Egy újságcikk hordaléka

Két hete rakosgatom az Élet és Irodalom június elsejei számát, hogy megválaszoljam B. Gáspár Judit nyílt levelét. A levél nem nekem szól, sokkal inkább azoknak a liberális értelmiségi barátainak, akik most készülnek feladni „független kritikai kritikus” attitűdjüket. Egyszerűsítve: a nemzetet megosztó átjárhatatlan szakadék kialakításában B. Gáspár szerint mind a két tábornak elévülhetetlen érdemei vannak. „Ők félnek tőlünk – írja a szerző –, mi félünk tőlük.” Csakhogy, amíg az ő félelmük jogos, mert mi rasszisták, xenofóbok, kirekesztők és populista demagógok vagyunk, addig B. Gáspár szerint a liberális oldal vélt hibái közül egyedül a lenézésnek és a felsőbbrendűségi komplexusnak van alapja.
Vicces, nem? Kitartóan lojálisak, mert a „másik oldal veszélyes, fenyegető, félelmetes”. Látják a jelenlegi koalíció végzetes pusztításait és dilettantizmusát, de félnek, ezért tolják a szekerüket a következő szakadékig. „Félünk” – írja B. Gáspár – a „másik oldal hatalomra jutásától, arroganciájától, hogy ők még rosszabbak…” Tehát a levél végső kicsengése az, hogy a morálisan s feltehetőleg anyagilag is korrumpálódott liberális értelmiség kényszerpályán van, de nincs más lehetőség, mert félnek „a rettenetes jobboldaltól”.
B. Gáspár Juditnak hinnem kéne, hiszen jó nevű pszichológusként sok okos dolgot mondott már, kár, hogy képtelen átlépni azokat a korlátokat, melyeket ők állítottak maguknak, hogy folyton hasra essenek bennük. Félnek. Ugyan mitől kell félnie ma egy liberális értelmiséginek Magyarországon? Ugyan mi táplálja a hisztérikus félelemipart? Ugyan mi az, amit a felsőbbrendűség tudatában még nem foglaltak el? Mitől érzik megrövidítve magukat, amikor, ha tehetném, legszívesebben liberális értelmiségi lennék, annak minden anyagi és kapcsolati előnyével? Hiszen mindenütt főszerepet osztanak maguknak: a kultúrában, a közéletben, a médiában, a politikában, a nyilvánosságban, a gazdaságban, az ország kormányzásában. Hol, ki és mikor gátolja-gátolta meg, hogy bármelyik tévécsatornán, rádióadón, színpadon, filmen, sajtóban szerepelhessenek?
Nagyon félnek B. Gáspár Judit barátai, de közben kiirtanák az összes keresztényt, kiradíroznák a magyar mitológiából a kerecsensólymot, vad dühvel ostromolják az Árpád-sávos zászlót, avítt kacatnak tartják a Himnuszt, idegesíti őket a koronás címer, „tetemcafatnak” nevezik a Szent Jobbot, halálra gúnyolták a millenniumi ünnepségeket, a kokárdát viselőket, rosszul vannak, hogy a Szent Korona nem egy múzeumban porosodik, hanem az ország házában.
„Hatezer éves nép fia vagyok” – vágta oda pimaszul a popénekes, amikor egy koncerten ezeréves államiságunkat ünnepeltük. Külön műsorokat szerkesztenek és tartanak életben, melyek célja permanensen lejáratni a jobboldalt, annak vezetőit, politikusait vagy megbecsült embereit. A félelemmel teli liberális elit médiakommandót üzemeltet, hogy Szent István tetemcafatjairól, tökfödőjéről, a római katolikus egyház képmutatásáról, a pedofil papokról és a Máriát „tömő” Józsefről naponta essék szó a nyilvánosságban.
A jobboldal a rettenetes. Ugyan miért? Csak fel kéne sorolni, mennyi támogatást adott az Orbán-kormány a liberális heti- és havilapoknak, mennyi kitüntetést osztott ki nekik. Mekkora volt a felháborodás, amikor megszüntették a százmilliós veszteséget termelő Kurírt, és megvonták a Magyar Narancstól a Postabank számolatlan támogatását! Ez a jobboldal arroganciája? Haraszti Miklós a parlamentben tiltakozott, hogy a Pesti Hírlapot közületek fizessék elő. „A nép adójából ne támogassanak magánlapot” – mondta a képmutató szabad demokrata. Eddig csak balliberális koalíciók mondtak le világkiállítást, buktak bele Eb-rendezési jogokba, minden nagy rendezvénybe, amely alkalmas a nemzet önbecsülését erősíteni.
