Válság helyett váltást!

Létezik-e kétféle valóság? Mert a magyar gazdaságban súlyos számháború folyik az ellenzék és a kormányzat között. Miközben a legnagyobb ellenzéki párt szerint egyértelmű a helyzet megítélése, magyarán: válság közeli állapotba jutott a gazdaság, addig a kormányzat, kilőve saját poénjait – a pannon puma ugrani készül, bennünket irigyel fél Nyugat-Európa –, újabban átmeneti lassulásról, némi megtorpanásról beszél.
Tisztázzuk az elején: egy magyar gazdaság van, tehát a valóság is egy. A magyar gazdaság folyamatai egy irányba mutatnak. A gondot nemcsak az okozza, hogy a gazdaság úgynevezett makrogazdasági pénzügyi számai (fizetési mérleg, költségvetési hiány, államadósság) egyre rosszabbak, hanem még nagyobb bajt okoz, hogy eközben a valódi gazdaság számai, például a foglalkoztatás–munkanélküliség, egyes ágazatok (textil-, építőipar) vagy egyes szegmensek (kis- és közepes vállalkozók) pozíciója is romlik. Ide tartozó adat, hogy minden harmadik magyarországi cég fizetésképtelen. Az elmúlt évben 15 ezer fölé emelkedett a fizetésképtelenségi eljárások száma, ami 18 százalékkal haladja meg az egy évvel korábbit. A drámai növekedés azt jelenti, hogy a regisztrált cégek 3,15 százaléka nem tudta teljesíteni a kötelezettségeit. S mindannyian tudjuk: a térségben a legrosszabb az általános növekedési adatunk például.
Az említettek mellett létezik még egy kézzelfogható szint is, amely tükrözi a valós helyzetet. Az, hogy mi, polgárok mit tapasztalunk akkor, ha tanulunk, munkát keresünk, oktatunk, vásárolunk, vagy éppen a postán fizetjük be a sárga csekkeket.
Óriási gondokat okoznak az 1990-től megkövesedett szerkezeti struktúrák. Nagyok a regionális különbségek, és baj van a magyar GDP szerkezetével is. Vegyük az utóbbit. Magyarországnak nagyjából százmilliárd dollár a bruttó hazai terméke, és ennek 60–70 százaléka az export. Nincs még egy olyan ország – Luxemburg kivételével –, ahol ilyen magas lenne az export gazdasági teljesítményhez mért aránya. Ez első pillantásra akár jó hír is lehetne. Ám nem az, mert e mögött tulajdonképpen a magyar gazdaság erőtlensége áll. Pontosabban a hazai kis- és középvállalkozások gyengeségei. Vagy a hazai bérek nagyon alacsony szintje, továbbá a hazai nyugdíjak vásárlóerő-értéke. S gondot jelentenek a hazai beruházások is, amelyek egyébként a bruttó hazai termék negyedét teszik ki. Nos, ennek háromnegyedét fogyasztásra költjük, negyedét beruházásokra; ez az arány például 2000-ben még harminc százalék körül volt. Leegyszerűsítve: alacsony a magyar beruházási ráta. Nem beszélve arról, hogy annak a szerkezete sem mindig megfelelő, hiszen lassul az építőipari dinamika.
Nem látunk olyan dinamikus lakásépítési tendenciát például, amely segítené a hazai mobilitást vagy a családok otthonteremtését. Ám a hazai beruházási látlelet talán legsötétebb. Legkockázatosabb pontja az, hogy az állam kivitte a korábbi állami fejlesztéseket, és úgynevezett PPP-programok keretében – tehát az állam és a magánszektor közös fejlesztései keretében – végzi ezeket el. Igen, csakhogy ez háromszor-négyszer többe kerül húsz-harminc éves távon, mint hogyha az állam finanszírozná például az autópálya-építést. Most már az állam azért nem tudja finanszírozni az építkezéseket, mert szükségtelenül és nagymértékben eladósodott az elmúlt években. A bruttó hazai termékhez képest 2001-ben még 52 százalék volt az államadósság aránya, most 70 százalék körül van. Az állam nem arra költötte az új hiteleket, amire kellett volna, ezért most kénytelen a magánszektorhoz fordulni, amely azonban – teljesen természetesen – nagyon drágán fogja ezeket a beruházásokat elvégezni.
