Kapaszkodó

Tornatanár, fáradhatatlan közösségi ember, négygyermekes apa. A Nyárádremetén élő Csíki Sándor az erdélyi Pro Familia Egyesület vezetője és két nemzetközi családszervezet alapítója. Bár évek óta ír különféle lapoknak, világhálós jegyzeteinek köszönhetően „fedezték fel” – a Góbé világ és az Erdély ma oldalakon ausztráliai, kanadai olvasók várják heti jegyzeteit. Három könyve erdélyi nemzettársaink gondjaival foglalkozik, azt vallja, az autonómia nagyon fontos, de csak üres telket körülfogó kerítés marad, ha közben elfogy a magyarság a térségben.

Hagyományos székely családból származik, ahol az elsőszülött fiú az apa nevét örököli.
– Harmadik Csíki Sándor vagyok, és nem az utolsó: a nagyobbik fiamat is így hívják. Backamadarason születtem, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskolában érettségiztem, ugyanebben a városban végeztem el a testnevelési főiskolát, majd Bukarestben a testnevelési egyetemet. Tanítottam Bukovinában, a Székelyföldön, a Partiumban, jelenleg a nyárádszeredai középiskola tanáraként dolgozom.
– És függetlenként tagja a városi tanácsnak, újságot ír, szervezeteket alapít és vezet, otthon pedig négy gyermek várja. Hogy bírja?
– Úgy gondolom, hogy értelmiségiként vannak feladataim. Most az a legsürgetőbb, hogy akadályokat gördítsünk a pusztulás útjába – nem lehet, nem szabad erről a szép hazáról lemondani. Két fronton is harcolni kell: egyrészt a Székelyföld önállóságáért, másrészt a tragikusan fogyó erdélyi magyarság megmaradásáért. A kettő szorosan összefügg, hiszen autonómia nélkül nincs élet, de hiába szerezzük meg az önállóságot, ha közben elfogyunk, ha a kerítésen belül nem lesz, aki éljen az ebből adódó lehetőségekkel. A legtöbb nemzet sorsa – így a magyaré is – az ágyban, illetve a szülőszobában dől el, ha nem lesznek gyerekeink, nincs jövőnk.
– Aki csak Böjte Csaba gyermekmentő tevékenységéből ismeri az erdélyi kicsinyek helyzetét, azt gondolhatja, hogy nagyon sok ott az utcára kerülő kiskorú.
– Szerintem nem több az árva, csak megszűntek a nagy gondozóközpontok, és az onnan utcára került gyermekeket gyűjti be hatékonyan Böjte atya. A Székelyföldre nem jellemző, hogy a szülők eldobják maguktól a gyermeket – az azóta szintén megszűnt nyárádszeredai árvaházban például egyetlen helyi gondozott sem volt. Ez az intézmény is a románosítás előretolt bástyájaként szolgált, az idehozott árvák miatt ugyanis román osztályt kellett létrehozni az általános iskolában, és bizonyára az volt az elképzelés, hogy az itt felnőtt gyermekek állást kapnak a városban, aztán a magyarokkal keveredve alapítanak családot.
– Mennyire jellemző ma az erdélyi magyarságra az egykézés?
– A Székelyföldre inkább a két gyermek a jellemző, az egykézés mezőségi, elsősorban pedig kalotaszegi sajátosság. Sajnos ma már a háromgyerekes família is nagycsaládnak számít, az ennél többet vállalókat sokszor a környezetük is rosszallóan figyeli, felelőtlennek tartja őket. Hargita megye ilyen szempontból még mindig jól áll, ott még van gyerek, de másutt üresen maradnak az iskolák. A Nyárád mentén minden polgármestertől megkapom a statisztikákat, itt stagnál a lélekszám, a nagy fogyás megállt. Külön kérdés, hogy a megszületett gyermekek magyarok vagy romák. Akad olyan falu, ahol az alsóbb osztályokban minden tanuló roma, de olyan település is van, ahol egy sincs.
– Első könyve, a Nem elfogyni is erről a kérdésről szól. Az Erdélyi Nagycsaládokért Egyesületének vezetőjeként mit gondol, hogyan lehetne megfordítani a negatív népesedési tendenciákat?
