Oázis

S z i g e t v i l á g Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

A huszadik század nagy bűneiről, a lágerek, a hadifogoly- és koncentrációs táborok, a gulágok pokláról, az ártatlanok szenvedéséről, a korról, „amikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”, sokat (bár nem mindent) tudunk. Sokkal kevesebb ismeretünk van a vészkorszakban nyújtott segítségről, a cselekvő szeretetről, az üldözöttek megmentéséről, az áldozatvállalásról (bár van példa a hősies helytállás elismerésére, az emlékezésre, tudunk a Jad Vasemről). Talán azért van így, mert a gonoszság, a kegyetlenség, a kíméletlenség mindig hangosabb, a rossz mindig agresszívebb, mint a jó, a nemes, a tiszteletre méltó.
Néhány éve, amikor Pécs irodalmi hagyományainak fölkutatásával, összegyűjtésével és földolgozásával foglalkoztam, arról hallottam, hogy Radnóti Miklósnénak is van emléke a városról. Megkeresésemre Budapesten 1989. április 25-én kelt levelében többek között ezt válaszolta: „1944 baljós nyarát valóban Pécsett töltöttem Sík Sándor, Schlachta Margit jóvoltából. Ő irányított báró Mirbach Júlia intézetébe, az Árpád utca 25. szám alatti házába. Az áldott emlékű Juliska néninél 10–15 magamfajta bujdosó talált menedéket.”
Radnóti Miklóst származása miatt 1940-ben, 1942-ben, majd 1944-ben munkaszolgálatra hívták be. Töredék című versét, amelyből a kort jellemző sorokat fentebb idéztük, a bevonulása előtti utolsó nap, 1944. május 19-én írta. Felesége, Gyarmati Fanni 1912-ben született. Radnótival 1935-ben kötött házasságot. A háború utolsó szakaszában ő is üldözött lett. Negyvennégy tavaszán, férje harmadik bevonulása után Budapestről került Pécsre.
Hogy ki volt Radnóti Miklós, azt minden magyar versszerető ember tudja. Hogy ki volt Sík Sándor és Schlachta Margit, arra a kérdésre is választ találunk jobb irodalmi és általános lexikonokban. De ki volt báró Mirbach Júlia, és Radnóti Miklósné milyen módon került vele kapcsolatba?
A Mirbach család régi németországi, Rajna-vidéki bárói família. Egyik ága a XIX. század elején Magyarországon települt le, és házasságkötés révén az észak-baranyai Sombereken és környékén jutott birtokhoz. A Mirbach család viselte birtokai jövedelméből a sombereki templom és plébánia kegyúri terheit. Báró Mirbach Ferenc és Plasch Mária házasságából nyolc gyermek született. Az életben maradt gyermekek közül később – az apa halála után – Antal báró gondja lett a gazdálkodás és a politikai szereplés. A nőtestvérek közül a harmadikként született Hilda (1877–1925) kórházi ápolónőként dolgozott a fővárosban. Az ötödik, Frida (1884–1942) Sombereken élt, és a faluban vallásos missziós munkát végzett: a Jézus szíve tisztelet elterjesztéséért buzgólkodott főként a gyermekek körében. Az 1885-ben hatodikként született Márta apáca lett, és a Jó Pásztor szerzetesközösségben élte le életét. A család legkisebb, nyolcadik gyermeke, Juliska 1892-ben született.
A sombereki Mirbach család történetét A falu angyala című könyvében a családtagokat jól ismerő Müller Lajos jezsuita szerzetes foglalta össze 1943-ban. Juliska bárónőről ezt írta: „Már gyermekkorában egyik jellemző vonása volt, hogy elgondolását akár tűzön-vízen keresztül is, de megvalósította. Saját kijelentése szerint a nehézségek csak fokozzák bátorságát. Egészen nagy kaliberű jellem, bátor, vállalkozó. Férfias vonásai mellett azonban a legszebb nőies vonások is ékesítik. Tud áldozatosan szeretni.”
