Családunkban mindkét ágon generációk óta sok az orvos és a tanár, így gyermekkorom óta benne volt a levegőben, hogy a kettő közül valamelyik hivatást választom. Öt testvéremmel együtt nagyon hamar megszoktuk a másokért viselt felelősség súlyát és szépségét. A kamaszkor derekán úgy éreztem, hogy talán az orvos az, aki a legközvetlenebbül segít másokon. Intellektuális érdekessége miatt elsősorban pszichiáternek készültem. Amikor viszont medikusként gyermekosztályra kerültem, azonnal éreztem, hogy ott vagyok otthon, abban a közegben tudok felszabadultan mozogni, és motivál, hogy a gyermekeken segíthetek. Édesanyám és nagybátyám is gyermekorvos. Anélkül, hogy mindenáron a hagyományt akartam volna követni, rájöttem, hogy ez a hivatásom. A debreceni klinikán kezdtem dolgozni a gyermekgyógyászat különböző szakágaiban. Amikor az intenzív osztályra kerültem, akkor éreztem, hogy a súlyos betegeknél minden erőt rögtön mozgósítani kell, a tudást gyorsan tettekre kell váltani, s ez az én habitusomhoz nagyon közel áll.
– A szakma mellett azonban a népes família is nemzedékek óta hagyományozódik a családjukban.
– Harmincheten vagyunk unokatestvérek, hatan testvérek, nekünk öt gyerekünk van, édesanyámnak huszonnyolc unokája. Ezek sokaknak talán rémisztő számok, de valójában ez egy életforma, afféle „szociális kohó”. Nem is tudom másként elképzelni az életet, mint sok gyerekkel. Rengeteg örömünk van, sokkal több, mint amennyi gondunk. Úgy vélem, sokan talán félnek ezektől a gondoktól, de százszoros ajándékot kap az, aki Istenre hagyatkozva elvállalja őket.
– Debrecenben kezdte gyakorolni a szakmát. Miért hagyta ott a hajdúsági nagyvárost?
– 1995-ben, amikor már a debreceni gyermekklinika osztályvezetője voltam, megkeresett Dizseri Tamás, a Bethesda gyermekkórház igazgatója, hogy vezessem az aneszteziológiai és intenzív osztályt. Azért hívott, mert egy keresztyén gyógyító közösség építésébe kezdett, ebben számított rám is. Boldogan elfogadtam az ajánlatot, mert mindig kerestem, hogyan tudok a humánus orvosláson túllépve, a keresztyén hitemet megélve dolgozni. Debrecenben is szerveztünk különböző orvosköröket, ahol erre kerestük a megoldást, és ekkor jött ez a megszólítás. Három gyermekkel és a feleségemmel, aki ott született, nem volt könnyű a váltás. Az azóta eltelt tizenegy év nagyon tartalmas időszak volt. Rengeteg küzdelmével együtt megadta a katarzist a keresésben és a küldetés megtalálásában, ami azóta is köt bennünket a Bethesdához.
– Eközben azonban orvosból menedzserré lett.
– Valóban, amikor csaknem négy évvel ezelőtt szívrohamban meghalt Dizseri Tamás, a kórház újraalapítója és karizmatikus vezetője, egyik napról a másikra kerültem abba a kényszerhelyzetbe, hogy főigazgatóként folytassam a munkát. Én voltam ugyanis az, aki orvos igazgatóként és főigazgató-helyettesként talán leginkább beleláttam a Bethesda külső kapcsolataiba, belső viszonyaiba, értékeibe, küldetésébe. Nem volt könnyű elfogadni a gondolatot, hogy menedzser-vezetővé kell válnom, és viszszalépnem a szakmai munkából. Beszélgetéseim az egyház vezetőivel, a kórház közösségével, illetve a rengeteg jóakaratú támogatóval abban erősítettek meg, hogy muszáj váltanom, és vállalnom az új feladatot. A Bethesda sajátos szemléletével és kultúrájával nagyon érdekes és értékes kincs. Egyébként más feladatot is kaptam: a református egyház mosdósi kórházát vezetem januártól.
– Miben jelent mást a Bethesda a többi közkórházhoz képest?
