Betiltaná-e Gyurcsányt?

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell – tanácsolta a huszadik század egyik legnagyobb hatású filozófusa, Ludwig Wittgenstein. Azt már saját tapasztalatból tudjuk, hogy országunkban a hatalmat birtokló kormánykoalíció nem éppen bölcs filozófusokból áll, ám minden bizonnyal szívesen magukévá tennék a wittgensteini szentenciát, ha tehetnék. Egészen jól meglennének ők a hallgatással is, mert mindarról, ami az országban éppen őmiattuk van, jobb nekik nem beszélni. De a hallgatás persze nem teszi meg nem történtté a megtörtént dolgokat, ezért ezzel semmire sem mennek, így a kommunista–náci időkből szintén jól ismert propagandagépezetet működtetik.
Amiről nekik nem lehet beszélni, arról nem beszélnek, helyette viszont akkora ricsajt csapnak, hogy az emberek véletlenül se hallják meg azokat, akik arról beszélnek, amiről beszélni kell. A Magyar Gárda gyanúsan jól jött nekik, de ne legyenek kétségeink: ha nincs gárda, találnak ők megfelelő fasisztát meg antiszemitát maguknak. Fasiszta-, náciveszély természetesen nincs Magyarországon; attól valami nem lesz igazzá, ha az összes újság, televízió, rádió és politikus ezt hazudná is. De lássuk csak, miről nem beszélnek, mi az, amit elhallgatnak ezek az antifasiszta mezbe bújt propagandisták, mi az, amivel a kormánynak és csatolt részeinek valójában foglalkozni kellene.
Szemük láttára megy tönkre az ország, de ők hallgatnak arról, hogy élelmiszerválság fenyeget bennünket. Már ötödével drágább a kenyér, emelik a hús, a tej, a tojás árát, pedig már így is a tíz százalékot közelíti az infláció az év első hét hónapjában. Mindeközben a keresetek reálértéke a Központi Statisztikai Hivatal szerint is több mint hat százalékkal csökkent ez idő alatt. Az elmúlt tíz évben nem volt arra példa, hogy a negyedéves GDP-növekedés ilyen alacsony legyen, mint most, mindössze 1,4 százalék. Az összesített első féléves adat sem ad okot bizalomra, az is csupán két százalék körüli, s elemzők szerint az egész éves bővülés is e körülire várható. Arról sem szívesen beszélnek propagandistáink, hogy a munkanélküliség szemernyit sem csökkent uralkodásuk ideje alatt, ám most tömegesen bocsátják el az orvosokat, ápolónőket, tanárokat, s nem ám a legrosszabbakat. A minőség nem érdekes, inkább az, hogy minél több bért megtakarítsanak, tehát „észszerű”, hogy a legtapasztaltabb professzorokat, nevelőket küldik el. Vannak települések, ahol még ma sem tudják, milyen felállással kezdik meg a tanévet az iskolák, mire lesz elegendő a pénz, egyáltalán, lesz-e iskola.
Nem beszélnek arról – sőt, dicsőségjelentéseket küldözgetnek az úgynevezett „egészségügyi reformról” –, hogy az általuk óriási sikerként elkönyvelt vizit- és ágydíj emberek ezreit tartja vissza attól, hogy orvoshoz forduljanak. Mert ami „banalitásnak”, semmiségnek tűnik a milliárdok árnyékából, az sokaknak a mindennapi kenyér ára, s számukra nem az ilyen-olyan gárda a gyötrő kérdés, hanem az, enni vagy orvoshoz menni… Napi hír, hogy az egyik budapesti kerületben, talán éppen ott, ahol a legszegényebbek laknak, a „nyóckerben”, húsz százalékkal visszaesett az orvosi rendelők forgalma a vizitdíj bevezetése óta. De antifasisztáink persze arról sem beszélnek, hogy mondjuk a hazai cigányságot – átlagéletkoruk tíz évvel kevesebb a többségi társadaloménál, s egyébként is katasztrofális az egészségügyi helyzetük – milyen súlyosan érinti csak az az egyetlen intézkedés is. A cigányságot, amelyet ők a szélsőjobboldali pártoktól akarnak megvédeni, pedig leginkább az ő „reformhurrikánjuktól” kellene.
