Lyukas Árpád-sáv

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Mindenki maradjon meg a maga valóságában – szokta mondani a pultosnő, akihez reggelente lejárok egy jó csésze forró kávé erejéig. Az ám, a valóság. Valóságos Isten, valóságos ember. A valóság azért szép – a maga nemében –, mert valószínűtlenséggel szolgálhat. A fikció, fantázia, futurológia vagy épp jósda hagymázos álomképei sohasem érik utol a valóság által produkált valószínűtlenségeket. A lehetetlenség a valószínűtlenséghez képest kismiska, ezért következnek be a valódi katasztrófák váratlanul, és ezért maradnak olykor a borzasztó jövendölések beteljesületlenül.
Azt se jósolta volna meg senki, hogy fognak valamikor még valakik engem nyilas érzelműnek tekinteni.
Mi, trianoniak című kolumnás esszém 2007. január 25-én jelent meg a Magyar Nemzet Vélemény rovatában, és igen nagy visszhangot keltett. Nemcsak ismeretlenek hívtak, de ismerősök is, Fábry Sándor például csak úgy, egy röpke együtt gondolkodás végett, Havas Henrik pedig egyenesen be a Mokkába.
Végre nem Győzike miatt hívtak valahová.
Egyetlen kakukktojás, egy e-mail került csupán a nagyrészt elismerő reakciók közé, mely szerint botrány, hogy „éltetem Szálasit”. Járt pedig ez a vélemény nem a Nincsen apám című versemért, hanem a következő mondatért, pontosan idézem, ahogy a csillag megy az égen, mert idézni csak így érdemes, tehát: „A minősített szocializmus magyarországi helytartója mindazonáltal egy mélyen magyar érzésű, hungarista ember volt: Szálasi Ferenc.” Nos, aki ebben a mondatban nem érzi az iróniát, az forduljon orvosához, gyógyszerészéhez. Ismerve Hitler történelmi ámokfutását a „Hitler, az igazi német”, „Hitler, a nagy hazafi” szlogenek is ironikusak, akárcsak a gulág tudatában a Sztálint hasonlóképpen minősítő csasztuskák, avagy ki tudná ma komolyan mondani azt, hogy „Nicolae Ceausescu a Kárpátok géniusza”?
Megfogalmazásom tehát ironikus, de azért messze nem kabarétréfa, mert egy viccnél sokkalta súlyozottabb. A világtörténelmi arányú szörnyetegek megértését szerintem a démonizálás immár nem segíti elő, hisz a „tömeggyilkos”, „diktátor”, „mészáros” vagy épp „pojáca” jelzőkre rezisztensek vagyunk, ezek ma már eposzi jelzők. Minél démonibb, sátánibb, idegenebb a Szörny – legyen akár egy személy, akár egy rendszer –, annál távolabb áll az átlagembertől, annál kevésbé a mi saját ügyünk. A történelmi rossz démonikus modellje a „kibicnek semmi se drága” alapon íródik. Mindig másvalaki vesz részt benne, lesz besúgó, keretlegény vagy ávós, mi ártatlanok vagyunk, és maflán, málén csodálkozunk: jé, hogy mik meg nem történnek… Ha kiderül, hogy a történelmi rossz emberszabású, s akár értékekre is apellálhat, keresztény nemzeti értékekre vagy épp a kisember szociális érzékenységére, akkor már baj van, mert akkor már az a mi történetünk is lehet.
A Ceausescu házaspár kivégzése s a tárgyalás többet mond el a kommunizmusról, mint bármely tanulmány, és miért? Épp az emberi motívum okán. Közhely: a Dallast azért szerettük nézni, mert imádtuk utálni Jockey Ewingot. A Ceausescu-tárgyalás megtekintésében az volt a mélységesen felkavaró, hogy az emberi együttérzés miatt lehetetlenség volt annyira gyűlölni Ceausescuékat, mint amennyire megérdemelték volna. Két szerencsétlen kisember állt a bíróság előtt, Elena Ceausescu, aki karakterológiailag megmaradt piaci kofának, na meg Nicolae, az ő hites ura. Nem értették, mi történik velük, de méltósággal viselkedtek, szerelmesen és hűségesen, mindhalálig ragaszkodva eszméikhez, nyilvánvaló téveszméikhez. Ha ez a megszeppent házaspár életben marad, valószínűleg tízszer annyi embert végeztet ki, mint 1956 után Kádár, tízezreknek kell meghalniuk, de Ceausescuékat megérteni mégis a tárgyaláson mutatott torz másként gondolkodás alapján lehet, és nem úgy, ha kijelentjük, hogy Drakula és Drakuláné.