– A többi kórházhoz hasonlóan arra törekszünk, hogy az orvos- és az ápolástudomány lehető legmagasabb fokán, beleértve a tudást és a műszerezettséget, gyógyítsuk a betegeket, és megadjunk számukra mindent, amit lehetséges. Odafigyelünk a családokra, a gyerekek mellett levő édesanyákra, édesapákra, szociális helyzetükre. Gondot fordítunk arra, hogy a gyermekek koruknak megfelelő módon játszhassanak, a feszültségeik feloldódjanak. Fokozott figyelmet fordítunk a betegségek megelőzésére, a felvilágosításra, a kommunikációra. Próbálunk a rászoruló gyerekek közösségében gondolkozni, programokat szervezni nekik. Úgy gondoljuk, nagyon fontos, hogy csapatban gyógyítsunk, vagyis hogy ne egyének találkozzanak ezzel a rengeteg feladattal, hanem egymással szoros, mély emberi kapcsolatban levő közösség. A komplex szellemű gyógyításnak és a gyógyító közösségben végzett munkának az ad igazi, mélyebb tartalmat, ha valóban megélt keresztyénségben történik. Nagyon fontosnak érezzük, hogy ezzel a környezetünk is harmóniában legyen, tehát sugározza azt, amit akarunk. Ennek megfelelően a Bethesdának az is programja, hogy épületeit, belső tereit otthonossá tegye a gyermekek és a családok számára.
– Ez a fajta szemlélet az egyházi jellegből adódik, vagy ez a jövő gyógyításának iránya?
– Az orvostudomány egyre inkább elgépiesedik, az egészségügyi munka futószalag-szolgáltatássá válik. Ugyanakkor mind határozottabban kialakul az igény, hogy az orvosok ne csak a betegre, hanem az emberre is jobban figyeljenek. Egyre több adat jelenik meg arról, hogy a megbomlott biológiai, környezeti, társadalmi egyensúly, a család szociális nehézségei, az egyén szorongásából származó bajok vezetnek a betegséghez, vagy nehezítik a gyógyulást. Tehát szakmai oldalról és a társadalom igénye szerint is egyre erősebb a humánus orvoslás iránti vágy. Ezért sok gyógyító közösség, kórház egyre inkább ebbe az irányba mozdul el. A gyermekgyógyászatban például az utóbbi évtizedekben elkerülhetetlenül bekövetkezett az – amit húsz évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottunk –, hogy a családok, az édesanyák folyamatosan ott legyenek a gyerekek körül a kórházban. Tudatosan a keresztyén értékrendet próbáljuk megélni a közösségen belül, illetve a gyógyítás folyamatában, mégpedig nemcsak szavakban, hanem a metakommunikációnkban, a mosolyunkban, a hozzáállásunkban, a viselkedésünkben. Ez a mai világban sajátos és furcsa törekvésnek tűnik.
– Kiket gyógyítanak a Bethesdában?
– A Bethesda közszolgálatot végző kórház, betegeink legnagyobb része Budapestről, a környező kerületekből érkezik mindenféle gyermekgyógyászati bajjal, a szokásos beutalási és ügyeleti rend szerint. De vannak olyan speciális területek, mint a pulmonológia, az intenzív ellátás vagy éppen a Down-szindrómás gyermekek kezelése. Néhány profilunk, így a gyermekneurológia és az Égéssérült Gyermekeket Gyógyító Országos Központ országosan is elismert. Többen érkeznek hozzánk a határon túli magyarlakta vidékekről egyházi vagy egyéni megkeresésekkel. Mindig igyekszünk megoldani az ő gyógyításukat is, bár az erre fellelhető források manapság nagyon szűkösek.
– A Bethesda a magyarországi református egyház gyermekkórháza. Mit jelent ez az intézmény mindennapjaiban?
– A református gyülekezetekből is több gyermek jön hozzánk. Megkeresnek gyülekezeti tagok, hiszen benne élünk az egyház vérkeringésében. De a római katolikus, az evangélikus és más felekezetek közösségeiből is szívesen jönnek a kórházunkba. A református egyház vezetői és vezető testületei mellettünk állnak, értik a gondjainkat, érdekli őket a Bethesda sorsa, és folyamatosan segítenek. Sokszor kapunk a gyülekezetektől adományokat, az egyszerű emberektől egyéni felajánlásokat, és rendszeres, úgy mondanám, hogy erőn felüli támogatást a református egyház zsinati költségvetéséből.
– Milyen gazdálkodási nehézségekkel kell szembenézniük?
– A kórház finanszírozása, ahogy minden magyar egészségügyi intézményé, két lábon áll. Az egyik a működési költségek után járó pénz, amelyet a társadalombiztosítás ad. Ez tulajdonképpen a járó és fekvő betegek után kapott juttatás, ami a mindennapi költségek kifizetésére kellene hogy elegendő legyen. De nem elég. A gyermekkórházak egyike sem tud működni ebből a pénzből. Az egészségügyi finanszírozás másik része az amortizációból eredő pótlás, illetve az építészeti és műszerberuházással összefüggő rekonstrukció kifizetése. Erre a finanszírozás szabálya szerint a fenntartónak kell a forrásokat előteremtenie. A legtöbb kórház valamilyen módon meg is kapja ezt a pénzt címzett állami vagy önkormányzati támogatásból, tehát költségvetési keretből. Az egyházakhoz, így a református egyházhoz sem jut el olyan költségvetési forrás, amely célzottan erre az egészségügyi amortizációpótlásra, illetve fejlesztésre, rekonstrukcióra lenne fordítható. Nagyon sok utat bejártunk az elmúlt években, hogy megpróbáljuk orvosolni ezt a helyzetet, de más egyházi kórházhoz hasonlóan 2001 óta ilyen jellegű pénzt nem kaptunk. Ez nagy hátrány, bár a református egyház a maga erejéből igyekszik segíteni a helyzeten.
