A miénknél szerencsésebb históriájú, kevésbé megosztott és jobban szervezett európai országok nemcsak a gazdagodásban és a polgárosodásban, de a tudományosságban is előnyt élveztek velünk szemben. A felsorolt feltételek természetesen mind összefüggenek, sőt összeadódnak, de melléjük jönnek még az olyan szerencsés adottságok, mint a tengerek és hajókikötők vagy a latin eredetű nyelv. Előbbiek a gyarmatbirodalmak fosztogatását, az utóbbi a fontos európai népekkel való egyszerűbb kulturális érintkezést könnyítette meg. A világ újkori megismerése a franciák esetében valóban forradalmi lendületet adott a tudományoknak is. A XVIII. századra felhalmozódott ismeretek sokasága szükségszerűvé tette a felhalmozott tudástőke számbavételét, rendszerezését és egybefoglalását. Erre is megvoltak a megfelelő szervezőképességű és szellemi kapacitású emberek: d’Alembert és Diderot 1751-től 1780-ig harmincöt kötetnyi terjedelemben összegyűjtötte a művelt világ akkori tudományát. (Mára olyan bonyolulttá „fejlődött” a világ, hogy legutóbb ötvenötezer tudóst bíztak meg a világ minden részéről a globális felmelegedés problémájának megoldásával. A „helyes konklúziót” majd alighanem szavazással, egyszerű szótöbbséggel döntik el.)
Míg Párizsban a Nagy Enciklopédia elkészítésével foglalatoskodtak a világosodó elmék, a Kárpátok vidékén másféle tennivalók foglalkoztatták az embereket. A török megszállás, a Rákóczi-szabadságharc zavaros időszakának elmúltával Magyarország rendbe-, pontosabban lakhatóvá tétele volt a legsürgősebb feladat. Ha meggondoljuk, a XV. század vége, Mátyás király halála óta ebben az országban szinte semmilyen érdemi tudományos munkára nem nyílott lehetőség. Nem is volt rá szükség: amelyekkel mégis találkozunk – az udvari hadmérnökök munkáitól Zrínyi és Pázmány írásaiig –, mind a háború meg a politika időszerű problémáihoz kapcsolódtak, direkt hatalmi érdekeket szolgáltak.
A két évszázados háborúskodás tennivalót azonban bőven hagyott maga után. Nem is volt rá elegendő munkás kéz, tömegével kellett külföldről behívni és dologra fogni embereket az elnéptelenedett országrészek felélesztésére, az elpusztult falvak, tönkrement városok újjáépítésére, mocsarak lecsapolására, parlaggá lett földek termővé tételére. Az egyszerű nép erőfeszítésével hamarosan társult a szellem embereinek rekonstrukciós munkája is. Elsőként és szükségszerűen az ország állapotának felmérése, részletes megvizsgálása várt a tudósokra, gyakorlatilag az ijesztő elmaradásban leledző magyar hon feltérképezése és szakszerű leírása. A nagy feladat megtalálta a hozzá méltó szellemi nagyságokat: a felvidéki Bél Mátyás professzor (1684–1749) és a kollégáiból, tanítványaiból, barátaiból szervezett kutatócsoport húsz esztendő leforgása alatt töviről hegyire bejárta a 300 ezer négyzet-kilométernyi területű Magyarországot, vármegyénként részletesen leírva, lerajzolva a látottakat. A Notitia a XIX. század végén is alapműnek számított, de még a mai honismereti kutatások sem nélkülözhetik Bél Mátyás monográfiáit. Ő bízta meg az ország feltérképezésével pozsonyi munkatársát, Mikoviny Sámuelt (1700–1750), akinek irányításával egész modern geodéziai és kartográfiai iskola fejlődött ki hazánkban, magával húzva a földrajztudományok különböző ágait, a geológiát, az ásványok világának, a vizek és a levegő fizikai természetének kutatását.
Geológusaink éles szeme felfigyelt ugyan a bejárt országrészek szinte minden földfelszíni érdekességére – beleértve a roppant sokszínű hazai népesség szokásait, gazdálkodását, építkezését –, ám az élő természet szakszerű vizsgálása ez idő tájt már másféle műveltséget kívánt. A svéd Carl von Linné (1707–1778) 1735-ben megjelent természettani alapműve a növényi fajok osztályozásáról Európa-szerte a biológia felé fordította a tudósok érdeklődését. Nálunk elsőként az erdővidéki Benkő József (1740–1814) követte Linné rendszertanát, Erdély tájait bejárva vizsgálta a hatalmas országrész botanikáját. „Erdély Bél Mátyását” azonban túlságosan is érdekelte minden, amit szülőföldjén tapasztalt, polihisztorként nem merült el elég mélyen csupán a flóra tanulmányozásában. Hazánk növényvilágának tudományos igényű feltérképezése és rendszerezése még várta a feladat nagyságához méltó tudóst.