Tehát a magyar gazdaság az elmúlt tizenöt évben fölhalmozódott strukturális problémái most, egy rossz kormányzás idején egyszerűen felszínre kerülnek. Ezek bizony válságjelek. És az sem segít a gazdaság helyzetén, hogy az ország ketté van szakítva. Akárhogyan is, nagyon nehezen találni Európában, különösen az Európai Unióban olyan országot, ahol a gazdaságpolitika alapvető kérdéseiben ne értenének egyet. Azt tapasztaljuk, hogy Magyarországon az elit nem ért egyet a gazdaságpolitika alapvető kérdéseiben. Ezért van számháború. Ugyanakkor a számháború mögött valóság van, és azok a számok, sajnos, olyan gazdaságot írnak le, amely relatíve jól működött 1998–2002-ig, és aztán 2002 őszétől olyan gazdaságpolitikai hibasorozat történt, amelynek a töréseit, a rossz hátfordulatait most éljük meg. A fentieket leegyszerűsítve: hiányzik az egységes gazdaságpolitikai elképzelés, az úgynevezett gazdasági minimum a kormányzat és az ellenzék között.
Válság helyett váltást! A magyar gazdaság azt igényelné, hogy azonnal teljes körű gazdaságpolitikai fordulat induljon el. Radikális, mélyreható adóreformot, sőt adórendszerváltást indítsunk el! A gazdaságpolitikai váltás keretében újból a munkahelyteremtést, a beruházásokat és a hazai kis- és középvállalkozások dinamizálását kellene elkezdenünk. Ez lenne olyan gazdaságpolitikai váltás, amely megőrizné nekünk a következő éveket. Le kell azt is szögeznünk, hogy Magyarország gazdasági felemelkedését, ezzel a polgárok, a családok, a közösségek felemelkedését nem várhatjuk az Európai Unió forrásaitól, hanem saját beruházásainktól, az állami költségvetés, a családok, a magyar kis- és középvállalkozók befektetéseitől. A hazai multik régiókban való terjeszkedésétől és mindenekelőtt munkahelyteremtéstől, az üzleti szektor munkahelyteremtésétől. Ehhez kell az új gazdaságpolitika.
Csőd közeli állapotban van a magyar államháztartás, a magyar büdzsé, hiszen az állam rossz szerkezetben költi el a pénzét. A múlt évben például a hibás gazdaságpolitika következtében csaknem ezermilliárd forinttal többet költöttünk az államadósság utáni kamatfizetésre. Ez a 983 milliárd forint a múlt évben is hiányzott, és a következő években is hiányozni fog az oktatás, az önkormányzatok, a nyugdíjak, az egészségügy finanszírozásából. Igen rossz szerkezetben gazdálkodik a magyar állam, a magyar költségvetés. Nem szabadna olyan gondolatokkal kacérkodni, hogy Magyarországnak kevesebbet kell költenie oktatásra, az egyetemi oktatók vagy az egészségügyi dolgozók bérére, hiszen Magyarország ma is keveset költ. Ennél többet kell költeni. Nem a bruttó hazai termék 4,7 százalékát kell egészségügyre fordítani, hanem 6–7 százalékát. Nem 5 százalék körül kell költeni oktatásra, hogyha versenyképesek akarunk lenni, hanem 6–10 százalékot. Ezt a pénzt jó gazdaságpolitikának kell megteremtenie. Lehet erre forrást is szerezni. Hogy miből? Beruházásokból, nagyobb gazdasági teljesítményből több állami bevétel lesz, mint a megszorításokból. Ehhez persze szükséges egy adórendszerváltás, hogy a vállalkozó be is fizesse azt a pénzt, ami az államnak jár, és akkor több pénz marad egészségügyre, oktatásra meg a többi célra. A kormány tehát teljesen hibásan gondolkodik ma, amikor azt vallja, hogy kevesebbet kell áldozni egészségügyre, egyetemekre, főiskolákra, kutatás-fejlesztésre.
Válság van-e? Valójában az elmúlt tizenhét év rendszerváltoztatása került válságba. Politikai zsákutcába. Eközben csőd közeli állapotba jutott a gazdasági rendszerváltoztatás struktúrája is. A konvergenciaprogrammal együtt pedig negatív irányba mennek a gazdasági folyamatok. Váltani kell.
Muszáj. Nem létezik kétféle valóság.