Nyírségi barangolásunkat folytatva a környék jeles központjából, Nyírbátorból kirándulunk a szomszédos Piricsére. A község neve 1299-ben bukkan fel először írásban, Periche alakban, amikor a Balog-Semjén nemzetségbeli István elpusztította a falut. Temploma már a tatárjárás körüli években megépülhetett; az 1333 és 1335 között készült pápai tizedjegyzék megnevezi papját, Domonkost is. Az esetleges újjáépítés tehát legkésőbb a XIV. század első negyedére keltezhető. A román korra jellemző az épület alaprajza és több részlete. Egy hajóból és egyenes záródású szentélyből áll, keletelt hossztengelyű templom, amely a környéken bőven megtalálható Árpád-kori emlékekkel mutat közeli rokonságot.
Piricse egyházának legszembetűnőbb alaprajzi érdekessége, hogy a 9,5 méter hosszúságú hajó két vége között csaknem kétméteres különbség mérhető: a nyugati végfal szélessége hét méter, ami a diadalív előtti harántfalig 5,3 méterre csökken. Ilyen trapéz formájú belső tér meglehetősen ritka a korabeli emlékanyagban. A nyugati oldal tengelyébe illeszkedik a bejárat, a csúcsíves ajtónyílást félköríves, előreugró portikusz foglalja magába. Fölötte körablakon keresztül jut be a fény a vakolt síkmennyezetű hajóba. Félkör alakú a diadalív, a négyszer négy méteres, dongaboltozatú szentély keleti zárófalán szintén román stílusú, hosszú, keskeny ablak nyílik. A déli oldalon két, illetve három további tölcsérablak látható, mind a XIII. századi építkezés formáját rekonstruálja. Összesen tíz – négy haránt irányú – lépcsőzetes támpillér fogja közre az épület falát, amelynek fogrovatos téglapárkánya és lábazata a legutóbbi helyreállításkor került elő.
Csupán kisebb átalakításon esett át Piricse temploma az 1400-as években, ekkor készült a szentély északi oldalához csatlakozó sekrestye (ezt 1891-ben lebontották, majd a legutóbbi renováláskor visszaépítették). A falkutatás napvilágra hozta a XV. századi falképek néhány töredékét: az északi hajófalon csupán apró részletek, a diadalívtől délre a fájdalmas Szűz Mária alakja, a szentélyben újszövetségi jelenetek maradványai láthatók. A gótikus freskókat azután meszelték le, hogy a templom – legkésőbb 1597-ben – a református eklézsia birtokába került. A szentképek helyébe világias díszítőfestés került a XVII. század elején. Később, 1756-ban javították mennyezetét, 1882-ben megújították leszakadt boltozatát; 1901-ben és 1939-ben részben, 1988-ban kívül-belül renoválták.
A templomtól délre álló fa harangtorony 1791-ben készült. Tizenöt méter magas finom ácsmunka. Nyolcméteres karcsú sisakját zsindelyhéjazat borítja (1926-ban fedték újra), a szoknyarész váza nyolc faragott tölgyfa gerenda. Egyetlen vasszeg sincs benne. Öreg harangjait az első világháború idején beolvasztották, az újak Seltenhofer Frigyes soproni öntödéjében készültek 1929-ben.
A piricseiek hajdan híres ácsok, faművesek hírében álltak. Szatmárcsekén kívül az itteni temetőben is található még néhány csónak alakúra faragott fejfa. A község 1800 mai lakosának fele munkaképes korú, közülük minden harmadik állástalan. Ez az arány jellemző Északkelet-Magyarország településeinek szociális helyzetére.
origo.hu
Őt keresi a rendőrség a Lakatos Márk-botrányban