Báró Mirbach Júlia a húszas években családja anyagi támogatásával Pécsett, az Árpád utcában megalapította a Sancta Maria leánynevelő intézetet. Az intézet több épületben nyolcvan-kilencven bentlakásos növendékkel működött. Külön laktak a tanárok, külön épületben voltak a tanulószobák és a hálószobák. A központi épületet az Árpád utca 25. alatt rendezték be; az intézet vezetője, igazgatója Mirbach Júlia volt. Nagybeteg nővére, Frida élete utolsó napjait az intézetben töltötte, itt is hunyt el. Az iskola népszerűségét mutatja, hogy a helyi népnyelv lakóit Sánta Mária lányainak nevezte.
Kilencszáznegyvennégy nyarán itt, a pécsi Sancta Maria leánynevelő intézetben talált menedéket – Sík Sándor és Schlachta Margit közvetítésével – több budapesti, származása miatt életveszélybe került leány. A konspirációs szabályok szerint egymás valódi nevét nem ismerhették. Radnóti Miklósné Gyarmati Fannit például Máriának hívták Pécsett. A háború befejezése után Radnótiné azonnal kapcsolatot keresett pécsi megmentőjével. 1946 novemberében, amikor hivatalos küldöttség tagjaként Párizsban járt, a Sacré Coeur katedrálist ábrázoló képeslapon üdvözletét küldte: „Drága jó Juliska Nénit és kedves mindnyájukat hálás szeretettel köszönti egy újabb hivatalos útról dr. Radnóti Miklósné (Mária).”
A pécsi Sancta Maria leánynevelő intézetet 1948-ban államosítják. Mirbach Júlia – bár továbbra is az Árpád utcai épületben lakhat – munka és kenyér, tanítványok és megélhetés nélkül marad. Júlia 1955. október 8-án betölti hatvanharmadik évét. Nehéz körülmények között él. Keresete nincs, nyugdíjat nem kap. Kérvényt fogalmaz valamiféle állandó segély, öregségi járadék, nyugdíj érdekében. Ekkor lép Mirbach Júlia életének történetébe ismét Radnóti Miklósné. Budapesten 1956. február 27-én kelt levelezőlapján írja:
„Drága jó Juliska Néni, régen nincs hírem hogylétéről. Nagyon kérem, értesítsen pár sorban, hogy áll az ügye, hogy érzi magát. Volt-e, van-e elég tüzelője? Bizony sokat fázunk itt Pesten is, még jó, hogy az iskola legalább szünetel; ezért szeretnék hírt kapni mielőbb, hogy még a szünet alatt érdeklődhessem utána, ha szükséges.
Szeretettel öleli Radnótiné.
Minden kedves ismerősnek sok szíves üdvözlet.”
A pécsi járásbíróság 1956 áprilisában tárgyalja Mirbach Júlia ügyét. Radnóti Miklósné az alábbi hivatalos, két tanúval hitelesített irattal fordul a hatósághoz:
„A pécsi járásbíróság f. hó 9-én tárgyalja Mirbach Júlia nyugdíj-, illetve öregségijáradék-kérelmével kapcsolatos ügyét. Alulírott kötelességemnek tartom, hogy a teljesen jogos kérelemhez a járásbíróságot a következőkről tájékoztassam:
Mirbach Júlia, mint az iratokból kiderül, Pécsett a Bartók Béla út 25. sz. házban működő, a Földművelésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó internátus igazgatója volt, és 1944-ben, a német megszállás után intézetét illegálisan Pécsett tartózkodó üldözött nők rendelkezésére bocsátotta, akiket a hatóságoknál mint kibombázott menekülteket jelentett be. Az üldözötteket minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül elszállásolta és élelmezte mindaddig, amíg azoknak arra szükségük volt. Így kerültem magam is, a fasiszták által később meggyilkolt Radnóti Miklós költő özvegye, 1944 nyarán Mirbach Júlia otthonába. Az ott menedékre találtak közé tartozott például Ferenczy Miklósné, jelenleg a Közlekedésügyi Minisztérium főelőadója, Sárközi György mártírhalált halt költő unokahúga, Vilt Tibor szobrászművész ugyancsak országos hírű szobrász felesége: Schaár Erzsébet, Non Györgyné sz. Biró Vera, a legfőbb ügyész felesége és még sokan mások, akiket mind felsorolni nem tudok, mert legális nevüket nem ismertem. Mirbach Júlia jóvoltából 1944 nyarát valamennyien nála tölthettük, és csak ősszel, amikor a fasiszta rendelkezések Pécset határzónává nyilvánították, és az ott-tartózkodás fokozottabb veszéllyel járt, kényszerültünk onnan elutazni, amihez ugyancsak ő nyújtott mindnyájunknak segítséget.
