Le- és felszámolások

A reggeli vajas kenyér mellé megkapjuk a napi botrányok, tragédiák vagy lincselések listáját. Ingerküszöbökről beszélnek a szakértők, cinizmusuknál csak a káosz nagyobb. Magyarország úgy csúszik az ököljog és az önbíráskodás mocsarába, mint ahogyan azt a terroristaoktató könyvekben illusztrálják.
Minden kicsiben kezdődött: nem tetszik a tanár pofája, nosza, vágjunk be neki egyet. Mivel a pedagógus csak kaphatja a pofonokat, terjedelmes gyűjtemény lett a tanárok ellen elkövetett súlyos testi sértésekből. Igazából senkit nem érdekel, akár meg is késelhetnek egy tanítót, a bulvármédiában sem kerülne be. Ingerküszöbünkkel „megszokatták”, hogy a kisebbség verheti a gyerek tanítóját. Meg úgy általában bárkit. Mert? Mert ideges, mert más a kultúrája (?). És? Történik erélyes fellépés, netán a törvény ökle lesújt egyszer is? Nem. Ugyanez a helyzet a leszámolásokkal is. Betonba öntenek, megkéselnek, felrobbantnak embereket, lakásokat – néma csend. Hol hallunk valamit az ügyekről, hol nem. Megszokjuk. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy ezek olyan maffialeszámolások, amelyekhez semmi közünk. Hogy a rendőrség meg ímmel-ámmal foglalkozik a felgöngyölítésükkel, hát istenem. Mire kiderül valami, mindenki elfelejti, unja, vagy nem tud mit kezdeni azzal, hogy a gyanúsítottról tudják, hol van, azt is mit csinált meg miért, de nem adják ki onnan, ahol röhögve dekkol, zsebében zsével, ilyen az ügyes ember.
Aztán tavaly ősszel felnyílt egy láthatatlan zsilip, és megtapasztaltuk, mennyire veszi komolyan Gyurcsány Ferenc kormánya az emberi jogokat. Mekkora blöff és hazugság a szabad demokrata lózung: „az emberi méltóság tisztelete”. Verés, rúgás, könnygáz, gumibot, vadállati fellépés és indokolatlan durvaság. Ez jellemezte tavaly ősszel a magyar rendőrséget, és ezt a képet azóta sem sikerült megcáfolni. Tagadni igen, de Móczár István volt öttusázó megörökített kollektív agyba-főbe rugdalását még kimagyarázni sem lehet. Ez a zsilipfelnyitás, a kormányzati erőszak és gyűlöletbeszéd, ami Gyurcsányt, új szóvivőit és elvtársait is jellemzi, mint a métely eszi be magát a társadalom különböző rétegeibe. Verbális és írott erőszak, uszítás és hergelés, ócsárlás és pocskondiázás, mind jönnek át a médián, és hullnak termékeny talajra. Nem tetszik a pofája Szász Károlynak, Révész Máriusznak, Balla Irmának, a tiszavasvári tanárnak, bárkinek, aki előtted száll fel a villamosra: hát üss! Vagy rántsd elő a kést, aztán ontsd ki a belét! Elvégre demokrácia van, ami magyar olvasatban azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar. „Élj a mának!” – biztatja az énekesnő a híveit. Amikor meg a rendőrség sem véd már meg a bűnözőktől, akkor kellene csomagolni. Amikor a vélemény kimondása, a tények feltárása vagy leleplezése nem tetszik valakiknek, és kezdik az újságírókat is „felszámolni”, akkor a végéhez közeledik az átalakítás, miként lesz a demokráciából bűnözők és maffiózók terepasztala. Eközben a miniszterelnök sajátos téveszme folytán a tizenöt éve sértetlen sajtószabadságról szaval. A Magyar Nemzet munkatársát a minap cigányok akarták megverni, más kollégák az épülő Szilvásy-rezidencia megtekintésével idegesítik a hatalmat, és most összeverték Kármán Irént, aki évek óta az olajos ügyek feltárásán dolgozott.
Tisztelt közönség! Nem érdekes, hogy melyik párt fejezte ki részvétét, és hogy a MÚOSZ mit lépett, meg ki ment tüntetni a János-kórházhoz. Az érdekel, hogy működjön a törvényesség, kerül, amibe kerül. Különben nem ússzuk meg a politikai gyilkosságokat sem.