Még szabad az elvonulás

Az egyik hétfői frakcióülésen, amikor a legvadabb volt a hangulat, az egyik képviselőnk nagyon határozottan kifejtette, hogy le kell cserélni a kommunistákat a vállalatok éléről és a különböző pozíciókból. És akkor szót kért Antall József. Nyilván megadtam neki a szót. Azt mondta: nagyon igaza van, és mindannyian érezzük, hogy ez rettenetes igazságtalanság. De, hogyha ezt így gondolják, akkor tetszettek volna forradalmat csinálni. De mivel nem tetszettek forradalmat csinálni, hanem egy békés átmenetet, egy jogállamot, akkor az ilyen. Amivel rengeteg igazságtalanság jár… – Kónya Imre emlékezett vissza ekképpen az MDF 1990. decemberi Országos Gyűlése után a néhai miniszterelnök azóta szállóigévé vált mondataira. Az akkori tudósításokból kiderül, hogy a gyűlés központi témája éppen a valódi rendszerváltás elmaradása, az MSZMP-s nómenklatúra előrenyomulása volt. Kónya azonban továbbment: „Amikor a parlamentbe beköltöztünk, akkor sokan mondták, hogy hát ott van változatlanul a pártközpontból jött gárda. Változás nélkül átvettük, úgy, ahogy van. És megkérdezték tőlünk, hogy miért van ez. Miért nem cseréljük ki őket a saját embereinkkel? S én azt mondtam, hogy gyerekek, hát figyeljétek meg, hogy milyen zegzugos ez a parlament. Itt, hogyha mindenkit lecserélünk, akkor nem jutunk el egyik szobából a másikba. És egy folyosón kóborgó parlament hogyan tud törvényeket hozni?” A Magyar Rádió riportere a nagygyűlés után Kónya mellett az MDF más vezetőit is megkérdezte. Közülük az azóta elhunyt Horváth Balázs alelnök kicsit árnyalta a képet: „Kénytelenek tudomásul venni a Magyar Demokrata Fórum tagjai – mi is, természetesen, és az egész ország –, hogy csak azzal dolgozhatunk, ami van. Ez nem azt jelenti, hogy minden apparátust mindig és mindenhol meg kell tartani, hanem azt jelenti, hogy olyan öntisztító mechanizmusokat kell kidolgoznunk, amelyek a régi leváltott rendszerhez, a gyakorlatukhoz és elméletben elkötelezett embereket a meghatározó posztokon kiszűri. Hogy mi lesz ez a megoldás, azt nem tudom.”
Néhány hónappal korábban, 1990 augusztusában Antall József arról beszélt a távirati iroda tudósítójának, hogy „a békés rendszerváltás körülményei közt a diktatúra haszonélvezőivel szemben sem lehet forradalmi eszközöket alkalmazni. Elvárható viszont, hogy az érintett személyek józan belátással, önként mondjanak le a jogtalanul szerzett előnyökről.”
Tizenhét év telt el e nyilatkozatok óta. Ezek az idézetek tökéletesen lefestik a rendszerváltó miniszterelnök és az akkori legnagyobb kormánypárt viszonyát a „valódi” rendszerváltáshoz, illetve sokkal inkább annak elmaradásához. Tudjuk, hogy nem csak az igazságos kárpótlás vagy a privatizáció nem sikerült. A nómenklatúrának esze ágában sem volt „önként lemondani a jogtalanul szerzett előnyökről”, de a Horváth Balázs által említett „öntisztító mechanizmusokat” sem tudta a gyakorlatba ültetni az Antall-kabinet.