– Biztonság és élhető jövőkép kell az embereknek, akkor jobb kedvvel vállalnak utódokat. A történelem azt mutatja, hogy akkor születik több gyermek, ha valamilyen perspektíva nyílik az emberek előtt, van mit enni, és akad biztos megélhetési forrás is.
– Románia gazdasági mutatói egyre jobbak, az ország nemrég csatlakozott az Európai Unióhoz, ezek szerint bébiboom várható?
– Ennek még nem látom nyomait, úgy tűnik, az unióban nem bíznak az emberek, nem várnak csodát tőle. A gazdasági mutatókkal valóban lehet valami – bár egyelőre még nem élünk látványosan jobban, de roszszabbul sem, és ez már figyelemre méltó eredmény. Néhány éve megállt a rendszerváltás óta tartó zuhanás, vagyis az, hogy egyre rosszabb és rosszabb lett az élet.
– Hogy él ma egy hattagú család Erdélyben? Mennyi pénzre van, volna szükség az emberhez méltó élethez? Nem a dőzsöléshez, hanem ahhoz, hogy biztonsággal ki tudják fizetni a számlákat, néha jusson egy-egy könyvre, színházjegyre, és esetleg meg is tudjanak takarítani valamit?
– A megtakarításokról ne minket kérdezzen, könyveket ritkán engedhetünk meg magunknak, évek óta nem tudtunk bemenni Marosvásárhelyre színházba. Pedig mi még azok közé a ritka családok közé tartozunk, ahol mindkét szülő dolgozik – a Nyárád mentén óriási a munkanélküliség, jó esetben a családfőnek van munkája. A középiskolai tanári fizetésem és a feleségem gondnoki bére, valamint az újságírói honoráriumok és az önkormányzati képviselői juttatás csak arra elég, hogy máról holnapra éljünk. Havi kétezer lej körüli összeget kaparunk össze (százhatvanezer forint – A szerk.), és bizony, gyakran előfordul, hogy a hó végi számlákat kölcsönből fizetjük ki. Azzal van szerencsénk, hogy a legkisebb gyerek is tizenkét éves, így a feleségem is dolgozhat. De nem panaszkodom, megedzett bennünket a sors, feltaláljuk magunkat. Nyáron idegenvezetést vállalok, a feleségem tarisznyát varr – a szükség leleményessé tesz mindenkit.
– A nagycsalád egyenlő a szegénységgel?
– Nem, de nagyobb az esély elszegényedésre ott, ahol több a gyerek. Vannak jómódú nagycsaládok és gyermektelen szegények is.
– Mennyi az önök gyerekeinek az esélye, hogy középiskolát, egyetemet végezzenek?
– Sokkal kevesebb, mint volt mondjuk a diktatúra idején. Az én szüleim gazdálkodók voltak, három saját gyermek mellett egyet örökbe fogadtak, és mindenik Marosvásárhelyen érettségizett a Bolyaiban. Édesapám parasztember létére úgy tudta ezt megoldani, hogy nem éreztünk szükséget. Nekem a három gyerekem otthon tanul Nyárádszeredán, és én tanáremberként nem tudnám azt megtenni, amit édesapám gazdálkodóként megvalósított.
– Az egyetem Erdélyben ma az elit kiváltsága?
– Nagyon sok függ attól, hogy ki hol lakik. A városban élő családok gyermeke könnyebben járhat egyetemre, mert nem kell lakbért vagy kollégiumot fizetni, utazásra költeni. Sajnos nincsenek sokak számára elérhető ösztöndíjak, pályázati struktúrák. Marosvásárhelyen egy orvosira járó diáknak a költsége havi nyolcvanezer forint – ez a mi családunk összjövedelmének a fele! Kényszerűségből visszatérünk ahhoz a régi székely hagyományhoz, hogy egy gyermek tanul, a többi kapaszkodik. Ez nálunk is így van: a nagylányunk biztosan tovább tanul, a két középső fiú szakmát kap, a kicsi lánnyal meglátjuk.
– Annak idején egy erdélyi értelmiségi megengedhette magának, hogy félévente, évente felutazzon Budapestre, és pár napig megmerüljön a főváros kulturális életében. Megnézte az új színházi előadásokat, kiállításokat, megvásárolta a friss könyveket, elbeszélgetett a szakmabeliekkel. Ez ma elképzelhetetlen?