A „rettenetes, fenyegető, félelmetes jobboldal”. Hány liberálist veretett meg Orbán rendőrsége, hánynak lövette ki a szemét, törte karját, ujját, lábát? Sehánynak. Ebben az országban kizárólag a jobboldalt találta meg Kuncze és Gyurcsány rendőrsége: imádkozó öregasszonyokat bántalmaztak, majd Pongrátz Gergelyt verték bilincsbe, a tavaly őszi borzalmakról nem is beszélve. Olaszliszkán meglincseltek egy tanárt, lassan kifárad az ügy, de Horváth Aladár liberális roma politikus miniszteri biztosi posztot kap. Ez azért fenyegető, mert a nevezett úr beteges ellenszenve a magyarokkal szemben közismert.
Azt írja a szerző egy nagy történelmi felsorolásában, sok egyéb mellett, hogy a gyűlölet jobbról jön. Tisztázni kéne, hogy a gyűlölet jobboldalról származtatott axiómája mit takar? Ha azt mondjuk, Gyurcsánynak mennie kell, az gyűlölet? Vagy hogy az MSZP kommunista utódpárt, az gyűlölet? Vagy hogy szálljanak le a magyarok állandó gyalázásáról. Milyen alapon? Vagy ha a feszt Orbánt cigányozó, fasisztázó, hitlerező, gyáva hülyéző, alcsúti parasztozó, fasiszta diktátorozó, hataloméhes farkasvigyorúzó, szélkakasozó liberálisok éppen dicsérnek? Vagy mit tesznek a megmondóemberek akkor, amikor Wass Albertet senkiházi írócskának, Papp Lajost zakkant sámánnak, Tóth Ilonát gyilkosnak, Csoóri Sándort ostobának, Makovecz Imrét szenilis monomániásnak, Sinkovits Imrét már semminek, Semjén Zsoltot kirekesztőnek, Kondor Katit soha be nem bizonyított ügynöknek, Kósa Lajost kurvapecérnek, Pitti Katalint hangja vesztett dívának, Szörényi Leventét elhülyült magyarkodónak tartják?
Tőkés László, Duray Miklós két, évek óta lejáratni kiszemelt alak. Ez nem gyűlölet? Akkor micsoda? Nem tűnik fel, hogy zsidózást kizárólag liberális lapok munkatársai vizionálnak, mindig név és konkrétumok nélkül, ám igen zaftosan tolmácsolva? B. Gáspár Judit nagyon fontos kulcsot adott ahhoz a zárhoz, amit a jobboldal évek óta nem tudott kinyitni. Mint kiderül, nem elvekről van szó, nem meggyőződésről, sem pedig a liberális értelmiség tántoríthatatlan hűségéről. Egy súlyos hazugságról, amivel viszont a nemzetnek tartoznának elszámolni. Tudják, hogy Gyurcsány katasztrófába viszi az országot, „de ki kell tartani mellette, mert »Ők«, mármint a jobboldal, még rosszabbak”. Igaz, hogy ennek minden mutató, vélemény és kormányintézkedés az ellenkezőjét bizonyítja, de akkor is.
És akkor jön az irracionalitás, a félelem. Hogy kevesebb ösztöndíj lesz, hogy kitüntetést más is kaphat, hogy lemez, klip, könyv, film, lap, műsoridő másnak is jut. A jelenlegi sajtóban például azok a véresszájú zsoldosok, akik az Antall- vagy az Orbán-kormány alatt élen jártak a gyűlöletbeszédben, ma bulvárlapoknál, női magazinoknál, pletykaújságoknál, minisztériumoknál vannak illegalitásban, várva a jobb időkre. Még ennél is jobb időkre!
Szeretnék még néhány szót vesztegetni arra, amiről B. Gáspár úgy ír, hogy „mindörökre eliszonyodtunk az utcai politizálástól”. Ha az előző generációkra érti, talán, ha a miénkre, nem értem. Mikor vonult a liberális értelmiségi az utcára a charta, az erdélyi falurombolás vagy a vízlépcső elleni tiltakozáson kívül? Nincs mitől eliszonyodni, mert soha nem vállaltak rizikós megmozdulásokat, mondjuk a magyar nemzet sorsának jobbításáért. Ami nem baj, ők ilyenek, de akkor nem értem az iszonyatot.
Vélem azonban, hogy másról van szó. Arról, és ez nyomatékos üzenet Gyurcsány Ferencek is, hogy ne nevezze gyávának az ellenzék vezérét. Köszönje meg, hogy Orbán van annyira „gyáva”, hogy nem mondta ki még azt: „ebből elég, emberek, utánam!” A rettenetes jobboldal ez idáig ugyanis minden sértést és hazugságot lenyelt. Kérdés, meddig.