Szóló

Kólásüveg

Haraszti Gyula

Aki találkozott már médiasztárokkal, az egy idő után arra lesz figyelmes, hogy ezek az emberek egy furcsa, színes dobozban élnek, amelyet lakattal zárt áttörhetetlenné a bulvár. Van köztük olyan, aki a fejét az ég felé fordítva sétál az utcán, lehetetlen sapkákat hord, egymással össze nem illő ruhákba bújik, azt képzeli, hogy mindig és mindenki csak őt csodálja. Akad olyan is, akivel négyszemközt válthatsz néhány őszinte szót, de csak akkor ereszkedik le hozzád, ha attól retteg, hogy leleplezed. Van, aki komoly kedélybetegségben szenved, és inkább nem beszélget senki mással, csak a többi „személyiséggel”. Nemrég a világ egyik legszegényebb pontjára sikerült eljutnom a honvédelmi miniszterrel és két médiasztárral. Úgy szálltunk le a nyomor földjére, mint Az istenek a fejükre estek című vígjátékban a kólásüveg. Talán sokan emlékeznek még erre a filmre. Úgy kezdődik, hogy egy oda nem való tárgy, egy üdítőspalack zuhan a sivatag homokjába, a törzsi viszonyok között élő feketék közé. Aztán egyszer csak minden átrendeződik.
Katonák között bóklásztunk, golyóálló mellényben az éhségtől és a betegségektől sújtott Afganisztánban, társaságunkban két médiasztárral. Úgy követték őket a kamerák, hogy még a klozetra sem mehettek egyedül, pedig éppen egy pusztuló világ szegezte ránk remegő, mocskos mutatóujját. Egy olyan világ, ahol átlagosan negyven évig él egy ember, elviszi a malária, a kolera, egy kígyó marása vagy az éhség. Ez azonban egyetlen operatőrt sem érdekelt. Az egyik médiasztárt azért filmezték, mert autós száguldásra okította a katonákat, a másikat pedig azért, mert élő adásban jelentkezett be egy kereskedelmi rádióban a magyar misszió táborából. Az egyik „személyiséggel” lehetett néhány szót váltanom négyszemközt is, egy darabig értelmesen beszélgettünk. Amint azonban megjelentek a kamerák, már játszani kezdett, olcsó poénokon törte a fejét. A Nagy Testvér figyelte őt, ki tudja, honnan. Aztán amikor a kamerák távolodtak, azt láttam az arcán, hogy úrrá lesz rajta a magány.

Kor, szellem

Balavány György

Tudom, hogy manapság népszerűtlen dolog kijelenteni, hogy mi jó – mert annak ugye rögtön antitézise is volna, a rossz –, hát még, hogy mi tartozik a legjobbak (legrosszabbak) közé. Tudom azt is, hogy szubjektív értékítéletre nem szokás általános kijelentést alapozni, magyarul nem illik nyilvánosan eldönteni, hogy mi érték és mi nem. Maradnak a statisztikai érvek (szavazzunk!). Én mégis azt állítom, A Pál utcai fiúk a világ másik legjobb regénye. (Sok „egyik legjobb” van forgalomban, ezért teszek vele kivételt.)
Elhűltem e korán jött kánikulában, mikor egy közoktatásról szóló rádióműsorba telefonáló-sms-ező hallgatók jelentős aránya vélte úgy: A Pál utcai fiúkat le kell venni a kötelező olvasmányok listájáról. A könyv az idén százesztendős, tehát, mondták néhányan, eljárt fölötte az idő; nem értik már a gyerekek, hiszen más korban-kultúrában fogant, ráadásul tele van németes kifejezésekkel, wurlitzer, gigerli, einstand, miegyéb.
Úgy tűnik, a korszellemnek (zeitgeist), e láthatatlan bűnbaknak köszönhetően a könyvet egyre kevesebben ismerik; már ha ismerés alatt nem azt értjük, hogy „rémlik valami”, hanem azt, hogy felfogtuk a könyv üzenetét. S mert Molnár regénye megtanít gyereket és felnőttet arra, hogy mi érték, lehet belőle következtetni arra is, mi nem az.
Talán ez a baj vele? Egyébként már nem is létezik kötelező olvasmány, csak ajánlott. Remélem, hogy nincsenek többségben azok, akik azt szeretnék, hogy ajánlott se legyen A Pál utcai fiúk. Remélhetőleg még azok a pedagógusok és szülők vannak kevesebben, akik a klasszikusok helyett Harry Potterrel traktálják a gyerekeket azért, hogy a gyerekek megszeressék az olvasást. Megkockáztatható, hogy Harry Pottertől nem az olvasást szeretik meg, legföljebb Harry Pottert. S ha megszeretnék is tőle az olvasást – az olvasás önmagában nem érték. Az a kérdés, mit olvas a gyerek. Jó könyvet vagy rosszat?
Azért ilyen bonyolult ez a dolog, mert felfordult a világ. Nehéz száz évünk volt. Az még hagyján, hogy vörösingesek ülnek a gittegyletben. A nagyobb baj, hogy a korszellem einstandol mindent, amit ér. A Füvészkertet, az iskolát, Nemecseket, Áts Ferit meg az öreg Janót… és végül, ha nem vigyázunk, magát a grundot is.