A nácizmus megértésében hasonló szerepet játszott az Eichmann-per. Láthattuk, hogy a magyar holokausztért felelős ember nem egy „vérnősző barom”, hanem egy szelíd, szolid kishivatalnok, aki teljesítette a feladatát. Robert Pickton, a kanadai sorozatgyilkos a világbékében akasztotta henteskampóra áldozatait, Eichmann világbékében kishivatalnok maradt volna, de a világháborús körülmények lehetővé tették, hogy szörnyeteg legyen. Hát ez a nem semmi. Szálasi Ferenc is hungarista maradt haláláig. A kötelező démonizálás által csak menekülünk a dolgok mélyebb értése és a valódi vita elől, pedig hát a hungarizmus, ha akarjuk, ha nem, a jobboldali tüntetéseken rendszeresült Árpád-sávos zászlók kapcsán mint kérdés ma is időszerű, akárcsak a megfogalmazás: „egy mélyen magyar érzésű, hungarista ember”.
A Német László-féle hígmagyar–mélymagyar dichotómia se jutott el az üdvös konvergencia, tehát a feloldódás állapotába, hol urbánus-népi ellentétként, hol pedig a „magunkfajta” és „magukfajta” dichotómiájaként kísért. „Ria-ria, Hungária!”, szól a lelátókon. A hungarizmus a hol nyíltan, hol zárt ajtók mögött megálmodott magyar út kvintesszenciája. A hungaristák úgy gondolták, hogy a magyarságot a Harmadik Birodalom segítségével a zsidó–bolsevik összeesküvés ellen kell megvédeni, ezért aztán zsidó származású magyar emberek tízezreit, köztük asszonyokat, gyerekeket és csecsemőket lőttek a Dunába, s a végsőkig tartották Budapestet a szovjet offenzíva ellen. A második világháborúban hiába volt Magyarország a támadó fél, a későbbi szovjet megszállás tudatában a bolsevizmus elleni harc ma némelyek számára hősi ellenállásnak tűnik, elfelejtve, hogy akkor már az ellenállás nem a remélt revízió, hanem kizárólag egy idegen hiperhatalom, a náci Németország érdekeit szolgálta. Egyébiránt a hungarizmus szó szemantikailag annyi, mint „magyarizmus”, valahogy úgy, mint ahogy a szcientológia szemantikailag „tudományológiát” jelent. Köze van a tudományhoz, de nem az, több is és kevesebb is annál. A hungarizmusnak is köze van a magyarsághoz, de nem az.
A keresztes háborúk Jeruzsálem ellen vonuló hordáinak is közük volt a kereszténységhez, ma mégis másképp vagyunk keresztények, s úgy véljük, hogy a hódítást és a tömegmészárlást semmiféle igaz ügy nem legitimálhatja, ettől azonban a kereszt még vállalható szimbólum maradt. Hol kezdődik a hungarizmus, és hol végződik az igaz magyarság, s mennyiben tekinthető kódolt antiszemitizmusnak az, ami magyar? Akik Árpád-sávos zászlót lengetnek, azok „mélyen magyar érzésű, hungarista” emberek vagy magyar érzésűek? A nyilaskereszttel megjelölt Árpád-sávos zászló kétségkívül a Szálasi-rendszer önkényuralmi jelképe volt, asszociatíve tehát jogosan sérti a demokratikus emberek vagy a zsidó magyarok, magyar zsidók lelki békéjét. A kérdés mármost csak az, hogy eme asszociáció nyomán s okán minősíthető-e önkényuralmi jelképnek az Árpád-sávos zászló maga? Hadd válaszoljak a kérdésre egy kérdéssel. Önkényuralmi jelkép-e a magyar zászló? 1949-ben a Rákosi-rendszer a magyar zászlót, ha fogalmazhatok így, kéretlenül kitüntette, közepére tűzte a népköztársasági címert. 1956-ban a pesti srácok a magyar zászlót megfosztották e furcsa, kétdimenziós medáltól, lyukas zászlók lengtek Budapesten. Senki se gondolta tehát, hogy a magyar zászló bolsevik szimbólummá vált csak azért, mert a kommunisták saját jelképük hordozóeszközévé silányították, kihasználták saját céljaikra. 1945 után az antifasizmust magáévá tette a kommunizmus. A hungarizmus alóli felszabadulás valódi magyarság; jó nacionalizmus helyett proletár internacionalizmust hozott, így aztán az Árpád-sávos zászlóból 1956-os értelemben nem tudtuk, nem tudhattuk kivágni a nyilaskeresztet. Volt népköztársasági címer nélküli lyukas nemzetiszín zászlónk, de nem lehetett nyilaskereszt nélküli lyukas Áárpád-sávos zászlónk. Attól persze, hogy a tüntetéseken látható Árpád-sávos zászlókról hiányzik a nyilaskereszt, a közmegegyezés értelmében még nem okvetlenül lyukasak. A lyukas Árpád-sávos zászló hiányzó archetípusát csak a magyar érzelem és a történelmi emlékezet közti higgadt párbeszéddel lehetne megvalósítani. Ami 1945-ben rabbá felszabadított eleinknek nem sikerülhetett, azt a mostani szabad magyarok még megcselekedhetik. És akkor bizonyosan fényre derül majd a haza.