– A mai fizetésekből reménytelen ezt megoldani, de némi fifikával sok minden elérhető. Az Orbán-kormány idején például az anyaországban támogatták a nagycsaládosok nyaralását. Magyarországi barátaink kitalálták, hogy ezt az összeget Erdélyben is el lehetne költeni egy közös nyaralásra. Megpályázták a pénzt, eljöttek a mi nagycsaládosainkhoz, és mindenki jól járt. Volt olyan nyár, hogy csak a mi kis városunkban száz anyaországi családot fogadtunk. A vendégeknek csak a gáz- és villanyfogyasztást kellett fizetniük, szállásköltséget nem, így a pénzből a vendégfogadó nagycsaládokkal közös élményekre költhettek. Ez a rendszer sajnos megszűnt a kormányváltással, most már az anyaországban sem támogatják a sokgyermekesek nyaralását. Viszont sok kapcsolat megmaradt, barátságok szövődtek, sokan azóta is ellátogatnak hozzánk. És hoznak magukkal egy zsák könyvet, kinőtt ruhát, megunt játékot, mi pedig felpakoljuk őket krumplival, hagymával, élelemmel.
– Arra nem volt példa, hogy anyaországi barátaikkal házat cserélve nyaraltak?
– A mi családjaink nemigen tudtak kimenni, nem volt pénzük útlevélre, utazásra. Most, hogy személyivel is lehet utazni, valamivel jobb lett a helyzet.
– Tavaly közös zarándoklaton vettek részt egy kilenctagú csíkszeredai famíliával. Mi is volt ez pontosan?
– Győr városa adott otthont a harmadik európai nagycsaládos-konferenciának és a magyarországi Nagycsaládosok Országos Egyesülete által kétévente szervezett családkongresszusnak. Arra gondoltunk, hogy ha már odamegyünk, kihasználjuk az alkalmat, és üzeneteket hozunk-viszünk, felhívjuk a figyelmet a példamutató magyar sokgyermekesekre és arra a tényre, hogy nemzetünk csakis a nagyobb mértékű gyermekvállalással maradhat fenn. Saját példánkkal akartuk bizonyítani, hogy boldogabb az élet, ha sokan vagyunk, minden gyermek ajándék, és veszteség lett volna, ha közülük bármelyik nem születik meg. A zarándoklat Csíksomlyóról indult, és számtalan helyen álltunk meg, hogy nagycsaládosokkal találkozzunk, a helyi médiában beszéljünk a kérdésről. Minden állomáshelyen három Pro Familia-emléklapot adtunk át: az elsőt egy civil szervezet, a másodikat egy nagycsalád, a harmadikat pedig olyan közéleti személyiség kapta, aki sokat dolgozott a családok és a gyermekek érdekében. Csodálatos érzés volt megbizonyosodni arról, hogy ebben az egoista, öntelt, pénz működtette világban mennyi segítőkész ember van.
– Politikusokkal is találkoztak?
– Marosvásárhelyen fogadott az RMDSZ egyik parlamenti képviselője, aki annyira meghatódott, hogy a zsebébe nyúlt, és pénzzel is támogatta az utat. Budapesti nagycsaládos barátaink bevittek bennünket a Parlamentbe, és azt mondták: próbáljunk találkozni kormánypárti képviselőkkel, hiszen ők vannak döntési helyzetben; a problémáinkat a Fidesznek fölösleges elmondanunk, ők úgy is tudják. Fogadott Világosi Gábor, az Országgyűlés szabad demokrata alelnöke, akinek elmondtam, hogy mi is ide tartozunk, az én szépapám például ugyanolyan parlamenti képviselő volt, mint ő, a Nyárád mentét képviselte ezekben a padokban.
– Hasznos volt a találkozó?
