Felső ezer

A történelem során sohasem emelkedett a jólét és a gazdagság olyan gyorsan, mint most. De az is igaz, hogy a javak még sohasem voltak ilyen egyenlőtlenül elosztva – írja a Spiegel június 4-i száma. A Kelet és a Nyugat közötti korábbi szembenállást felváltotta a szegények és a gazdagok közötti világméretű feszültség. A történelem során a leggazdagabbak – Krőzustól a Rotschildokon át Henry Fordig – még sohasem voltak olyan gazdagok, mint most, a szegények viszont ugyanolyan szegények, mint amilyenek mindig is voltak.
Egy korábbi elemzésben (Magyar Nemzet, 2006. december 30.) már felhívtuk a figyelmet arra, hogy a globalizáció – eléggé váratlanul – a kiegyenlítődés irányába hat az egyes országok között, elősegíti az elmaradottak felzárkózást (leszámítva a legszegényebbeket). Az egyes társadalmi rétegek között viszont – országoktól függetlenül – növeli a jövedelemkülönbségeket.
Kétmilliárd-hétszázezer ember napi jövedelme nem haladja meg a két dollárt, miközben az Európai Unió támogatásából napi két dollár jut minden egyes szarvasmarhára. A Forbes magazin idei listáján 946 dollármilliárdos szerepel, 153-mal több, mint egy évvel ezelőtt. Számuk 1998-ban még csak 230 volt. A milliárdosok csaknem fele az Egyesült Államokban él, Németországban 55, de Oroszországnak is van 53 szupergazdagja, Indiának 36, Kínának 20, Hongkongnak 21. Vagyonuk tavaly óta egyharmaddal nőtt, és 3500 milliárd dollárt tesz ki. Ez az alig ezernyi ember – köztük Lakshmi Mittal indiai acélbáró, Oleg Deripaszka orosz alumínumgyáros, Roman Abramovics Chelsea-tulajdonos vagy Carlos Slim Helu libanoni származású mexikói üzletember, aki hétmilliárddal megelőzi Bill Gatest – nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint amennyi árut és szolgáltatást a német gazdaság egy év alatt előállít. A legfelső egy százalékba tartozó 65 millió ember jövedelme 564-szer akkora, mint a legalsó egy százalékba tartozó 65 millióé. (1980-ban ez a különbség még csak 216-szoros volt.)
A leggazdagabb egy százalék birtokolja a javak 51 százalékát, a felső tíz százaléké a gazdagság 85 százaléka, miközben a világnépesség szegényebbik felének csak egy százalék jut. A legszegényebb húsz százalék Brazíliában csak 2,6 százalékkal részesedik a nemzeti termékből, Amerikában 5,4, Japánban 10,6 százalékkal; 1,2 milliárd ember nem jut hozzá tiszta ivóvízhez, míg keveseknek az izlandi gleccserek olvasztott vizéből kevernek koktélt. Egy amerikai topmenedzser 153-szor annyit keres, mint az átlagos beosztott; 1990-ben még csak 55-ször akkora volt a fizetése. Dubaiban a helybeliek 40 eurót fizetnek, hogy a sivatagi forróság közepette két órát a jeges-havas sípalotában töltsenek – ennyi egy indiai vagy pakisztáni vendégmunkás teljes heti keresete.