Tizenhét év távlatában, az őszödi beszéd és a tavaly őszi felfordulás után, Gyurcsány Ferenc cinikus reformdiktatúrájának elszenvedőiként bátran kijelenthető: az úgynevezett rendszerváltás megbukott, az új magyar demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság a gyakorlatban is igazolta működésképtelenségét, alkalmatlanságát és igazságtalanságát. Józanul ítélkezve, mégsem varrhatjuk a fordulat elfuserálását kizárólag az akkori kormány nyakába. A békés átmenet, a pártelittel való kiegyezés ugyanis bírta a széles közvélemény támogatását. Hogy miért, az ma már mindegy – igaz, az okokkal lehet és kell is foglalkozni. Meggyőződésem, hogy a kiegyezés sikeres beadagolása nem a magyar néplélek magalkuvására vezethető vissza: az sokkal inkább az ország elkábításában oroszlánrészt vállaló médiaelit „érdeme”. A nyolcvanas évek második felében újhullámos hangon szóló Mester Ákosok és barátaik – nyilván nem őszinte meggyőződésből – agyondicsérték a reformkommunistákat, miközben a liberális párt elbukásából fakadó sértettségükben mindvégig nacionalistázták, fasisztázták, ízekre cincálták a konzervatív szellemiségű demokrata pártokat, az átlagember számára eleve lehetetlenné téve a helyzet józan, objektív értékelését. A lényeg azonban az, hogy az emberek többsége örömmel fogadta a békés rendszerváltást, azaz orrba vágásra és lámpavasra számottevő igény nem volt. Ez természetes is. Az 1989–90-es kiegyezés mégis megbukott, és az új Magyar Köztársaságot nem sikerült felépíteni. Ennek pedig a fő oka az az arcátlanság, amelyet a nómenklatúra tanúsított a kiegyezés után. Nemhogy az önkéntes lemondás, a hátralépés, a diktatúra idején kisemmizett, elnyomott milliók levegőhöz engedése nem jutott az eszükbe, hanem mindenre szemet vetettek, ami csak érték ezen a földön. Ahogyan az ősszel már megírtam: miközben a magyarság becsületes többsége azon vitatkozott, hogy a Kossuth- vagy koronás címer váltsa-e fel a régit, a pártállami elit a világ egyik legpikánsabb gazdasági tranzakciója, a spontán privatizáció során gyakorlatilag a saját nevére vette az állami vagyon legértékesebb részét, hogy aztán a Horn-kormány hatalomra lépésével, az arcátlan privatizációs ügyletekkel folytassák az ország kirablását. Így a baloldal mérhetetlen gazdasági előnyre tett szert, aminek a segítségével a markában tarthatja a magyar közéletet. Ezt az igazságtalanságot súlyosbítja, hogy az államigazgatásban és az igazságszolgáltatásban részlegesen, a médiában teljesen elmaradt a megtisztulás.
Az elhazudott rendszerváltás miatti lappangó düh múlt ősszel tolult az utcákra, egyfajta ellenszegülésként a „bármiország” kiépülésével szemben. A tüntetéssorozat – bár közvetlenül nem érte el a célját – végre rádöbbentette a kereszténydemokrata, konzervatív szabadelvű véleményformálókat, hogy a rendszerváltozás eredeti céljainak beteljesítését nem lehet megúszni. Elkezdődött a szembenézés a fordulat kudarcával. A történtek megértését és feldolgozását olyan nyilatkozatok segítik, mint Bíró Zoltánnak, az MDF alapító elnökének lapunkban közölt interjúja, amelyben kijelenti, hogy a demokrata fórum irányítását 1989-től „részben a titkosszolgálatok közreműködésével, részben nyílt politikai beavatkozással átvették”; más, útjukban álló demokrata pártokat pedig megpróbáltak szétzülleszteni. Most már csak az a kérdés, hogy a valóban szabad új Magyarország megalakításáért az eszközök megválasztásával meddig lehet elmenni, hiszen ez szép szóval és hittel 1989-ben sem ment. Erről folyik a polémia Lengyelországban is, ahol Jaroslaw Kaczynskiék a nómenklatúra nélküli negyedik köztársaság megvalósításán fáradoznak.
Egy biztos: a pártelitnek tizenhét éve volt önmérsékletet tanúsítani; ám ez eszébe sem jutott. Sőt, ma egész pályás letámadás folyik: az ország demokrata többsége, az ötvenéves diktatúra elnyomottai és kisemmizettei, a soha lehetőséghez nem jutók milliói ma már az utolsó végvárakért küzdenek. Talán betelt a pohár. Mondhatnánk: elvtársak, nem kellett volna a perzsaszőnyeg közepére rondítani! Egyelőre szabad az elvonulás…