– Igen. A mi sorsunkról szólva azt mondta, hogy majd az unió mindent megold, s a találkozás után kikereste a jegyzőkönyvekből ősöm, Makkai Zsigmond felszólalásait, és elküldte őket nekem egy díszes borítékban. Szépapám 1902. február 5-én ellenzéki képviselőként például arról beszélt: Erdélyország olyan, mint egy fejőstehén, amelyet mindenki fej, de enni senki sem ad neki. Emiatt aztán ez az állat beteg, és gondozója, a miniszterelnök nem törődik vele. A Székelyföldön kevés a vasút, mondta, és eszembe jutott, hogy épp most szüntetik meg a vonalakat, és az épülő autópálya is elkerüli a vidéket. Követelte a megszűnt parajdi gyufagyár újraindítását, hogy ne legyen munkanélküliség – a befektetők ma is elkerülik a Székelyföldet. Érdekesek a párhuzamok: a jelenlegi magyar miniszterelnököt sem érdekli túlságosan a sorsunk; bár Bukarestben a kormánykoalícióban vagyunk, onnan sem csepegtetnek vissza az általunk befizetett adókból. De politikáról ne beszélgessünk. Amikor februárban elvállaltam a tíz tagszervezetet tömörítő Erdélyi Családszövetség vezetését, megesküdtem, hogy nem politizálok.
– Milyen akciókat szerveznek?
– Évente szervezünk egy olyan napot, amely az egymásra figyelésről szól. Arra kérjük a családokat, hogy kapcsolják ki a tévét, és legalább félórányit beszélgessenek egymással. Tartsunk olyan estét, amikor a gyermek is szóhoz jut. A Magyar Ifjúsági Tanáccsal közösen minden gyermeknapra cipősdoboznyi ajándékot gyűjtünk a tagjaink gyermekei számára. Beszélgetést kezdeményeztünk a magyar köztársasági elnökkel is, hogy szót váltsunk a megmaradásról. Sólyom László úr őszre ígért találkozót.
– Legutolsó könyvében, a Véreim, árva magyarok! címűben olvastam, hogy a törvény olyan, mint a sorompó: a kicsik átbújnak alatta, a nagyok átlépik, a hülyék nekimennek. Úgy tűnik, most a törvény Romániában segíti a gyermekvállalást.
– Végre elkezdődött valami, hiszen ha egy nő gyereket vállal, két évig havi nyolcszáz lej (majdnem hetvenezer forint – A szerk.) támogatást kap, ami sokkal több, mint Magyarországon. Ennek az a feltétele, hogy előtte egy évig munkaviszonya legyen; gyakran előfordul, hogy a fizetése kevesebb volt nyolcszáznál. Így azok is bátran vállalnak gyereket, akik dolgoztak, hiszen nem járnak rosszabbul a döntéssel. Adnak támogatást a házasságkötésre, van kelengyepénz, és épülnek lakások az új házasoknak, van családügyi minisztériumunk is. Bizonyos területeken tehát látványos az előrehaladás, de van még mit tanulni Magyarországtól is. Négy éve benyújtottunk az RMDSZ-nek egy családpolitikai javaslatcsomagot, azt foglaltuk össze, hogy mit képviseljenek a parlamentben. A magyar megoldásokból is merítve azt szeretnénk, hogy utazási, kulturális támogatást és adókedvezményeket kapjanak a nagycsaládosok, a sok gyereket szülő nők hamarabb mehessenek nyugdíjba, létezzen főállású anyaság, és ne csak három gyermekig járjon támogatás. Szomorúnak tartjuk, hogy a mai napig a Fidesz által kitalált oktatási-nevelési támogatás az egyetlen olyan kedvezmény, amelyet a magyar családok élveznek. A romániai magyarok érdekképviselete mit talált ki a parlamentben töltött tizennyolc év alatt?
– Konok székelyként mit gondol: lesz feltámadás?
– Nemrég robbant egy bomba: az RMDSZ elemzőcsoportja szerint is elfogytunk. Erdélyben már csak 1,3 millió magyar él, és harminc év múlva alig egymillióan leszünk. Ugyanoda jutunk, mint a délvidéki nemzettársaink: nem azért nem jutunk be a parlamentbe, mert széthúzás van közöttünk, hanem azért, mert egyszerűen nem leszünk elegen a bejutási küszöb eléréséhez. A katasztrófa szélén járunk, ilyen fogyatkozás mellett 2020-ban összeomlik az iskola-, majd a nyugdíjrendszer. A kimutatások szerint három és fél kereső személy tart el tíz munkaképtelent, ez az arány azonban 2050-re egy a tízhez alakul. Ellenszélben vagyunk, de nálunk nehezebb sorsú népek is túléltek ilyen helyzetet, ha volt bennük akarat és kitartás. Gondoljunk csak a csángókra: a nagy román tengerben is máig meg tudták őrizni ódon kódexekből visszaszóló szavaikat.