Kitaibel Pál 1757. február 3-án – ma 250 esztendeje – született a Sopron megyei Nagymartonban (ma: Mattersburg, Ausztria). Szülőháza, amelyben később a mezővárosi rangú település első postahivatala működött, az 1970-es évek elejéig állt. Lebontották, a helyén emelt épületen semmi jel nem utal a neves tudósra; a közeli Kitaibel Gasséről csak kevesen tudják, kinek a nevét viseli az utca. A jómódú földműves gazdacsalád fia a soproni gimnáziumban és a győri bencés líceumban tanult. Eleinte papnak készült, majd a jogászi pálya felé fordult. A budai jogi egyetem hallgatójaként 1780-ban átiratkozott a fővárosban ekkor megnyíló orvostudományi karra. Negyedéves korában a híres J. J. Winterl professzor vette maga mellé segédnek, 1785. január 5-én avatták doktorrá.
Egy ideig az orvosi és kémiai tanszéken dolgozott Kitaibel, a gyógyszerészhallgatókat korrepetálta, majd Winterl utazásokkal járó megbízást szerzett számára növényfajták, magvak, hagymák gyűjtése, az egyetem tudományos füvészkertjének létrehozása és fejlesztése céljából. Feladata emellett kiterjedt az ország ásvány- és gyógyvízforrásainak felkutatására és vegyelemzésére. A következő évtizedben végigutazta a Kárpátokat, a Börzsönytől elindulva a felvidéki bányavidékeken át Bártfafürdőig; délen Buziásig és a Szerémségig, botanikai gyűjtéseit összekapcsolva a gyógyhatású vízkincs feltérképezésével. Ez utóbbi célból 1792-ben külön utat szervezett Szlavóniába és Horvátországba. Folytatódó botanikai kutatásai és gyarapításai hozták össze gróf Waldstein Ferenc Ádámmal, akivel 1796-ban már együtt vándoroltak a máramarosi és a bihari hegyek közt. Berlinbe utaztak 1798-ban, hogy bemutassák növénykollekciójukat a korszak vezető botanikusának, K. L. Willdenownak. A berlini egyetem professzora elismerésül Waldsteinia, illetve Kitaibelia néven regisztrálta az egyetemes növénytári rendszerben gyűjteményüket.
Kitaibel Pál két és fél évtizeden át tartó, összesen húszezer kilométernyire tehető utazásai közül különös sikert hozott a második és a harmadik délvidéki út. Waldsteinnel és a kitűnő Schütz festővel együtt járták be a Bácskától a Bánáton és a Temes vidékén át Horvát-Szlavónországot 1800-ban és rá két évre, melyeknek flórájáról 280 színes táblával illusztrált füzetsorozatot adtak ki Bécsben. A munkára felfigyelt a kormány, és 1802. szeptember 10-én a botanika és kémia rendes tanárává nevezte ki Kitaibelt. Tudományos munkálkodását nem függesztette fel a katedráért: gyűjtőútjait és eredményeinek publikálását egészen az 1810-es évek derekáig töretlen szorgalommal folytatta. Berajzolva a régi Magyarország térképére Kitaibel 1790 és 1815 között megtett utazásainak nyomvonalait, a hálózat az évtizedekkel később épülő vasútvonalak sűrű hálóját juttatja eszünkbe. Csakhogy a XVIII. és XIX. század fordulójának Magyarországában az utazás közel sem leányregényekbe illő, kényelmes időtöltés volt, hanem rengeteg törődéssel, nélkülözéssel, sőt veszélyekkel járó, mindennapos kaland. Először 1805-ben hagymázos lázzal járó betegség gyűrte le Kitaibel erejét, élete utolsó tíz esztendejében pedig visszatérően és mind súlyosabban akadályozta munkáját szervezetének, különösen látásának romlása. Nyugalomba vonult 1806-ban, Pesten halt meg 1817. december 13-án.
