy a színjáték fontosabb síkjait is felszínre hoznák. A színészek – nyilvánvalóan rendezői utasításra – kényszeres figuráik aprólékos kidolgozásával bíbelődnek anélkül, hogy a forradalom – és nem az elmebajosok – kóros mivoltát, morbiditásba fúló kártékonyságát, a bezártak fojtott indulatainak vulkanikus kitörését, a társadalmi földindulás természetrajzát is megjelenítenék. Az előadás kifejezetten egysíkúvá szegényedik, többértelműsége elsikkad, mi több, a Görgey Gábor fordította, gazdagon árnyalt, gördülékeny szövegéről is elvonja a figyelmet az egyre-másra színpadra tolt, megfejthetetlen szerkentyűk felbukkanása. Adriana Grand, azt előadás díszlet- és jelmeztervezője nem először növi ki magát a produkció főszereplőjévé, nyomja agyon hivalkodó tárgyi leleményeivel a játéktéren történteket. Alkotótársával, Frunzával való, korábbi közös munkái során is azt a benyomást keltette, az ő grandiózus, ám kiagyalt díszleteihez, jelmezeihez kénytelen illeszkedni a rendezés, és nem fordítva. Így aztán óhatatlanul öncélú spekulációk szabják meg a jelenetek koreográfiáját. A magát hidroterápiával kúráló, fürdővízben ücsörgő (merthogy viszketegségben szenvedő) Marat nem egy szimpla kádban üldögél és „alkot”, hanem olyan fürdőalkalmatosságban, amelynek kazánja és csőrendszere többméteres szerkezetként funkcionál a feje fölött, nehogy a jobb sorsra érdemes színész, Huszár Zsolt fanatikus szöveginterpretálására figyeljünk.
A charentoni elmegyógyintézetben csakugyan hidroterápiával és színjátszással „kezelték” a betegeket (anno 1808, a darab jelenkorában), és Peter Weiss erre a kettős tényre alapozta a Marat/Sade alapötletét, tehát okkal játszatja a cselekményt a fürdőházban, ám ez nem indokolja a gépezetek, a csőrendszer „elburjánzását”. Mintha a rendező, s a díszlettervező a kora avantgárd múlt század eleji évtizedeiben élne, s mintha a Brook óta meghirdetett „üres tér”, egyszóval, a színészi megjelenítő erőre összpontosító színház máig korszerű eszményeit észre sem vette volna, az óriásivá növesztett-torzított tárgyak részben expresszionista, részben szürreális bódulatában él. Ez pedig lefokozza a színész darabbeli súlyát, funkcióját. Peter Weiss „színház a színházban” alaphelyzetét is pusztán a külsőségek szintjén érezni. Holott ez a színmű alapkérdése: nem hiába tanítja be a valóban Charentonban ápolt Marquis de Sade az elmebetegeket a Marat halálának színpadi eljátszására, a forradalom és a gyógyintézet egymásra vetítésével. Emlékezzünk csak a kaposváriak jó húsz éve bemutatott, legendás Marat/Sade előadására: a kor süvöltött a játéktéren. A nyolcvanas évek diktatúra nyomorította Magyarországa. És az ötvenhatos forradalom akkor még tiltott emléke. Korántsem az elmekórtan morbid figuráira irányította figyelmünket a rendező Ács János. Az Új Színház mai előadása semmiről sem szól. Az üres teatralitás legfeljebb a gondolatokra kevésbé fogékonyakat kápráztatja el.
Az egyetlen izgalmas, lélegzetelállító jelenet a tőrt szorongató arisztokrata lány, Charlotte Corday és az épp kiszolgáltatott forradalmi vezér Marat gyilkos kulminációt késleltető-fokozó viaskodása, birkózása a vízzel teli fürdőkád szűk terében. Másfél méteres, fehér Napóleon-kalpagjával a fején, két kicsiny balettcipőben spiccelve, nemigen mond többet jelmezénél a Corday-t alakító Pokorny Lia, kényszeredett erotomán karikatúrát játszik Hirtling István, fehér öltönyében feszengő intézetigazgatót Keresztes Sándor, harsányan lelkes Popót Vass György, féltő-szorongó, szürkeveréb élettársat Nagy Mari. Balázs Attila (m. v.) monoton rajongása (Jacques Roux) nem hagy nyomot emlékezetünkben, Galkó Balázs önmagában véve karakteres ápoló. Az egyetlen fontos szereplő, aki képes kivonni magát a rendezői terror alól, aki nem tűnik el a buja tárgyak hegemóniájában, a De Sade márkit alakító Gáspár Sándor. Súlyos egyénisége betölti a játékteret, ha szótlan is, figyelni kell rá, érezni, képes személyiségének delejével, akár egyetlen pillantásával is irányítani a szerepjátszásban túlhevülő ápoltakat. Amúgy a kiüresedett tárgyi világ tobzódása irritálja emlékezetünket.
origo.hu
Kocsis Máté megjósolta a választási végeredményt
