„Elfogyott az erőnk és a kedvünk is”

Első találkozásunk idején a termelőszövetkezet eredményeiről kérdezgettem Lepsényi Lajos kerületvezetőt Mezőszilason, hiszen abban az időben gazdaságuk az ország legjobbjai között volt, és az elnökük leleményessége jó hírnevet szerzett a falunak. Hazalátogatott több ízben Németh László, az ország egyik legnagyobb írója, egy alkalommal Illyés Gyulával kettesben jöttek egy elnöki meghívásra. Németh László írásaiban a legnagyobb szeretettel írt rokonairól, ismerőseiről – egyszer-egyszer nagyon megbántódtak őszinte megszólalásaiért –, de mindennél többet jelentett a mélységeket látó, az élet értelmét olyan ragaszkodással elevenítő népéhez való tartozása, ami a század legjelentősebb regényírói sorába emelte. Szilason ma is megtalálható az a gazdag gyűjtemény – a Németh Lászlót nevelő egykori nagyapai házban –, melyből a család, a helybéliek rendeztek kiállítást az író tiszteletére. Ez a közösség éppen az emlegetett színhely miatt vált az akkori hatalom egyik „kiválasztott helyévé”, ahol a proletariátus uralmát kiemeltebben kellett érvényesíteni 1945 után. Található ma is nem egy, nem két helység, melyeknek népére nehezebb súllyal terpeszkedett a népi demokrácia.
– A mi kiválasztásunk a katonasághoz olyan megítélés alapján történt, hogy azokat a jobb módú fiatalokat juttatták munkaszolgálatra, ahol egyedül volt az édesanya. Az apjuk még fogságban, vagy mint magam, már örökre apa nélkül. Apámat ugyanis 1945-ben egy aknaszilánk sebesítette meg – éppen a lovait itatta –, de gyógyszer és megfelelő orvos híján vérmérgezésben meghalt. Anyám, akire rászakadt a gazdaság irányítása, börtönbe került. A szépen kitervelt mód akkoriban ismertté vált: elvitték a vetőmagot, és mivel nem teljesítette a vetést, bebörtönözték. Anyám mellett a keresztanyám meg tehetősebb, de magukra maradt szomszédasszonyok jutottak ilyen sorsra. Kulákok. Kimondani is rossz ezt a megkülönböztetést, mert nemcsak a vagyon döntött, de az is, hogy a szülők valamelyik vallási felekezetben szerepet vállaltak, vagy a behívottak apja mondjuk csendőr volt.
Lepsényi Lajossal is felidéztettem a versegi, a soltvadkerti, az őriszentpéteri szemtanúk után, mit is jelentett munkaszolgálatot teljesíteni akkoriban idehaza. Sokáig hallgatott erről a sajtó, később is csaknem titokban születtek vallomások. Pedig az ország tele volt a különböző hazai tájakról elhurcolt fiatalokkal, az egészet katonai szolgálatnak álcázták.
– Nem lehetett tudni, a behívó után hová kerülünk. Mi is bevonultunk Székesfehérvárra 1951. szeptember 6-án, de a marhavagonokból álló szerelvény úgy indult el kelet felé, hogy valamennyien azt hittük, meg sem állunk Oroszországig. Nyíregyházáig jutottunk, ahol napokon keresztül rángattak bennünket különböző munkára, talán azért is, hogy teljesen elveszítsük a tájékozódásunkat. Annyi bizonyos, hogy saját elnevezésünk itt tudatosult a társaságban. Mi vagyunk az: „Állj meg, mert eláslak hadosztály”. A bánásmódhoz talán külön képezték a tanulatlan, erőszakos, buta raj- és szakaszparancsnokokat. Megtörtént egyszer, hogy sorakoztatás után a tiszt azt vezényelte: lépjenek ki az érettségizettek. A századnyi vagy zászlóaljnyi munkaszolgálatos nagyobb része mozdult. Az első hosszabb ideig tartó „kihelyezésünk” Kunmadaras lett, ahol rabokat váltottunk, és ahol a Guinness-rekordok könyvébe illő teljesítményt nyújtottunk. Annyi fás karalábét ugyanis nem lehet elképzelni, amennyit velünk megetettek.
