Vágyaink tárgya, a pláza

Karácsony után sem lehetett beférni a nagy bevásárlóközpontokba: a tévéhíradókban mutatott képek szerint sok helyen még nagyobb volt a tumultus, mint a szenteste előtti napokban. Bár a kereskedők év végi gyorsmérlege nem beszél rekordméretű költésekről (magyarán a látogatók többsége bámészkodni vagy apróbb ajándékokat vásárolni ment a plázákba, nem szórni a pénzt), a jelenség figyelemre méltó. A fogyasztás (nálunk) új keletű templomai kultikus hellyé váltak, most már nem a természetben kirándul vagy barátokat látogat a magyar, hanem hatalmas beton- és fémdobozok fűtött folyosóinak kirakatai előtt és a számítógép-vezérlésű szökőkutak tövében érzi jól magát.
Egy magyar civil szervezet, a Tudatos Vásárlók Egyesülete éppen a karácsonyi bevásárlási láz idejére időzítette periodikájának, a Tudatos Vásárlónak a megjelenését. Az ezerhétszáz példányban megjelenő tematikus kiadvány épp a szupermarketekkel foglalkozik, és őszintén sajnálom, hogy nem dobják be minden magyar postaládába. Erre ugyanis nincs pénz nálunk, mint ahogyan tudatos vásárló is alig akad; Magyarországon pénz csak arra jut, hogy kétnaponta megkapjuk valamelyik multicég óriásboltjának fogyasztásra ösztönző, aktuális katalógusát a „szenzációs” árleszállításokkal. Nem tudom, elgondolkodtunk-e már azon, hogy miközben focipályák ezrei szűntek meg nálunk a rendszerváltás óta (minek az egészséges élet?), 1,68 millió négyzetméternyi hipermarket épült – ez több mint kétszázhatvan futballpálya területe. Ma már a magyar kistermelő álmainak netovábbja, hogy beszállíthasson egy ilyen gigásznak – megalázó fizetési feltételekkel, a végletekig lenyomott, sokszor az előállítási költségnél alacsonyabb áron. Ezek az üzletek ugyanis csak arra figyelnek, hogy az úgynevezett árindikátor termékeket mesterségesen alacsonyan tartsák (akár a saját veszteségük árán is), mert ha elcsábulunk a brosúrákban meghirdetett olcsó tej, kenyér, színhús árának láttán, és betérünk a boltba, minden bizonnyal veszünk a többi húszezer termék valamelyikéből is, és ezeken már busás a haszon. Igaz, ezek zömét nem nálunk gyártották, vagy ha mégis, a hasznot nem a gyártó, hanem a kereskedő fölözi le. És nem figyelünk már arra sem, hogy minden egyszínűvé válik: a zöldségnek-gyümölcsnek nincs íze, ugyanazt és ugyanúgy lehet vásárolni Szegeden, mint Sopronban, és tartósítószer, mesterséges adalékanyag nélkül már szinte semmit sem lehet kapni. És igaz, hogy néhány új munkahelyet teremt a multi, de azt nem számoljuk ki, hány kisbolt és kistermelő megy tönkre miattuk, és arról sem beszélünk, hogy a csillogó-villogó üzletben minimálbérért robotolnak az alacsonyan képzett alkalmazottak.