– Hallva a nehézségeket, mintha nem valósulna meg a Közös kincsünk a gyermek című program, amelyben a gyermekellátás prioritása szerepel.
– Körülbelül egy évvel ezelőtt állt össze ez a kiemelt népegészségügyi program, amely kiérlelt viták után jó utakat fogalmazott meg. Sok, a gyermekek komplex egészségének javítására irányuló megoldást írt le. Akkor optimizmussal tekintettünk az elfogadására, mert a gyermekgyógyászati szakma és az egészségpolitika konszenzusát sejtettük meg. A programot ugyanis annak idején a politikusok is felkarolták, és nagyon látványos módon, jelentős médiaháttérrel kommunikálták. Ezt követően mostanáig azt látjuk, hogy valódi lépések nem történtek ebben az irányban, tehát nem jelent meg a programhoz köthető szervezőmunka vagy anyagi háttér. Ismételten többen feltettük a kérdést, hogy él-e a program, lesz-e előrelépés a szellemében. Minden esetben azt a választ kaptuk, hogy a program továbbra is érvényben van, azonban a középtávú tervekben sem látjuk a megvalósulás lépéseit. Éppen a nyáron jelent meg olyan új fekvőbeteg-ellátási finanszírozási változás, amely erősen sújtja a gyermekosztályokat, illetve a gyermekgyógyászattal foglalkozó kórházakat.
– Ennek következményeként csaknem húsz százalékot vontak el a múlt év utolsó három hónapjának finanszírozási összegéből. Hogyan tudnak működni? Van-e kiút ebből a helyzetből?
– A jelenlegi helyzetben nincsen tartalék a gyermekellátó intézményekben. A Bethesdában sincsen. Az elmúlt három évben, de némileg már azt megelőzően is végrehajtottuk azokat a kiadáscsökkentő intézkedéseket, amelyeket lehetett: a létszámcsökkentést, a gyógyszerrel való takarékoskodást, az anyag- és műszergazdálkodás racionalizálását. Az orvosaink sokat ügyelnek, túlmunkával dolgoznak, egyre inkább előjönnek a kiégési szindróma tünetei. Jelenleg hónapról hónapra élünk, azaz minden hó elejére próbáljuk megtalálni a hiányzó forrásokat. Ilyen formában társadalmi segítséggel, adományokkal, egyházi támogatással még elfogadható az állapotunk, de valójában nem tartható fenn tartósan és rendszerszerűen.
– Milyen változásra lenne mihamarabb szükségük?
– Ahhoz, hogy tartósan stabil maradhasson a Bethesda, illetőleg az egész gyermekellátó rendszer, feltétlenül átgondolt, szisztematikus, konszenzuson alapuló vagy azt kereső, szakmai érvek alapján létrejövő szerkezeti és finanszírozási változásra van szükség. Tudomásul kell venni, hogy a gyermekgyógyászat egy önálló alrendszer, a gyermekek gyógyítását csak ebben a formában lenne szabad engedni. Sokféle intézkedés történt, de nem látjuk az alagút végét. A mai társadalom és egészségpolitika rengeteg aktuális kihívásához igazodni, annak megfelelni egyrészt idegőrlő állapot, mert nagyon sokszor teljesen új helyzetekben kell tudni gyorsan és jól reagálni, másrészt pedig egyfajta állandó inspiráció is. Most olyan időket élünk, amikor talpon kell lenni, gyorsan kell reagálni. Ezt a fajta ritmust, zaklatottságot, hektikus reagálási kényszert nem könnyű tartósan fenntartani.
– A második világháború előtt diakonisszaközösség ápolta a betegeket a Bethesdában. Mi az ő örökségük?
– Az idős diakonisszákkal nagyon jó a kapcsolatunk, sokat tanulunk tőlük a történetükből, a mai lelkületükből, elbeszéléseikből, de újabb diakoniszszahivatások nincsenek. Azt gondolom, hogy ez már más kor, nekünk más formákat kell megtalálnunk, máshogy kell jelen lennünk a társadalomban. Nagyon jó volna, ha volnának elhivatott, egész életüket erre szánó emberek. De talán körvonalazódik az is, hogy ma a keresztyén diakóniát a társadalomban egy ökumenikus szemléletű gyógyító közösség egységében lehet megjeleníteni. Azt gondolom, hogy nekünk ezt az utat kell kitapogatnunk, és nyitottaknak kell lennünk minden új kezdeményezésre, amely beleillik ebbe a szemléletbe.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
