Lélekszám

S Z Ó L Ó

Szállóige lesz lassan, hogy fogy a magyar. S mint a szállóigéket általában, vagy elolvassuk, vagy eleresztjük a fülünk mellett, netán elmerengünk rajta néhány percig, de semmi esetre sem vesszük komolyan. A többség úgy van vele, mint a globális felmelegedéssel: hiszi is, meg nem is; s valahogy a negyven fokot is ki lehet bírni.
És majd az ötvenet? Tudjuk persze, az elképzelhetetlen. Legfeljebb a Szaharában…
Ma még azt sem akarjuk elhinni, hogy évtizedek múltán a Kárpát-medencei magyarság létszáma nyolcmillió alá eshet, s a lakosság zömét a támogatásra szoruló öregek alkotják majd. (Szándékosan nem nyugdíjasokat írunk, mert az a kor mindenféle lesz, csak nyugalmas és díjazott nem.) A szállóigéket persze nem lehet ezért felelőssé tenni. Talán egyet tehetünk: keményebben fogalmazunk, nem csupán azt írjuk, fogy, hanem azt, pusztul a magyar.
Ezt igazolandó, több irányból közelíthetünk, az elnéptelenedő falvak, sőt tájegységek, a beteg társadalom tünetei, az állandósuló gazdasági és politikai válság felől. A legőszintébben mégis a rideg számok felelnek. Bár Magyarország lakossága „csak” 1981 óta csökken – egyre gyorsuló ütemben –, a termékenység egy híján ötven esztendő óta elégtelen a létfenntartáshoz. Demográfiai alaptézis, hogy a modern társadalmakban, ahol alacsony a csecsemőhalandóság, s a születéskor várható élettartam bőven hatvan év felett van, a népesség szinten tartásához az átlagos gyerekszámnak (az egy nőre jutó szülések számának) társadalmi átlagban legalább a 2,1-et el kell érnie. Magyarországon négy év (1974–1977) kivételével ez a feltétel 1958 óta nem teljesül. A rendszerváltás, vagy ahogyan sokan találóan nevezik, a módszerváltás korszaka mélyítette a válságot. A termékenység nyolc év alatt 1,9-ről 1,3-re zuhant, s már lassan egy évtizede stagnál.
Sőt valószínűleg ez is csak a múlt. A Központi Statisztikai Hivatal e héten publikált adatai rémisztőek. Erős a gyanú, hogy a termékenység tovább csökkent. Az előzetes adatok szerint 2007 első öt hónapjában – ezerre kerekítve – 39 ezer gyermek született, és 57 ezren hunytak el. A fogyás tehát 18 ezer fő. Előrevetítve éves szinten a születések száma 93, a halálozásoké 137 ezer, a fogyás pedig 44 ezer lehet. Ezen adatokat eddig csak egyetlen esztendőben, 1999-ben múltuk felül, illetve alul: 95, 143 és 48 ezerrel. A különbség az elmúlt évvel összehasonlítva is mellbevágó. Idén az első öt hónapban 3 százalékkal, 1200-zal kevesebb gyermek született, és 2,3 százalékkal, 1290-nel többen haltak meg, mint 2006 azonos időszakában. A házasságkötések száma pedig történelmi mélyponton áll: alig haladja meg a 12 ezret, ami 10 százalékkal, kevesebb, mint tavaly ilyenkor.
Vessük össze a rideg számokat a forró témákkal: a 18 év felett engedélyezendő művi meddővé tétellel, a lombikbébiprogram megfojtásával, a homoszexuálisok házasságkötésével, az iskolák bezárásával, a nyugdíjrendszer közelgő összeomlásával, az egészségügyi rendszer piaci szempontú (értsd: a szegények kárára történő) átalakításával.
A számadatokból az is kiolvasható, megdőlt az elmúlt évtized sokat hangoztatott hazug tézise, miszerint az alacsony termékenység „kompenzálható” az élettartam emelkedésével. Egyrészt ez eleve csak ideig-óráig igaz – nonszensz, hogy nyolcvanévesen is aktív legyen a népesség –, másrészt a születéskor várható élettartam inkább csökken, mint növekszik. Azonnali cselekvésre lenne szükség, de aki felemlegeti, hogy fogy a magyar, az mindjárt átlépi a politikai korrektség határát. Ebből következik a téma elhallgatása és a közöny.
Szemben a felmelegedéssel, a népesedési fronton még ingadozások sincsenek. Ráadásul a probléma lokális. Csupán kontinensünkön általános. Nem csak a kánikulától szenved a vén Európa.