A Kreml valódi bűne

Lehetnek-e az ENSZ bármelyik tagállamának legitim érdekei? A válasz egyértelmű, ám ez a magától értetődő igen mostanában valahogy kimondatlanul is folyamatosan nemre változik, ha Oroszországról van szó. A jó másfél évtizedes agónia után lassan magára találó, s e „bűne” miatt most érezhetően támadott eurázsiai hatalom kapcsán másról sem hallunk, mint az energiafegyver bevetéséről vagy a külföldi tőke kiszorításáról. Legnagyobb vállalatának, a Gazpromnak pedig állandósult pejoratív jelzője, hogy állami tulajdonú. Valójában Moszkva él a lehetőségeivel, így az egekbe ugrott olaj- és gázárakból származó bevételek révén próbálja felgyorsítani az elkerülhetetlen modernizációt, elsősorban a felértékelődött energiatartalékokra alapozva igyekszik viszszatérni a globális politikai porondra. Stratégiai ágazatait foggal-körömmel védi, így például feltételekhez köti a hozzáférést természeti kincseihez. Lehet azon vitatkozni, hogy a neoliberális, avagy a patrióta gazdaságpolitika az üdvözítőbb, saját stratégiájának megválasztásához azonban minden államnak joga van. Nemzeti érdekei is vannak minden országnak, s egyiktől sem vitatható el, hogy azokat megvédje. Az is érthető, hogy mások érdeke ilyenkor sérül, a putyini stratégiaváltás után például nem lehet olyan könnyen extraprofitot kitermelni Oroszországban, mint a kilencvenes években. Ilyenkor aztán rögtön baj van a demokráciával, az emberi jogokkal és a sajtószabadsággal, jön a Freedom House, és Észak-Korea, valamint Kuba szintjére sorolja be Oroszországot. Egy pillanatig nem állítom, hogy e téren Moszkvában minden rendben lenne, igazán furcsa azonban, hogy ez csak most tűnt fel. A Nyugat fő gondja valójában nem is az orosz demokrácia állapota – ha érdekei úgy kívánják, eltekint ilyen problémáktól másutt is –, hanem az, hogy az ország az utóbbi években összeszedte magát, stabilizálódott, s az energiaáraknak köszönhetően minden esélye megvan arra, hogy gazdasági értelemben is konszolidálódjon. Ennek tudatában úgy viselkedik, mint más normális ország, ami azt jelenti, egy kiütöttnek hitt, megalázott versenyző visszatért a szorítóba.
A kettős mércéről árulkodó kérdésekből egész csokor jutott Putyinnak minapi nemzetközi sajtótájékoztatóján is, ezt megelőzően azonban azon hördült fel a világ média-közvéleménye, hogy az orosz kormány feltételekhez köti – mint fogalmaztak: korlátozza – a külföldi befektetéseket. Történetesen arról van szó, hogy a tervek szerint a külföldi tőke csak úgy nem teheti be a lábát az orosz gazdaság mintegy negyven stratégiai fontosságúnak minősített ágazatába, egyebek mellett a hadiiparba, a repülőgépgyártásba vagy az energiaszektorba. Az előzetesen jóváhagyott törvényjavaslat hatálya alá esnek a valóban stratégiai mennyiségű tartalékot rejtő ásványlelőhelyek is. Ahhoz, hogy a felsorolt ágazatok vállalataiban a külföldi cégek 50 százaléknál (a kormányok által ellenőrzöttek esetében ez az arány 25 százalék) nagyobb tulajdonrészt szerezzenek, az államfő, a miniszterelnök, egy speciális kormánybizottság és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) hozzájárulása is elengedhetetlen. Akárcsak másutt, legfeljebb ott nem verik nagy dobra, tehetnénk hozzá nyugodtan mindehhez. A világsajtó azonban a történteket nemes egyszerűséggel úgy interpretálta, hogy az orosz állam rátelepszik a gazdaságra, ráadásul a KGB (sic!) utódszervezete dönt a külföldi tőkebefektetésekről. Arról van szó, mint azt Fradkov kormányfő keresetlen szavakkal összefoglalta, hogy Oroszország immár nem hagy lúzert csinálni magából.
