(Afganisztán)
Két hete készülünk arra, hogy jön a miniszter meg Bochkor és Palik, napokig húzkodtam a gazt azok közül a kövek közül, amelyeket egyébként a skorpiók miatt szórtak le a táborban – meséli egy tiszthelyettes az afganisztáni magyar misszió bázisán, miközben már órák óta azon gondolkodom, miként lehet leírni a leírhatatlant. Egyáltalán nem érdekel az észak-afganisztáni hegyek közé berepült „metrófúrópajzs és raliriporter”, most hidegen hagy a miniszter is. Nemrég érkeztünk meg ugyanis arról a kirándulásról, amelyet a magyarok táborának helyet adó Puli-Humriban tettünk, a városi piacon, ahol két lábon jár a nyomor.
A kísérőink nagyon készültek ránk, golyóálló mellényt vettünk, sisakot nyomtak a kezünkbe. Ehhez képest a városba vezető úton mindenki integetve köszönt. Főként gyerekek szaladnak közel az autóinkhoz az út közepén csordogáló, ürülékkel teli szennyvízben tapicskolva. „Thank you!” – kiáltják felénk, miközben hüvelykujjukat felfelé fordítva üdvözölnek minket. Mint terepjárónk sofőrjétől megtudom, az ország negyven százaléka gyerek, és ez az egyetlen kifejezés, amit idegen nyelven ismernek. Legfeljebb kinccsel felérő labdát vagy golyóstollat kérnek még angolul.
A belvárosi piac főutcája hátborzongató látványt nyújt. A katonák géppisztolyos gyűrűjében sétálunk, összetákolt sárviskók között pásztáznak kameráink a bazársoron. Hosszú ruhás, turbános, szakállas férfiak tömegében bóklászunk, megszédülve a döbbenettől, mellettünk egy fekete szemű kisgyerek a szennyvízcsatornában mossa egy pipázó hely ivópoharait. A boltoknak nevezett bodegák kínálatában ócskavasak, rozsdás gépalkatrészek, egyforma műanyag papucsok, bóvlik és némi élelmiszer található. Bájos arcú kamasz fiúk árulnak lepényt (15 darabot egy dollárért), uborkát, zöldhagymát és kalitkába zárt, színes énekes madarakat. Az egyik sarki tákolmány oldalán egy lefejezett birka vöröslő húsú, nyúzott teste feszül, kék hátú legyek felhőjében, egy drótszamáron hajtó férfi jajveszékelő tyúkot szállít a kormányra kötve, a kerekeivel felkavart, forró homokáramlattal átható fekáliaszagot hoz felénk a szél. Egy cipészműhelyben vágott szemű, hosszú szempillájú, kávébarna bőrű kislány mosolyog, a foga fehérebb, mint a kezében szorongatott kenyér. Nem messze tőle fodrászok sora ül fából összeeszkábált padokon, ahol azonnal le is vágják a vendégeik haját. Egy kígyószemű, ősz hajú, foghíjas öreg borbély minket is invitál, udvarias gesztusokkal utasítjuk vissza, mire széles mosolylyal vakargatni kezdi a bordáira soványodott bőrét inge szakadásán, csorgó homlokára ráncokat rajzol a negyvenfokos hőség. A katonák nem sok időt hagynak nekünk. A környéken nincsenek ugyan öngyilkos merénylők, de a járőrözésük közben háromszor is megtámadták a magyarok konvoját. Egyszer gépkarabélyból tüzeltek feléjük, kétszer pokolgép robbant. Fél óra elteltével összegyűjtenek bennünket, nehogy rossz szándékú emberek neszeljék meg az érkezésünk. Ráadásul a közelben van a magyar honvédelmi miniszter is, nagy fegyvertény lenne a táliboknak a foglyul ejtés. Mérhetetlen hatalmú úr itt a biztonság, ritka drágakő a bizalom.
Klinikák a baktériumerdőben
A bulvárlapok már az afganisztáni utunk előtt megírták, hogy Bochkor Gábort beoltották az ázsiai térségben dúló súlyos fertőző betegségek ellen. A malária ellen mi is apró rózsaszín pirulákat szedünk, meg a katonák is, de kaptunk védőitalt kolera, oltást hepatitisz és tbc ellen. Az erről készült „híranyag” viszont nem érdekel, ha arra gondolok, hogy Afganisztánban 38 év az átlag életkor, a gyerekeket pedig már a születésük után megtizedelik a betegségek. Az afgán nők azért szülnek legalább négy-öt gyermeket, mert így biztos megmarad egy, aki később eltarthatja a családot. Amikor az egyik itteni katonaorvost arról kérdezem, mi történik azzal a gyermekkel, akit megmar a skorpió, egyszerűen csak annyit válaszol: valószínűleg meghal. Arra ugyanis általában nincs lehetőség, hogy időben a városi klinikára szállítsák, de sok várandós nő is az életét veszti, mert nem ér be a puli-humri kórházba. Ez a létesítmény egy néhány kisebb épületből álló, fertőtlenítő szerekkel és kézi orvosi eszközökkel felszerelt klinika. Van szülőszoba, de lélegeztetőről álmodni sem lehet, van műtő, de nincs hozzá komoly elektronikus orvosi berendezés. Egy-egy településen az is csoda, ha áram van, ezt is azok a törpe vízi erőművek szolgáltatják, amelyeket a katonák építettek a helyieknek. Ezek a berendezések olyan vízkerekek, amelyek az öntözőcsatornára kötve áramot fejleszthetnek. Mivel egyéb csatornázás nincs, a fertőző betegségek szabadon terjednek. Az emberi ürülék a házak falán kivezetett csövön az utcára folyik, a nagy melegben elporlad, és a homokviharokkal szállítja a baktériumokat az emberek közé.