Könnyű lenne azzal érvelni – bár kétségtelenül van benne igazság –, hogy a szocialista világrend összeomlása után megszűnt az a fékező erő, amely mérsékelte a tőke mohóságát, és most már nem kell félnie attól, hogy a szélsőséges vagyoni és jövedelemkülönbségek szociális forradalmat váltanak ki. Inkább tegyük fel a kérdést: meddig tolerálható ez a helyzet? John Rawls, a néhány éve elhunyt erkölcsfilozófus szerint az egyenlőtlenség addig viselhető el, amíg a legszegényebbek látnak lehetőséget maguk előtt sorsuk jobbra fordítására. Ez ma korunk kérdése – állapítja meg a Spiegel. Az amerikai álom szertefoszlani látszik Amerikában: a kisember már nem álmodik arról, hogy ő is milliomos lehet. Indiában a gyapottermesztő parasztok ezerszámra lesznek öngyilkosok, mert a bekapcsolódás a világgazdaságba ugyan hatalmas lendületet adott az indiai iparnak, de parasztok milliói szorulnak ki a piacról, mert az Egyesült Államok kormánya masszív támogatásban részesíti néhány ezer dúsgazdag gyapottermesztőjét. Közhelyszámba megy annak emlegetése, hogy a globalizáció Indiát a világ első számú informatikai szolgáltatójává tette. De az információs szolgáltatásokból 1,3 millió ember él Indiában, a kisbirtokos parasztok száma viszont 700 millió. Csak egy gyaloghíd választja el a Rio de Janeiro nyomornegyedeiben, a favellákban élőket a Sao Conrad negyed szupergazdagjaitól; ezen közlekedik a szolgák és takarítók serege naponta oda-vissza. Az egyik oldalon nyolcszáz négyzetméteres luxusapartmanok, a másikon csatornázatlanság, szenny, nyomor. Vajon meddig tartható ez a helyzet?
A jövedelmek egyenlőtlenségének kimutatására a statisztika az úgynevezett Gini-indexet használja (amely a teljes egyenlőséget mutató nulla és a legnagyobb mértékű egyenlőtlenséget kifejező egy között mozog). Németországban az index jelentősen nőtt, most 0,28. Amerikában a hetvenes években 0,35 volt, most 0,41. Dániában és Japánban 0,25, Brazíliában és Dél-Afrikában 0,60.
Egyesek úgy tartják, hogy a történelem ismétli önmagát. Annak idején az ipari forradalom teremtett a korábbi helyzethez képest hatalmas egyenlőtlenségeket: embertelen városi nyomorban élő bérrabszolgákat és az iparból és kereskedelemből megtollasodott dúsgazdagokat. Több mint egy évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a munkásosztály megszervezze önmagát, az állam mérsékelje a jövedelmi szélsőségeket, s a gazdagságot a társadalom valamennyi rétege élvezze, kialakuljanak a jóléti társadalmak, s a szinte mindenkit magába foglaló „középosztályok”. Most visszaáll az osztálytársadalmak korábbi megosztottsága.
Az új helyzetet többen az információtechnológia forradalmának tulajdonítják, köztük Robert Shiller, a Yale közgazdászprofesszora. Szerinte az információtechnológia hatalmas gazdagságot teremt, ugyanakkor tömegesen számolja fel az eddigi munkahelyeket – az első ipari forradalomhoz hasonló korszakváltás idejét éljük. (Norbert Wiener, az első komputertudósok egyike 1948-ban azt kérdezte: mi a veszélyesebb a társadalomra nézve, az atombomba vagy a számítógép?) A társadalomnak meg kell tanulnia, hogyan kezelje az új helyzetet: hogyan csapolja meg a hatalmas jövedelmeket, és hogyan kárpótolja a veszteseket.
Én magam úgy gondolom, hogy a jövedelmek és a vagyon szerinti világméretű polarizáció elsősorban a globalizációval magyarázható. A kilencvenes évtized a fúziók kora volt: hatalmas bankok, élelmiszerláncok, olajvállalatok, autógyárak, világcégek olvadtak össze még nagyobb transznacionális vállalatokká, köszönhetően a globalizációnak, a világkereskedelem és a tőkemozgások liberalizálásának, amelyre technikailag – a menedzsment és az irányíthatóság oldaláról – az információs technológia adott lehetőséget. A most már a világpiac teljes szélességében operáló világcégek jövedelme is ennek megfelelően nőtt. Ezzel párhuzamosan azonban a munkaerő világpiaca is kialakult. Sok száz millió éhbérért dolgozó, mindenfajta érdekképviseletet nélkülöző kínai, indiai és latin-amerikai munkás is a munkaerő világpiacának részévé vált. A gazdag országokban a szakszervezeti befolyás miatt a bérek lefelé „rugalmatlanok”, ezért csak kismértékben csökkennek, inkább a munkahelyeket telepítik át az olcsó bérű országokba. Az eredmény: a magas munkanélküliség. Németországban a nettó munkajövedelmek részesedése az 1995-ös 44 százalékról 2006-ban 38 százalékra sülylyedt. Ezzel szemben a vállalkozói és vagyoni jövedelmek 31-ről 35 százalékra nőttek. (Valójában a reálbérek is csökkentek: 1992 és 2006 között négy százalékkal.) Ez az eltolódás érvényesül minden fejlett országban. Nem csoda hát, ha a Spiegel májusi körkérdésére válaszolók 36 százaléka ugyan a globalizáció nyertesének, de 30 százalék a vesztesének tartja magát a világ egyik legsikeresebb gazdaságában.