Tudomásom szerint Mirbach Júlia kérelmében fentiekről semmiféle említést nem tett, és önfeláldozó, bátor kockázatvállalása, amellyel nagyszámú (kb. 20–25) üldözött védelmét önzetlenül vállalta, ügye megítélésénél, volt védencei véleménye szerint, nem maradhat figyelmen kívül.
Budapest, 1956. április 6.
Radnóti Miklósné
középiskolai tanár
lakik: Budapest, XIII. Pozsonyi u. 1.”
Tudomásom szerint a hivatal Mirbach Júlia részére az állandó öregségi járadék kifizetését megítélte.
Radnóti Miklósné Juliska nénivel a kapcsolatot a későbbi években is megőrizte. Két levele is fennmaradt 1970-ből, amelyet Mirbach Júliának címzett; augusztus 14-én írja:
„Drága jó Juliska Nénim, most is – immár 26. éve – csak a legnagyobb meghatottsággal tudok visszagondolni az 1944-es szörnyű év oázisnak tűnő nyarára ott, a pécsi házban, kertben, ahol mint bujdosót, üldözöttet vendégelt. Nem törődve a halálos kockázattal gyűjtötte maga köré védelmező jóságával rajtam kívül még tucatjával a rászorulókat. […]
Bár többen lettek volna olyanok, mint Mirbach Júlia, aki intézetét, otthonát, személyes biztonságát az ártatlan üldözöttek rendelkezésére bocsátotta, hogy abban az elembertelenedett időszakban is megmutassa: van még emberség, jóság, és fenn is marad, amíg olyanok léteznek, mint Juliska Nénink…”
Néhány hónap múlva, november 23-án ismét tollat vesz a kezébe. Beszámol utazásairól, saját életéről, és „édes Juliska Nénitől” is híreket kér:
„Nagyon szeretném tudni, hogy vagy, édes Juliska Néni, egészségileg? Van-e kellő orvosi gondozásod, és nincs-e valamire szükséged, amiben segíthetnék. […]
Várom leveledet, édes Juliska Nénikém, sokszor, szeretettel ölellek, kézcsókkal, Fifi.”
Mirbach Júlia 1974-ben bekövetkezett haláláig a régi, Árpád (majd Bartók Bélára átkeresztelt) utcai épületben lakott.
A hetvenes években a történet szövetébe új szál szövődik, az eseményekhez új nevek kapcsolódnak.
Mirbach Júlia 1970-ben, hetvennyolc éves korában eltartási szerződést kötött az ugyancsak az Árpád utca 25. szám alatt élő Marton Máriával. Ettől az időtől kezdve Fifi néni Marton Máriával is ápolta a kapcsolatot, és ezt a kapcsolatot Mirbach Júlia halála után is megőrizte. Például 1971-ben elküldte neki dedikációjával a Radnóti Miklós összes verseit és műfordításait tartalmazó kötetet: „Marton Micikét hálásan köszöntöm Juliska nénihez való jóságáért, és sok boldogságot kívánok egész életére, szeretettel Radnóti Miklósné.”