Ezért is fontos, hogy a magyar misszió egy tbc-klinikát adott át Puli-Humriban, amely csaknem harmincezer dollárba került. Ezenkívül egy alapellátást biztosító kórházépületet akarnak idén építeni, és még egy ilyen létesítményt húznak fel a tervek szerint a honvédelmi tárca költségvetéséből. A szaktárca 125 millió forintot kapott ezekre a civil programokra, de az összegből négy iskolát is felújítanak, további hét kutat és három törpe erőművet hoznak létre. A katonák eddig közel hatvan ilyen projektet valósítottak meg, miközben még egy mecsetet is felújítottak. A munkába később bekapcsolhatók lennének a civil missziók is, amelyekre ötszázmillió forintot szántak a központi költségvetésből. Azt tervezik például, hogy az egészségügyi tárca további klinikákat építtetne a környéken, de munkahelyteremtő programokra is szükség lenne, hogy a helyieknek ne kelljen a drogbárók mákföldjein dolgozni a legalacsonyabb szintű megélhetésért. Az ilyen programoknak viszont még se híre, se hamva a magyar tartományi újjáépítésben. Az afgánok így többnyire rabszolgamunkából élnek, és nem tudják, kitől kell tartaniuk inkább, a táliboktól, vagy a mostani megélhetésüket is veszélyeztető katonáktól. A magyar miszszió fontos feladata lenne a meggyőzés, de gyakorlatilag alig van napi érintkezés a lakosság és a fegyveresek között. A civil katonai kapcsolatokat irányító tisztek, öt-hat missziós katona tartja a helyiekkel a kapcsolatot. Egy komolyabb konfliktust viszont nagyon nehéz lenne kezelni a táboron kívül.
Bochkor Gábor, a vadászgépek szerelmese megtekinthette a német Tornado gépeket a NATO mazari-sarifi északi parancsnokságán. Ennél az újabb valóságshow-nál azonban sokkal jobban érdekel, hogy ezen a bázison működik a szövetségesek 15 millió euró költséggel megépített kórháza, ahol bemutatják a térség legmodernebb katonai egészségügyi intézményét. Szalontai Tibor egészségügyi tiszt elismeri, hogy egy életveszélyesen megsérült katona élete leginkább attól függ, időben ide tudják-e szállítani, és addig miként stabilizálják az állapotát. A NATO-szabvány szerint két órán belül kell a sebesülés helyszínére érkeznie a mentőhelikopternek (MEDEVAC), de előfordulhat, hogy ez már túl sok idő. Ezért azt tervezik, hogy a mentőhelikopterek egy részét áttelepítik Mazari-Sarifba, amely a magyarok táborához ötven kilométerrel közelebb van, mint a forgószárnyasok jelenlegi állomáshelye. Mazari-Sarif katonai kórháza egyébként egy hatalmas páncéllal és homokzsákokkal védett konténerépületben helyezkedik el, ahol műszerekkel felszerelt műtő, sürgősségi osztály van, de épül a járóbeteg-ellátó és a laborrészleg is. A táborban természetesen kantin is működik, Tokovicz József ezredes, az északi parancsnok helyettese itt tart számunkra tájékoztatót. Mint elmondja, az északi régió kilenc tartományában öt tartományi újjáépítési csoport működik, ebből az egyik a magyaroké. Az 1200 kilométer hosszú és 400 kilométer széles régióban az egyik legnagyobb tartományt, Baglánt kell felügyelnie a magyar missziónak. A tartomány mérete csaknem kétszerese Koszovó területének. Amíg azonban a délszláv területen 20 ezer katona vigyázza a rendet, addig Baglánban 200 magyar katonának kell ellátnia a békefenntartó, újjáépítő feladatokat. Ráadásul az egész tartományban egyetlen aszfaltozott út van, ezért előfordul, hogy 150 kilométert 15 óra alatt sikerül megtenniük a katonáknak. A magyarok gondjait szaporítja az is, hogy az afgán hadtestet átirányították délre, az itt maradó rendőrök pedig többnyire írástudatlanok és felkészületlenek. Ezért a magyarokra hárul a rendőrök kiképzése is. A térségben a törzsi szabályok uralkodnak, és a mindent átható korrupció. Óriási probléma, hogy a lakosság nagy része máktermelésből él, Baglánban 2742 hektáron terem az ópium alapanyaga.
