Az örök világosság fényeskedjék a napokban eltávozott Illés Lajosnak (65), akinek volt hite és ereje, hogy leszálljon a körhintáról, és Kisorosziban kántor legyen lelkész felesége mellett. Az Illés-zenekar már biztosan nem áll össze. Nem csak ezért: Levente rockoperákat ír, Szabolcs játék vasutat épít, Tini (ez majdnem olyan ciki egy hatvanéves embernek, mint az Öcsi bácsi szegény Puskásnak) ha csak szövegeket írna, jó volna.
Az emblematikus magyar zenekar tehát védve vagyon: Pásztory Zoltán (Parizer) halála után azért még összeálltak egy búcsúkoncertre. Mostantól ennek vége.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy én az Illés- vagy bármelyik zenekar ellen vagyok, hadd valljam be, hogy tizennégy éves koromtól tizennyolcig Szeged legismeretlenebb zenekaraiban énekeltem. Aki pedig egyszer beatzenész volt, legyen akármi a foglalkozása – az is marad. A basszgitárosunk ma matematikaprofesszor, a szólógityósunk szívsebész, a billentyűs fogorvos, belőlem író lett. Egyedül a dobosunk vált profi zenésszé – el is tűnt a szórakoztatóipar feneketlen gyomrában.
Hogy mi volt a beat? Életforma, halálforma. Lennon szerint csak másképp öltözködtünk. Vagy Frank Zappa mondta ezt? Mindegy. Keith Richards is így jellemezte, amit játszott: zene nyaktól lefelé. Elton John kijelentette: a beatben az a nagy dolog, hogy olyasvalakiből, mint én, sztár lehet. Elton John és Zorán között van valami hasonlóság: parókát hordanak. A különbség az, hogy Elton zenét tud írni, és meg tud újulni.
Nem volt igazuk az önmagukat cikizőknek. Másképp lüktetett a vér az ereinkben. A beat, amely a rock and roll után jött, tele volt eredeti ötletekkel, szörnyűséges divathóbortokkal, az ízlés förtelmes zuhanásával, hiszékenységgel, rettentő sok szeméttel, manipulációval, de egyszersmind felejthetetlenül tiszta pillanatokkal, invenciókkal, életörömmel, vidámsággal, közönségességgel, túlzásokkal, újításokkal és mérhetetlen enerváltsággal. Harminc fölött ne bízz meg senkiben. Remélem, meghalok, mielőtt megöregednék. Ezek voltak a jelszavaink. Ha fuldokolsz, nem kiabálsz verseket, egyszerűen üvöltesz. Három akkord és az igazság. Ez volt a beat. Többet tanultunk egy háromperces számból, mint húsz történelemórán. „A hatvanas években naivak voltunk, mint a gyerekek – írta Lennon. – Nem kaptuk meg a csodálatos világot tele virággal, békével és csokoládéval. Duzzogtunk hát. Visszabújtunk a szobánkba, és rock and rollt játszottunk, mert a világ egy szörnyű hely, ahol nem kaptunk meg semmit, amiért sírtunk.” Art Garfunkel kísértetiesen hasonló szavakat használ: „Hazamentünk Paullal (Simonnal), és danolásztunk a garázsban dobozgitáron kísérve. És akkor jött a rock and roll.”
A beatgeneráció, amely sohasem volt „nagy”, miként a későbben jöttek hitték, az elüzletiesedett rock „n” roll ellen lázadt. A zenéből sok mindent átvett, és a maga képére formált. Kicsit dagályosabb lett, kicsit jobban simogatta a fiatalok énjét a játszótéren. Megvolt a tortánk, és meg is ettük, ha akartuk. A semmiből művészetet csinálni, az a valami.
Minden zenekar a kezdet kezdetén azt állítja magáról, hogy ő a rock jövője. „A működő zenekaroknál ez be is jött”, ahogy Graham Nash mondta. Mindennap zenélni kell, nem csak vasárnap, vagy föllépések előtt vagy alatt. A legtöbb zenész addig volt zenész, amíg amatőr volt. A taposómalom kiöli a dallamot és a ritmust az emberből. Nézzétek meg a Rolling Stonest (magyarul Ördögszekereket). Húsz éve nem csináltak egy jó lemezt, de a bulijaikon pörögnek. Ők az ellenpélda.