Minden magára valamit is adó állam így cselekszik. Jól látszik ez abból, miként állnak másutt a stratégiai ágazatok privatizációjához. S ha a fejlett világban körülnézünk, rögtön kiderül, hogy a mai orosz gyakorlat nem is olyan egyedi. Először is tudnunk kell, hogy az ásványi kincsek mindenhol állami tulajdonban vannak, s a magánosítást jelentős mértékben meghatározza, az adott ország képes-e kiaknázni ezt a lehetőséget, vagy ehhez más tőkére is szüksége van. Az orosz állam is rugalmasabb az áramszolgáltató esetében, itt ugyanis nem képes egyedül állni a modernizáláshoz elengedhetetlenül és sürgősen kívánatos dollármilliárdokat. Tévedés egyébként az is, hogy a jóval jobb bőrben lévő olaj- vagy gázszektorba nem jöhet külföldi befektető. Jöhet, mert a pénzre és főképp a technológiára szükség van, Moszkva azonban őrült lenne a kelleténél jobban kiárusítani az aranytojást tojó tyúkot. Könnyebben adja el a kis mezőket, amelyek kitermelése számára kevésbé gazdaságos, megéri viszont olyan cégeknek, mint például a Mol. A 21. században sokat érő energiamezőkre jutásnak más feltétele is van. Moszkva megmondta, mindezt csak részvénycserével támogatja, saját érdekeit nézve tulajdonrészt kér a nyugati elosztórendszerekben.
Nézzünk körbe az európai energiaszektor tulajdonviszonyaiban, s mindjárt látjuk, hogy a Gazprom immár eposzi jelzője is némiképp előítéletes. A biztonság kedvéért jegyezzük meg, hogy az orosz gázóriás részvényeinek mintegy 40 százaléka formálisan mindenképp szabad forgalomban van, arról nem is beszélve, hogy a cégen belüli négy-öt klán miatt az a bizonyos állami irányítás is jóval árnyaltabb a sugallt képnél. Vegyük a második legnagyobb európai energiatartalékokkal rendelkező Norvégiát, ahol eleve minden mező legalább 51 százaléka eleve állami tulajdonban van. Ezt hasonlítsuk össze azzal a sajtó szerint felháborító eljárással, ami a Szahalin II. mezőn történt. De ragadjunk le ennél, hiszen Oslo éppen most egyesítette a két nagy norvég energiacéget, a Statoilt és a Norsk Hydrót, s az új vállalatban 62,5 százalékot birtokol az állam, amely gyorsan fel kívánja emelni e részesedést 67 százalékra. Erős az állam szerepe a francia energiaszektorban is, mint ahogy nem elhanyagolható Ausztriában és általában Kelet-Európában. A lengyel kormány most tervezi növelni részesedését az energetikai cégekben.
Érdemes szemügyre venni a bizonyos körökben etalonnak számító liberalizált piacokat is. Az amerikai vagy a német ipar kétségkívül liberalizált, ám ha alaposabban körülnézünk, feltűnhet, hogy lényegében csak hazai cégeket találunk a terepen. Az energetikára is ügyelnek az Egyesült Államokban, így például az alelnök vezette energiatanács is megvétózott volna egy olyan stratégiai szempontból az országra nézve kimondottan hátrányos lépést, mint amire néhány éve a Jukosz készülődött Oroszországban. Különbség csak a módszerekben lett volna. Jó példa erre, ahogy Washington a nem kívánatos kínaiakat kiszorította az Unocal privatizációjából.
A sort még folytathatnánk, de már így is nyugodtan megállapítható, hogy az orosz rendszer korántsem olyan rideg a külföldi tőkével szemben, mint például az iráni, a venezuelai vagy a szaúdi, és európai összehasonlításban sem egyedülálló. Ami pedig a külföldi tőke hozzáférési lehetőségeit illeti a stratégiai szektorokhoz, úgy is fogalmazhatnánk, hogy Európában szabad, de nem lehet, míg Oroszországban nem szabad (pontosabban korlátozott), de azért lehet. Mindennek persze könnyen utána lehet nézni, igaz, nem érdemes, mert még megzavarja a nagy gonddal kialakított képet.