MI A MAGYAR?

Az ünnepen szentelt vizet háromkirályok vize néven is emlegetik. A szó – ismereteink szerint – először a szegedi boszorkánypörök vallomásai között bukkant föl: „1731. Vallja, hogy segített az kezén Szent Tamás bájával, melyben istenfája, szentöltvíz, tömjén és Háromkirályok vize volt.”
A szenteltvíznek az esztendő és emberélet folyamán való liturgikus és paraliturgikus alkalmazása szinte áttekinthetetlen. […]
Tudomásunk szerint hazánkban Poggio Bracciolini jegyezte föl a szenteltvíz legrégibb hazai alkalmazását a XV. század elejéről. A híres olasz humanista elmondja, „hogy egy firenzei pap szerint, aki Magyarországon járt, itt az a szokás, hogy a mise végén, akik a jelenlévők közül a szemüket fájlalják, azok oltár mellé lépnek, és a pap a kehelybe töltött szenteltvízzel szemüket meglocsolja, miközben gyógyulásukért is könyörög. Ez a hiedelem evangéliumi példákon alapul. A szenteltvízzel való szemgyógyítás Szegeden és Baján”, bizonyára még más helyeken is, még napjainkban sem ismeretlen.
Országszerte szokásos, hogy a háromkirályok vizét üvegben elteszik, hogy szükség esetén felhasználhassák, elővegyék. Öreg dorozsmaiak szerint az ördög messzire elkerüli azt a házat, ahol érzi a szagát. A hiedelmet nyilván az országszerte ismert szólás is sugallta: fél, mint az ördög a szenteltvíztől.
A szegedi tájon a fejfájóst olykor még manapság is olyan vízből borogatják, amelybe előzőleg a háromkirályok vizéből öntöttek. Betegek inni is szokták. A századfordulón néhány csöppet kenyérsütéskor a tésztába is tettek. Ezzel hinti meg manapság is a családfő a feltámadási körmenetet követő vacsorán a húsvéti eledeleket. Megszentelték vele régebben a Boldogasszony ágyát, de öntöttek az újszülött első fürdővizébe is. Tápén a hazahozott szenteltvízből a kútba is öntenek, hogy a jószág egészséges maradjon.
Sármellék zalai falu öregjei minden este föl szokták hinteni a szoba négy sarkát, a fekvőhelyet, a gyermekek homlokát pedig megjelölik vele.
Göcsejben a szenteltvízzel régebben a torokfájósok öblögettek. A fájós fülűek fülükbe eresztenek egy keveset. A mezőre kihajtott jószágot meghintették vele, hasonlóképpen az ellő tehenet is.
Mezőföldön a haragos emberrel, újszülöttel itattak szenteltvizet. Székesfehérvár-Felsővároson az örömszülők meghintik vele az esküvőre induló menyaszszonyt, vőlegényt.
Lucska gömöri magyar faluban, amikor a vetőmagot fölteszik a szekérre, szenteltvízzel locsolják. Hasonlóképpen az új ekét, új szerszámot, új jószágot, azonkívül a betegágyat is.
[…] Országos népi szokás, ahol még a háznál ravatalozzák föl a halottat, a szenteltvizet odateszik melléje, rozmaringszálat, egyes helyeken búzakalászt állítanak bele, és a látogatók imádságuk elvégzése után meghintik vele a messzire induló halottat. Ismereteink szerint Hercegszántó, Dávod, Nagybaracsk, Csátalja faluk magyar, illetőleg sokác asszonynépe temetés alkalmával szenteltvízzel telt kis üveget szorongat a kezében. Ezt a temetési szertartás végeztével a halott frissen hantolt sírhalmára öntik. A tisztességtétel után fölkeresik a maguk halottjának sírját, és a maradékkal ezt is megszentelik. A szegedi tanyákon a századforduló tájáról emlegetik, hogy abba a szenteltvízbe, amellyel a halottat meghintették, az eltett karácsonyi morzsából, csíkmákból is szórtak.
(Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. Vízkereszt. 1977)