Egy zenésznek nem az a dolga, hogy megmondja, hogyan kell élni, érezni. Az a papok feladata. A zenésznek azt kell elmondania, hogy ő mit érez. „Magadra vagy hagyatva mindenképp – mondja Lennon. – A saját Istened kell imádnod a saját templomodban. Jézus, Buddha és Mohamed igazat mondtak. Csak a tolmácsok voltak rosszak. Minden ismeretlen. Fogadjuk el ezt kiindulópontnak. Erről szól a játék. Az élet. Vitorlázunk az ismeretlenben.”
Hogy milyen érzés volt akkor tizenévesnek lenni? Ezt is Lennon mondta meg a legpontosabban: „Az egyik felem azt mondta, hogy vesztes vagyok, a másik felem meg, hogy a Mindenható. Ne mondd el senkinek, kiféle-miféle vagy. Vagy, aki vagy.” Lennon tudta, hogy az élet munka, nélküle nincs más, csak félelem és bizonytalanság. Magyarán: játszani kell. Egy koncert ilyenkor hasonlít ahhoz, amit a hurrikán szemében lehet átérezni.
És akkor olvasom, hogy kimenő van az Arany Naplemente elfekvőből. Búcsúkoncertre készülnek a „nagy” generáció kis zenekarai. A búcsúkoncertiparból nem akarnak kimaradni ők se. „A cikista ragaszkodjon a cikijéhez – mondta Duke Ellington. – Van, aki a mákos szalámit kajálja.”
Azért tartanak egy kicsit a publikumtól. Mindkét napon nyolc-nyolc (!) zenekar lép föl. Így talán telt ház lesz. Hogy kik ezek a gigászok?
*
Hobo, akinek se hangja, se tehetsége, de a faterja miatt mindent megengedhetett magának az átkosban; Frenreisz Karesz, akiben az a legérdekesebb, hogy a féltestvére Latinovits Zoltánnak, a színészkirálynak, és örökös búcsúkoncertekből és visszatérésekből állt a pályája („újra dübörög a banda”); Varga Miklós, akinél hiteltelenebb Istvánt senki se tudott volna a színpadra dobni; a Lord együttes, akik már akkor is a ciki szinonimája voltak; az Edda a zálogházkirállyal az élen; a Bikini, amelynek volt pofája egy teljes számot azzal eladni, hogy „nehéz a dolga a katonának”, hogy meglegyenek a laktanyai haknik; és Vikidál Gyula, aki mindezeket feldobta, becsicseregte a jardon, és belesült a Himnusz éneklésébe (Isten nem ver bottal).
A második nap se kutya: a Fáraó (Gidófalvy Ősmagyar Attilával súlyosbítva); szegény Deák Bill Gyula, akinek elhittem, hogy ilyen a blues, de aztán meghallottam egy svájcisapkás, hetvenéves feketét egy chicagói kocsmában; a P. Mobil, akik már nem adnak semmit két forintért, majd hülyék lennének; az ergya Korál, az ősciki Karthágó, akikről már akkor is tudtuk, hogy…
A végére hagytam a Beatricét, mert ez fáj a legjobban. Egy avantgárd csoportosulással másfél évig léptünk föl velük hazánk különböző egyetemein, na és Budaörsön, ahol géppisztolyos farkaskutyák vigyázták, el ne vétsük a hangot. Nagy Feróban egy tudatos művészt, jó humorú székely srácot és kiváló focistát ismertem meg – több más mellett. „Énekeltem én a rádióban / a tévében tettem az eszemet…” Gúnyolta ki egykori flitteres, diszkós önmagát. Akkor, az ezerkilencszázhetvenes évek végén. Most meg egy korcsolyapálya díszletében teszi hiteltelenné, ami volt egy patkányokkal teli, kereskedelmi csatornában.