A Pallas nagylexikona hazánk leghíresebb botanikusának aposztrofálta Kitaibel Pált. Hírneve messzire szárnyalt – írja a szócikk –, a tudományos társaságok – 1801-ben a regensburgi és a göttingeni, 1803-ban a berlini, 1804-ben a jénai, 1813-ban a szentpétervári, 1814-ben a müncheni, 1815-ben a lundi – tiszteletbeli tagjává választották. Gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeumban és a prágai egyetemen őrizték, hátrahagyott munkáit Bécsben adták ki – olvashatjuk az 1895-ben megjelent enciklopédiában.
Ahogyan azóta semmivé lett Kitaibel Pál szülőháza, pesti nyugvóhelyét is hiába keresnénk. Az előző századforduló városrendezésekor a Váci úti öreg temető síremlékeit szétszórták, a tudós hamvai eltűntek. Elkallódott sírkövére annak idején ezt a feliratot vésték: „Örülj Magyarország, hogy ilyen fiat adtál a világnak!”
A nagy botanikus emlékét ma 44 róla elnevezett növény- és állatfaj, a pesti és pécsi egyetem kertjében szobor, Harkányban általános iskola, Budán és Sopronban utcanév őrzi. Kitaibel 13 243 lapból álló herbáriuma a Magyar Természettudományi Múzeum növénytárának oltalmában van, arcmását és a róla elnevezett virágokat postabélyegeken láthatjuk, az általa elsőként leírt magyar nőszirom rajza 20 forintos pénzérménk hátoldalát díszíti. Életét és munkásságát különösképpen hűséges városunkban, Sopronban tartják illő módon emlékezetben. A Szent György utcai gimnázium falán, ahová 1770-től 1776-ig járt, szép emléktábla látható, s 1937 óta természettudományi asztaltársaság is viseli Kitaibel nevét. Kanitz Ágost XIX. századi életrajza után Gombocz Endre abban az évben szentelt jelentős cikket a Soproni Szemlében Kitaibel Pálnak, a tudós útinaplója helyi vonatkozású részletének ismertetésével. Legutóbb Andrássy Péter az Élet és Tudomány 2006. évi 17. számában emlékezett meg Kitaibel 1806. esztendei soproni gyűjtőútjának kerek évfordulójáról, első ízben közölve az útinapló német–latin szövegének magyar változatát; tavaly ugyancsak Andrássy szerkesztett formás jubileumi kiadványt a napló – általa is fordított – vonatkozó fejezeteivel. Ebből idézünk egy kétszázegy éve, 1806. július 2-án papírra vetett részletet, okulásul, miként fonódott össze a természettudomány művelése és a kifejezőeszközökben mérhetetlenül gazdag magyar nyelv használata – valamikor az aranykorban.
„A vékonyabb homokos felszínű helyeken sok a borzas len, kevesebb a sárga- és az árvalevelű len. Gyakori a sárkereplucerna és a zászlós csűdfű. Egyéb növények: csepleszmeggy, kökény, cseregalagonya, veresgyűrű som, bibircses nyír, sóskafa, mogyoró, egybibés galagonya, fagyal, fürtös és sarlós gamandor, naprózsa, ebfojtó müge, szarvas- és citromkocsord, zöld dárdahere, vastövű imola, aranyfürt, foltos véreslapu, fekete ökörfarkkoró, szakállas csormolya, ökörszem, orvosi salamonpecsét, sátoros margitvirág, réti nyúlszapuka, szőrös rekettye, juhcsenkesz, hegyi here, kardos peremizs, füles és ezüstös hölgymál, tarka nőszirom, tollas szálkaperje, nagy pacsirtafű, fürtös és gombos zanót, napvirág, borsos varjúháj, tarka koronafürt, szikár habszegfű, ágas homokliliom, csomós ebír, erdei és piros gólyaorr, büdös zörgőfű, kónya habszegfű, szegfűbogyó, erdei varfű, bérci here, szagos borjúpázsit, pelyhes zabfű, szurok- és enyvesszegfű, szarvaskerep, bárányüröm, erdei gyöngyköles, sima komócsin, feketéllő lednek, kőfali hölgymál, nagyezerjófű, bibircses kecskerágó, homoki baltacim, parlagi madársóska, orvosi szappanfű, pusztai és vesszős kutyatej, csibehúr, torzsikaboglárka, pocsolyalátonya, tócsahúr, vízi hídőr…”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