– De most egy fordulattal nézzük, mi történt közben odahaza – fordulok a feleségéhez. – Még 1951 tavaszán Lepsényi Lajos megnősült. Önre a huszonhat hold földdel nagyon nagy gond szakadt. A családi házat is megszállták a betelepítettek.
– Gondoskodtak róla, hogy ne legyek magam. Beköltöztettek egy hattagú családot, akik nem nagyon ismerték, mi az enyém, mi a másé. Gazdálkodtak az enyémből, és még szólni sem szólhattam. Közben jöttek – nem is mondom, hogy rosszindulattal – a rábeszélők: kínáljam fel a földünket. Mások is tettek ilyet, feladták a földet. Azt már nem! Férjem nélkül hogy tennék ilyet? A szorongatás persze nem szűnt meg, két ökröt elvittek adóba, csak hogy érezzem a „törődést”. Amikor idegeneknek csak úgy kiutalják az ember saját lakását, az a legnagyobb megaláztatás. Azt soha nem tudták felróni, hogy nem szeretünk, nem tudunk dolgozni. Tessék körülnézni ma! Hány gazdaasszony hizlal kacsát-libát? Magamon kívül nem sokat mutathatok. Annak idején vettem birkát. A gyapjút megtanultam megfonni, azután a fonalat megkötöttem pulóvernek. Nem tudják azt a mai fiatalok elképzelni sem, hogy mit jelentett reggeltől éjfélig mindent előteremteni. Az aprójószág a napi kiadásokat fedezte. Amikor egy kicsit bővebben lett, elvittük piacokra. Még Dunaújvárosban is árultunk. Nagy könnyebbség volt, amikor a lakóink elmentek. De félnivaló volt, hátha megint kiutalják valakiknek. Ezt megelőzendő, inkább én magam adtam ki tanítónőknek.
– Ebben a lakásban valóságos tárlat látható kerámiákból, szőttesekből, varrottasakból, majd egy másik szobában könyvgyűjtemény. Az első udvaron afféle botanikus kert, jó érzéssel szemlélődhet a vendég, lám, mindennek ellenére, milyen ízléssel sikerült berendezni az otthont kívül-belül.
– Nincs ebben semmi különös vagy titokzatos. Az ember becsüljön meg mindent, amit maga kézimunkázott, és ahol megfordult az életben, vigye haza annak az országrésznek a tárgyait. Meg kell tanulni válogatni értékes és értéktelen között. A lakás első látásra is sok mindent elárul egy családról.
– Milyenek voltak azok az évek, amikor valamennyire megnyugodott az élet?
– Nem volt sok nyugta a mezőgazdaságból élőknek – veszi vissza a szót a gazda. – 1959-ben elkezdődött a „felkérés” a termelőszövetkezetekbe való belépésre. Nálunk három társadalmi megoszlás szerint szerveződött a falu, a tsz: mezítlábasok, bakancsosok, csizmások. Azután nem sokkal később egyesülni kellett, egy község egy tsz, így döntött a politika rólunk.
– A rendszerváltozás óta az országot irányítóknak is alig volt mezőgazdasági jövőképe.
– Most sincs. Mindenre a késedelmeskedés a jellemző. A pályázatokból rendre kimaradtunk. A megígért támogatásokat nem kaptuk meg időben. Nincs semmiféle védelem a hazai termékekre, teljesen védtelen a hazai gazdálkodás és piac.
– Az igazságtalanul meghurcoltak kaptak valamiféle kártérítést?
– Én nem tapasztaltam. A mezőgazdasági rétegeket ért igazságtalanságokról mindenki hallgatott. A károsultak többsége a nyolcvanadik életévéhez közelít. Úgy látszik, megvárják, amíg már nem lesz kit kártalanítani… Aztán bejelentik: jóvátettük. Nemcsak az erőnk fogyott el, hanem a kedvünk is.