Hát ide jutottunk. Ennél már nincs lejjebb nagyon. Talán ha beállnátok Uhrin Benedeket kísérni. Az őszinte, kőkemény hazugság munkásai eladják a múltjukat is, miként a Furcsány Kredenc ármánykodásai miatt lecsúszott, szerencsétlen polgáremberek, akik az utolsó ezüsteszcájgot viszik a kör közepén álló Őszinte zacijába.
Jó ha tudjátok: innen nincs visszaút. Aki elárulja a nem is olyan fényes múltját is, arra még a „Feltámadunk” felirat se vonatkozik a temetőkapun. Lehet ám másképp is megöregedni. Mint Sting, Bob Dylan, Paul Simon, Phil Collins, Lou Reed, Peter Gabriel, Neil Young, Bruce Springsteen, Mark Knopfler – hogy csak néhány nevet említsek. Csak mindig meg kell tudni újulni. Mint például Leonard Cohen, aki hatvanhét éves korában rukkolt elő a legjobb lemezével. A címe is példázatos: Tíz új dal. Ennyi.
Apropó lemezek. Csak az angolokkal vetem össze, az amikkal nem, bár az a piac is nagyobb, mint a mi tizenhatmilliósunk. We are a small market. Kis piac vagyunk. Egy titkos nyelven énekelünk. De akkor is. Angliában százezer példány, nálunk tízezer az aranylemez. Vagy már kevesebb is? A platinákat ne is bolygassuk. És gyerekek: már neobeat is van!
Falkába csak a gyöngék állnak. Az igazi, magányos farkasok, mondjuk a Rózsi, egymaga megtölt egy arénát. Pedig már nem olyan acélos a hangja, nem akkora a rőzséje. Viszont őszinte. És mindig elő tud állni valami újjal.
Én nem mondom, hogy ti olyan szabadok vagytok, mint az angol nyelvű énekesek. De a hétszázát neki! A madarak is oda vannak láncolva az éghez. Mégis tudnak énekelni. A hűséges típusok többet, a csapongók egyet-kettőt.
De ti, akik eladtátok már magatokat a sóbiznisznek, a politikának, a médiának, még azt a kevés jót is hitelteleníteni akarjátok, amit elkövettetek pályavánszorgásotok során. Szégyen. Helyettetek égek. „A pénz nem beszél, hanem káromkodik – mondta Bob Dylan. – Hogy mi a pénz? Egy ember akkor sikeres, ha felkel reggel, és este lefekszik, a kettő között meg azt csinálja, amit szeret.” Hát ez rátok már nem vonatkozik.
A kutyaütőknek is lehetnek emlékeik, de az annyit is ér. Számlától számláig, csekktől csekkig – ebből nem születhet valami új. Ami zene. Ami nélkül lehet élni, csak épp nem érdemes. A bulvárlapok talpnyalói majd megírják, hogy milyen jók vagytok. Csakhogy ők az analfabétáknak írnak, akik a képeket tudják elolvasni. Az lészen sugallva: siker. Mert a bértollnokoknak ez az érdekük. Ti meg elhiszitek, mert hinni akarjátok, és isztok egy jót rá. „Amikor az ember csak azt hallja meg, amit hallani akar, és tesz a többire”, ahogy Paul Simon írta A bokszolóban. És megünneplitek saját romlásotokat, pusztulásotokat.
„Én meg megpróbálok Shakespeare-re gondolni, aztán egy szökőév, és a Beatlesre”, miként Patty Loveless írta. Tudom a szabályt: The show must go on. A bulinak folytatódnia kell.
Menni is fog. De csak az olyan zenekarokkal, mint a Kispál és a Borz, a Tankcsapda, a Gőzerő – csupa vidéki senki. Vagy az Üllői Úti Fuck. Vagy Ferenczi Gyuri meg a Rackajam. Vagy a Csókolom.
Sting mondta a pályája csúcsán: „Ha a karrieremnek ma délután vége lenne, nem sajnálnám. Időm lejártáig zenélni és énekelni fogok. De a siker többé nem foglalkoztat.”
Ám benneteket igen. Nem otthon zöngicséltek.
És én továbbra is szeretem a beatet. A rockot. A popot.
Titeket nem.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