Hallgatás a jutalmuk a pusztulásra ítélt falvaknak is, amelyekben már se posta, se iskola, se ABC, s ahová immár képletesen szólva a madár sem jár, mindenesetre vonat- és autóbuszjárat már nem, vagy legalábbis olyan kevés, hogy méltán érezhetik úgy az itt élő emberek: rájuk nincs szüksége ennek az országnak. Kútmélyi csend felel annak is, aki megkérdezi, hogyan áll a kormány a saját maga által újonnan vállalt feladatok végrehajtásával. Sehogy. Szóval ma újra vagy még mindig: nem csinálnak semmit.
Az sem része a kormánypártok által generált közbeszédnek, hogy a kiszivárgott információk szerint újabb Gyurcsány-csomag, újabb megszorítások várhatóak tehát hamarosan, mert még mindig nem elég. Hallgatnak arról, hogy a legfrissebb hírek szerint megrövidítik majd a most nyugdíjba vonulókat is, egész havi járandóságot lopva ki a zsebükből. Annyira elrontottak mindent – nem kicsit, nagyon – az elmúlt vagy az azt megelőző években, hogy szinte lehetetlen kikecmeregni ebből a káoszból. S persze az antifasiszta ricsajból az sem nagyon hallik ki, hogy elemzők sora állítja: elhibázott az egész megszorítósdi, mert annyira visszafogja a gazdaságot, a vállalkozó kedvet, annyira lenyom, térdre kényszerít mindent ebben az országban, hogy innen nagyon nehéz lesz felállni akkor is, ha akad majd kormány, amelyik nem megtérdepeltetni akarja az országot, hanem „arcunkat / minden népek arcával / egy magasságba emelni”.
Nem beszélnek arról sem, hogy immár nem azért vagy nemcsak azért várható forró ősz, mert a gyurcsányi őszödi beszéd egyéves évfordulója közelít, s egészen természetes, hogy ezt a jeles évfordulót méltóképpen „megünneplik” majd az erre hivatottak, hanem inkább az aktivizálódó szakszervezetek, a különböző civil szervezetek – például a nagycsaládosok, a hallgatói önkormányzatok – tüntetéseitől lesz hangos az utca. Ha igaz, a forró politikai ősz már szeptember 4-én megkezdődik, soha nem látott BKV-sztrájk béníthatja meg a fővárost, s áttételesen az egész országot is. Persze nehéz lesz majd fasiszta veszélyt kiáltani, amikor a „munkásosztály” vonul az utcára „Munkát! Kenyeret!” követelve, ne adj’ isten vörös zászlók alatt, az „európai értelemben vett szociáldemokrata” kormány ellen… Nehéz lesz, de nincs illúzióm: megpróbálják majd.
Betiltaná-e a Magyar Gárdát? – teszi fel a kérdést szinte az öszszes sajtótermék mostanában. A válaszok az olvasók, a nézők vérmérséklete, politikai beállítottsága szerint különbözőek. Betiltaná-e, mert félelmet kelt a magyar társadalomban? – kérdezte az egyik kereskedelmi televízió. Nézőik persze – vagy a szavazatgeneráló gép – nagy többsége igennel felelt. Ilyen alapon fel lehetne tenni azt a kérdést is: betiltaná-e Gyurcsány Ferencet? Betiltaná-e az MSZP–SZDSZ-kormányt? Mert tevékenységük nem csupán félelmet keltett és kelt, hanem mert hazudtak, trükköztek, válságba sodorták az országot, védtelen emberekre uszították a rend fenntartására fizetett rendőröket stb.
Gyurcsány számára persze ezek a dolgok nem léteznek. Szinte belehabarodott ebbe a Árpád-sávos, fekete ruhás „fasiszta veszélybe”. Erről levelezik, erről szól a kormányülést követő sajtótájékoztató, na meg persze a tartaléknak bevetett Szent Koronáról. A miniszterelnök számára tehát egyébként minden rendben van az országban, továbbra is dübörög a gazdaság, nagy a jólét, csak ezek a fránya nácik zavarják meg ezt a gyönyörű idillt. Blogjában a napokban az elszegényedés, a válság, az elbaltázott „reformok” helyett a mobiltelefonokról értekezik meg a görögországi erdőtüzekről.
Pedig éppen mozgalmi múltjából megtanulhatta volna: az elhallgatás soha nem volt sikeres, manapság még kevésbé lehet az. Hiába zavarták minden lehetséges eszközzel annak idején elvtársai a Szabad Európa Rádiót, recsegve-sercegve is eljutott az igazság egyre több helyre.
Így a mostani zavaróadás mellett is bizton reménykedhetünk: egyre többek „hallják” meg a „szabad Magyarország” hangját is. Mert az igazságot le lehet győzni, el lehet hallgatni, de legyőzni nem lehet soha.