Golyóálló autóbusz
Mazari-Sarif katonai repülőtér is egyben, hatalmas betontenger, körbevéve betonfalakkal. Ez első és utolsó afganisztáni állomásunk, ide érkezünk, és innen szállunk fel a Magyar Honvédség harmincéves An–26-os szállító-repülőgépével Budapest felé. Az eredeti tervek szerint katonai helikopterrel tettük volna meg utunkat a magyarok táborába, Puli-Humriba, de a légi támogatás hiányosságait is jól mutatja, hogy egy cseh terepjáróban utazó férfi halálos balesete miatt nem tudták nélkülözni a járműveket. Emiatt teljes menetfelszerelésben, terepjárókkal és egy busszal tettük meg az utat a szárazföldön a táborig, és vissza a repülőtérre, miközben horvát katonai rendészek pásztázták a szembejövő járműveket. A lapok megírták, hogy Palik László terepjáró-vezetésre oktatja majd a magyar katonai sofőröket. Ez azonban szintén nem olyan fontos, hiszen a katonák úgy bánnak ezekkel a járművekkel, ahogyan akarnak. Utunk során számos terepet érintünk, a bitumenezett közúttól a homokos talajon át a patakmederig, és a legnagyobb csoda, hogy ezeken még a buszunkkal is simán átjutunk. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a katonai sofőrök szerint is tudott a raliversenyeken induló sportriporter hasznos tanácsokkal szolgálni. Például a száguldáshoz más vezetési technika kell, ami jól jöhet, ha elengedhetetlen a menekülés. A táborhoz vezető úton viszont egyenletes a tempó, a konvojban be kell tartani a szabályokat. Azért is fontos ez, mert az út mentén megtámadhatnak bennünket. A konvoj parancsnoka indulásunk előtt tájékoztatót is tart, hogy ilyenkor mi a teendő. Az afgán táj kopár, de mégis gyönyörű. Néha titokban kilesek a buszunk ablakát eltakaró függöny mögül. Hatalmas hegycsúcsokat, tevéken és szamarakon közlekedő pásztorok telepeit pillantom meg a táborba tartó járműből és a visszaúton, a repülőtér felé.
Katonák mikrofonvégen
Bochkor Gábor reggeli rádióműsorában élőben jelentkezett be az afganisztáni magyar misszióból. Miközben ez történt, én inkább a katonákkal próbáltam beszélgetni, de nem nagyon jártam sikerrel. El kellett ismernem, a katonáknak a rádióműsor fontosabb. Nem biztos, hogy Bochkor miatt, aki a beszólásaival már nemegyszer megsértett alapvető szabályokat – ahogy ezt a médiahatóság panaszbizottsága is megállapította –, hanem inkább azért, mert aki bekerült az adásba, az közvetlen kapcsolatot teremthetett az otthoniakkal. A rádiózásnak talán csak egyedül az a csapat nem örült, amelyet megérkezésünkkor, éjnek évadján, közel nyolcórás útra vezényeltek vissza az északi parancsnokságra, mert ott felejtették a rádiósok felszerelését. A magyarok egyébként kiválóan kiépített bázison élnek, lakókonténereik légkondicionáltak, zuhanyzóik, ebédlőjük van, ahol kiváló ételeket kaptunk a rántott csirkétől a sertéspörköltig. A táborban van könyvtár, műholdas televízió, konditerem és kosárlabdapálya is. Az afgán misszióban szolgálók – mivel nap mint nap az életüket veszélyeztetik, és fárasztó a munkájuk – jóval többet is keresnek, mint más országban szolgáló társaik. A havi alapbérük elérheti a 2500 dollárt is, ami egy féléves szolgálat után hárommillió forintos keresetet jelent. Ezért is vették jó néven, amikor Szekeres Imre honvédelmi miniszter az állománygyűlésükön a táborban megígérte nekik az afganisztáni misszió meghosszabbítását. Igaz, félévente váltják egymást a katonák, de vannak, akik így többször is bekerülhetnek a misszióba. A tárcavezetőnek feltett kérdések egyike az volt, hogyan lehetne a katonák légi szállításával kapcsolatos gondokat megoldani. Önálló légi kapacitás hiányában ugyanis a német légihídra vagyunk utalva, amely drágább és bizonytalanabb, mint egy saját utaztatás. A miniszter megígérte, hogy más államokkal közösen amerikai szállító-repülőgépeket vásárolunk, hiszen a rendelkezésre álló An–26-os gépeinkkel megoldhatatlan az állomány fuvarozása. Hogy milyen gép a mi öreg „Ancsánk”, azt mi is megtapasztalhattuk. Útközben hatszor kellett fel- és leszállnunk, mert két alkalommal tankolni kellett a gépet. Így megismerhettük a Krím-félszigeten szolgáló ukrán tisztek lavór méretű tányérsapkáit, és a szovjet időkre emlékeztető bakui állapotokat. Mivel Ancsa lassan haladt, csaknem 12 órát ültünk a gépen, és átlagosan két-két órát kellett várakoznunk a repülőtereken.
origo.hu
Orbán Viktor: Három év alatt közel 40 százalékos minimálbér-emelés