A volt szocialista térségben a nyugati országokét is meghaladó jövedelmi polarizáció az átmenet sajátosságainak tulajdonítható: az erőltetett privatizáció és a piacgazdaság intézményeinek fejletlensége vezetett oda, hogy az állami tulajdonból a jól ismert módon lettek hatalmas magánvagyonok. Különösen jellemző ez a kőolajban, földgázban és számos ásványkincsben gazdag Oroszországra; itt 1989 és 1995 között, a piacgazdasági átmenet során a bérek és fizetések átlagosan 60 százalékkal süllyedtek. Ugyanakkor az 500 leggazdagabb orosz vagyona a nemzeti termék 40 százalékát teszi ki.
A thatcheri fordulatot követően a nyolcvanas-kilencvenes években a nyugat-európai szociáldemokrácia igazodott az új helyzethez. Mérsékelte a jövedelmek újraelosztásával történő társadalmi kiegyenlítést, és a monetarizmus által javasolt kínálati gazdaságpolitikát követte: a vállalkozói oldalnak nyújtott kedvezményekkel élénkítette a gazdaságot. Erre kényszerítette a globalizáció miatt erősödő világpiaci verseny. Az új irányzat legsikeresebb követője Tony Blair volt, aki Anthony Giddens tanácsai alapján a thatcheri irányt tovább folytatva (sokak szerint még a később bárónővé előléptetett Vasladynél is sikeresebben alkalmazva) modernizálta a brit gazdaságot. Az irányváltás azon a felismerésen alapult, hogy a szociáldemokrácia gazdaságpolitikája nem korlátozódhat csupán a jövedelmek korrekciójára, a különbségek mérséklésére; a gazdaságnak sikeresnek kell lennie, hogy megvalósíthassák a társadalmi célokat. Ugyanez az elv a szociáldemokrácia második világháború utáni sikeres évtizedeiben még megvalósítható volt az osztálybéke, a munkáltatói és munkavállalói oldal együttműködésének jegyében (lásd: Mitbestimmung Németországban vagy Sozialpartnertschaft Ausztriában), de az erősödő világpiaci verseny légkörében ez már nem volt elegendő. A sors fintora, hogy most ugyanez az Anthony Giddens már sokallja a kialakult jövedelemkülönbségeket, az ország versenyképességét félti a mára körvonalazódott helyzettől, s a Munkáspárt stratégiai céljának a csökkentésüket, egy „új egyenlőség” kialakítását jelöli meg.
Németországban új baloldali párt alapítása Lafontaine és Gysi által szintén arra utal, hogy a klasszikus szociáldemokrácia megelégelte az égbekiáltó társadalmi egyenlőtlenségeket. A német szociáldemokrata párt vezetője, Kurt Beck pedig legújabban olyan elképzeléssel állt elő, amely részeltetné az alkalmazottakat a tőkejövedelmekből (szintén a jövedelemkülönbségek csökkentése végett).