Miért alakulhatott ki mindez? Ismerjük be: a plázában való vásárlásnak tényleg vannak előnyei. Mindent megtalálunk egy helyen, kényelmesek, sokféle igényt kielégítenek. Meleg van bennük, biztonságban érezzük magunkat, tisztábbak az utcáknál. A fiataloknak ma már a bevásárlóközpont a fő ismerkedési-találkozási központ – nem vásárolni mennek, hanem szerelemet, barátságot, unaloműző elfoglaltságot találni. Ez bizony alapos társadalomkritika is: milyen világ az, amelyben a bevásárlás és annak helye lett a közösség központja? Ezek a terek nem alkalmasak a valós közösségi életre, és nem céljuk az emberek nevelése. Egyetlen érdekük van: minél nagyobb profitot elérni a fogyasztás folyamatos bővítésével. Ha bemegyünk az ő utcájukba (márpedig egyre többen döntünk így), akkor az ő szabályaik és érdekeik szerint fogunk élni. Eközben leépülnek és elnéptelenednek történelmi városközpontjaink, parkjaink és művelődési intézményeink, hiszen az emberek nagy része a zöldmezős beruházásban, egykori szántóföldekre épített városszéli betonkockákba jár élni, vásárolni, szórakozni. „Persze nem biztos, hogy jót tesz neked, / ha kiszolgálják az ízlésedet” – énekelte jó néhány esztendővel ezelőtt a Bonanza Banzai, és akkor még nem is sejtettük, hogy a saját bőrünkön fogjuk megtapasztalni ennek a mondatnak a kőkemény igazságát. A fentebb vázolt helyzet ellen egyetlen védekezés lehetséges: a tudatos, hosszú távú érdekeinkre figyelő vásárlói magatartás. Ennek kialakításában komoly szerepe lehet a médiának, de a téma valamiért nem éri el az újságírók, tévések zömének ingerküszöbét. Ebben nyilván szerepe van a hirdetési osztályról érkező nyomásnak is – a kiadók, a médiavállalkozások nem akarják elveszíteni jól fizető hirdetőiket. Ilyen helyzetben felértékelődik a civil szervezetek és a független filmesek szerepe, ám nálunk előbbiek gyengék, utóbbiak alig akadnak. Kár, mert nálunk is elkelnének olyan filmek, amilyet két cseh fiatalember készített 2003-ban. Vit Klusák és Filip Remunda filmjét mindenkinek látnia kellett volna nálunk, mert rólunk, kelet-európai fogyasztókról szól. Mivel egy kis forgalmazó, a Szimpla Film hozta be az országba, és mivel nem tudtak tízmilliókat költeni a reklámozásra, alig pár művészmoziban láthatta néhány szerencsés.
A Cseh Álom zseniális ötletből született: a két fiatal prágai egyetemista arról készítette vizsgafilmjét 2003-ban, hogyan hülyít meg minket a média. Kitaláltak egy nem létező hipermarketet (Cseh Álom), majd hatalmas reklámkampányt terveztek negatív üzenettel. Ne vásárolj, ne gyere el a megnyitóra, ne költs! – hirdették tévé-és rádióreklámban, négyszáz kivilágított köztéri plakáton és kétszázezer szórólapon. Az olcsó termékeket hirdető katalógusban nevén nevezték a dolgokat: Sör nevű sört árultak, az uborkát uborkának nevezték, és a tévé sem valamelyik ismert márka terméke volt, hanem egyszerűen televízió. A dokumentumfilmesek nem elégedtek meg az ötlettel, alaposan körbe is járták a témát. Apróhirdetésben kerestek vásárlásmániás családokat, akik elmondták, napokkal előre megtervezett, sóvárgott hétvégi program a shoppingolás. Egyiküknél a kislány kertelés nélkül kimondta, csak azért ment el túrázni a családdal (unalmas a természet, vallotta be), mert utána beígértek neki egy „teszkózást”. Megvizsgálták az emberek szórólap-olvasási szokásait is, okos szerkezettel mérve, a reklámlap mely területen időz el hosszabban a szem. Beszéltek a polcokra helyezett áru törvényszerűségeiről, arról, mit hogyan és hová kell tenni, hogy vásárlásra ösztönözzön. A reklámkampány működött, a hétköznapi beszélgetésekben téma lett az újonnan induló bolt. Bár az áruház közel háromszáz méter hosszú Potemkin-bejárata mögött nem volt semmi, mégis több ezer vásárló ment el a megnyitóra – emlékezzünk csak az egyik elektronikai termékeket forgalmazó multicég magyarországi indulására, ahol a rendőrség fékezte meg a tolakodó-verekedő tömeget!
Megtartották az ünnepélyes megnyitót, a szalagot átvágták, a fogyasztók bégető csordaként indulnak el a térdig érő fűben (!), közben felhangzik a Cseh Álom reklámhimnusza. „Próbálj úgy látni, mint egy gyerek, durvának fog tűnni sok minden…” – éneklik csilingelő gyerekhangok, miközben a leggyorsabb vevők odaérnek a plakátfal elé, és rádöbbennek, hogy az egész álom csupán. De akadnak olyanok is, akik nem jönnek rá a dologra, és továbbindulnak a távoli erdő felé, hátha a fák mögött tényleg van áruház akciós mosóporral és olcsó digitális fényképezőgéppel.
Vit Klusák és Filip Remunda végül élve megúszta a kísérletet, néhányan még nevetni is tudtak saját ostobaságukon. Csehországban alternatív mozgalom lett a Cseh Álomból, de attól még ott is tódulnak az emberek a hipermarketekbe, és egyre több kis bolt zár be örökre. Nálunk még szomorúbb a helyzet, egyelőre annak sem vagyunk a tudatában, hogy önként és dalolva verünk szét valamit, ami egészségesebb, élhetőbb és minőségi életet tudna biztosítani.