Továbbá számos képeslapot küldött neki. Ezeket hol Marton Micikének, hol „a néhai drága Juliska néni családnevén”, Mirbach Micikének címezte. Marton Mária 1979-ben férjhez megy, ettől kezdve Zavarkó Balázsné a képeslapok címzettje. Radnótiné hol Szigligetről küldi üdvözletét, hol Zavarkóné „új jövevényéhez” gratulál.
Ismeretes, hogy Radnóti Miklós 1930-ban beiratkozik a szegedi egyetemen a magyar–francia szakra. Itt az egyik legkedvesebb tanára Sík Sándor, aki viszont Radnótit „lelki gyermekének” tekinti. Radnóti ötvenedik születésnapján verssel köszönti professzorát: „ki Krisztust kiált, mikor / az erőst is megtörte már a próba / ki mindenkit megért és sohasem ítél…”
Szegeden Radnóti egyetemistatársa és Sík Sándor tanítványa volt Raffaelli Rafaela irgalmas nővér. (Nagykanizsán született 1893-ban.) Ismeretes egy fotó, amelyen Radnóti Miklós és más szegedi egyetemisták társaságában ő is látható. Később a budapesti Ranolder Intézetben kiváló irodalomtanárként működött. Itáliai úti élményeiről Azúros tájakon címmel könyvet írt; több magyar írót levéllel keresett meg, és a levelek mellé egy – Labouré Szent Katalin nevéhez kapcsolódó – úgynevezett „csodás érmét” küldött. A Raffaelli Rafaelának írott válaszlevelek közül többet, például Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Németh László, Reményik Sándor vallomásos levelét, Rónay György közölte a Vigilia 1975-ös és 1978-as évfolyamában.
Radnóti Miklósnét nemcsak annak a sorsa érdekli (Marton Máriáé), aki Mirbach Júlia gondozója és ápolója volt, hanem azt is megbecsüli, tiszteli és szereti, aki férje, Radnóti Miklós egyetemi társa volt Szegeden.
Raffaelli Rafaelának az egyházi iskolák államosítása után el kellett hagynia a Ranolder Intézetet. Időskorában, a nyolcvanas években a pécsi püspöki palotában működő, idős apácákat gondozó szociális intézmény lakója volt.
Erről Radnóti Miklósnénak is tudomása van: 1983-ban azt kéri a Zavarkó Balázsné Marton Micikének írt lapon, hogy keresse föl Raffaelli Rafaelát, „aki régen nem írt, és nyugtalanít, hogy van”. Majd 1988 januárjában egy másik lapon a következőket írja: „Nagyon örülök, hogy meglátogatta Rafaelát, ha alkalma adódik újra elmenni, kérem, hogy próbálja megértetni vele, hogy mindig szeretettel gondolok rá, ölelem.” Rafaela nővér 1988-ban, kilencvenöt éves korában hunyt el Pécsett, de Budapesten temették el.
Zavarkó Balázsnénak 1999-ben már új címre, a pécsi Fekete Gyémánt tér 7.-be érkeznek Radnóti Miklósné sorai. A Sancta Maria leánynevelő intézet Árpád utcai házát ugyanis lebontották, helyén új utcát nyitottak, és új házak épültek. A hír Radnóti Miklósnéban régi emlékeket ébreszt: „Fáj a régi ház eltűnése” – írja Zavarkó Balázsnénak.
Radnóti Miklósnénak is az az óhaja: valamiképpen meg kellene találni a módját annak, hogy az üldözötteknek 1944-ben menedéket adó intézetnek és Mirbach Júliának, a bujdosók megmentőjének az emlékét az utókor méltó módon megbecsülje, a helyet legalább egy emléktáblával megjelölje.