A feladaton – politikai színezettől függetlenül – közgazdászok is dolgoznak. A helyzet úgy alakult, hogy a fejlett világban (beleértve magunkat is) a társadalmi tiszta termék legnagyobb része a munkaerőn realizálódik (azaz az élőmunkát adóztatják meg a legjobban). Ennek okai a jóléti állam megjelenésére vezethetők vissza, de mára e rendszer kontraproduktívvá vált: krónikus munkanélküliséghez és a jóléti állam terheinek a növekedéséhez vezetett. Nem indokolt ugyanis azt a termelési tényezőt adóztatni meg a legjobban – azaz a legdrágábbá tenni –, amelyből túlkínálat van; ennek az ellenkezőjét kellene cselekednünk: az élőmunkát olcsóbbá téve (ami nem a bérek, hanem csupán a bérterhek mérséklését jelenti) növelni a foglalkoztatást, és javítani a bérből és fizetésből élők jövedelmi helyzetét. Ha kellő környezetvédelmi affinitással is rendelkezünk (és manapság, a klímaváltozás korában ez aligha nélkülözhető tulajdonság), a kieső állami bevételt környezetvédelmi és energiaadókkal pótolhatjuk. A már említett amerikai Robert Shiller olyan adóreformot dolgozott ki a munkatársaival, amelynek lényege, hogy ha a jövedelemkülönbségek nőnek, az adómértékek is automatikusan emelkednek, hogy az egyenlőtlenség ne fokozódjon tovább. (Itt, nálunk, Kelet- és Közép-Európában – de főleg az előbbiben – az egykulcsos személyijövedelemadó-rendszer vált uralkodóvá; mintha az adminisztráció egyszerűsége lenne egy adórendszer fő kritériuma.) Gyakran szóba kerül mostanában a negatív jövedelemadózás is, amikor egy bizonyos jövedelemhatár alatt az állampolgár nem adózik, hanem jövedelemkiegészítést kap. Ez az Egyesült Államok néhány államában már megvalósult, Nagy-Britanniában is alkalmazzák, s bevezetéséről vita folyik Németországban. Előnye a munkanélküliségi segélyezéshez képest vitathatatlan: az állam nem a munkanélkülieket, hanem az alacsony jövedelműeket támogatja, tehát munkára ösztönöz.
Tekintve, hogy a problémának globális, világgazdasági gyökerei vannak, a megoldás sem korlátozódhat az országokon belülre. A munkahelyek megőrzése érdekében a fejlett világnak (magunkat is odaértve) védekeznie kell a mindenfajta társadalom- és szociálpolitikát nélkülöző, olcsó bérű feltörekvő gazdaságok termékeivel szemben. Angela Merkelnek is ez az álláspontja, s borítékolható, hogy ezzel Nicolas Sárközy is egyet fog érteni. Világunk azonban túl bonyolult ahhoz, hogy komplex kérdésekre egyszerű válaszokat találjunk. „Ha a világon valaki valahol elneveti magát, máshol másvalaki sírva fakad” – mondja Samuel Beckett egyik szereplője a Godot-ra várva című darabban (ami a közgazdaságtan nyelvén nulla összegű játékot jelent). A nyugatihoz hasonló – vagy csak megközelítő – szociálpolitikai intézkedések megkövetelése a feltörekvő gazdaságoktól éppen attól fosztaná meg őket, amin versenyképességük alapul. A fejlett országok munkahelyeinek megvédése így a szegény országokban a munkalehetőségek tömeges megszüntetését jelentené… Ami viszont az érintettek viszonylag szűk körén kívül másnak nem okozna problémát, az az égbekiáltóan igazságtalanul magas menedzseri fizetések mérséklése. (A francia kormány éppen most kívánja törvényben szabályozni a vállalatvezetők javadalmazását.)
Nem említettük a legszegényebb országok helyzetét – őket támogatnia kell a nemzetközi közösségnek (ez volt a minapi G8 egyik fő témája), de a rossz kormányzás és a korrupció miatt a segélyezés csak korlátozottan hatásos. Sajnos a klímaváltozás borzalmai őket érintik majd (és már most) a legnagyobb mértékben, s szegénységük folytán ők a legkevésbé képesek alkalmazkodni.
Giddens az alacsony jövedelmeket kiegészítő állami újraelosztás helyett a jóléti államok közvetett beavatkozását javasolja a szegénység mérséklésére: például a szakképzés támogatását. Ennél jobb receptet aligha találunk hazai viszonyainkra: az ijesztően növekvő etnikai problémák és a szegénység megoldására.