Középkori alapítású, de máig római katolikus templomot alig találni a Felső-Tisza-vidéken. A protestantizmus az 1500-as évek második negyedétől olyan hatalmas lendülettel és szívós kitartással hódította meg Magyarország e tájékát, majd vette birtokába a régi parochiális egyházakat, hogy tíz Árpád-kori eredetű falusi templom közül kilencben most is Luther és Kálvin vallása szerint dicsérik az Urat. A kevés számú kivétel közé tartozik Nyírbéltek XIII. századi plébániatemploma.
Szabolcs megye délkeleti szegletében, a Hajdúság és Románia határán található a háromezer lakosú Nyírbéltek. Neve először 1265-ben szerepel írott alakban: V. István király – akkor még hercegként – oklevelet keltezett abban az esztendőben „Beltuk” faluból. A szentélyben 1777-ig volt látható a felirat, amely szerint a falu temploma 1222-ben épült Szent Márton püspök tiszteletére. Akár hitelt érdemel a rég elpusztult adat, akár nem, az egyenes szentélyzáródású, egyhajós épület a környék XIII. századi földesúri alapítású falusi egyházainak csoportjába tartozik. Egy 1325. évi perirat már arról tudósít, hogy a Balog-Semjén nemzetség birtokainak egymás közti megosztásakor Béltek a família (nagy)kállói ágának jutott. A nagynevű Kállay család még hat évszázaddal később is vezető szerepet játszott a község életében: 1813-ban gróf Kállay Ignác kegyuraság költségén állították helyre a korábbi tűzvészben megrongálódott plébániatemplomot.
A lapos dombháton álló, téglából készült (1925-ig) torony nélküli épület szerencsésen megőrizte eredeti, román kori formáját és részleteit. (A legnagyobb kárt az 1783. évi leégése okozta.) Lapos fedésű hajója tíz méter hosszú, hét méter széles, a dongaboltozatos szentély hatszor öt és fél méteres oldalú négyszög. A XIV–XV. században az északi oldalához csatlakozó sekrestyét csupán átalakították – a szentélyből átvezető ajtó régi félköríves keretét az 1950-es években végzett régészeti feltáráskor találták meg. Akkor került napvilágra az apszis keleti falába mélyedő két kis fülke, valamint az északi oldalon látható szentségtartó ház. Megkerültek a tölcsérbélletű keskeny ablakok is a hajó és szentély déli falában.
A templom kincsei, a híres nyírbélteki falfestmények két periódusban készültek, többségük Zsigmond király korának alkotásai. Az első jelentést az 1779. évi egyház-látogatási jegyzőkönyv őrizte meg róluk: szavai szerint „az egész templomot betöltötték a festmények”. A szentélyben, az oltár leckeoldali ablaka mellett volt olvasható az a gótikus felírás, amely szerint a templom az Aranybulla esztendejében, 1222-ben épült. Sajnos – amint ez „történni szokott” az ilyen régiségekkel – egy ügyetlen kőműves a vakolattal együtt leverte… 1954-ben a templom plébánosa, Szendrey Zoltán bukkant a lappangó képek nyomára egy kisebb renováláskor. Jelentése nyomán a fővárosi műemlék-felügyelőség Papp Oszkár személyében régész szakértőt küldött a helyszínre, aki azután három évig vezette a kutatási, állagmegóvási, majd a restaurálási munkálatokat. Idézünk 1959-ben közölt jelentéséből: „Az eredeti festett felületet több rétegben meszelés, vakolat, sártapasztás és festékréteg takarta, amely néhol elérte a 3 cm vastagságot. A feltárás majdnem kizárólag mechanikus úton történt. Az előkerült képek anyagukra nézve félfreskók, vagyis nedves alapon aláfestett, elkezdett képek, kötőanyagos festékkel »al secco« továbbfejlesztve és befejezve. Már a feltárás közben rögzítő eljárásokhoz kellett nyúlni […], jól bevált a híg oldatú glutolin alkalmazása.”
Nos, a restaurálás eredménye ma is szemet gyönyörködtető. A diadalív hajó felőli oldalán lévő töredékes képek a korábbiak, legkésőbb a XIV. századból származnak. A nagyobb felületű, sokalakos freskó a Köpönyeges Máriát ábrázolja, aki palástjával óvóan betakarja az elébe térdeplő hívek seregét. A szentélyben a padlószinttől 1,3 méterre kezdődik az a két méter magasságban körbefutó freskószalag, amelyen az apostolok láthatók. Kezükben gót betűs latin iratszalagokat tartanak, amelyeken az úgynevezett nagy hiszekegy szavai olvashatók, a 12 figura szerint a 12 hitágazatnak megfelelően elosztva. Az oltár mögötti főfalon a kálvária drámai jelenetét készítette el az 1400 és 1420 között Bélteken dolgozott mester. A középső keresztfán szenvedő Krisztusnak egy poroszló éppen az ecetes spongyát nyújtja hosszú lándzsán.
A képek híre már a régi időkben idevonzotta a látogatókat, az apostolalakok körül sok bevésést, karcolást látni: „Hic fuit Georgius Fekethe, Anno 1581”; „Hic fuit Ambrosius Cassay, Anno 1589…” Fekete György és Kassai Ambrus urakat e kézjegyeik jócskán túlélték.
origo.hu
A nyolc éves Elina fél szívvel is mindig mosolyog, de ott a könny a szemében
