A neves pszichografológus, W. Barna Erika tanulmányaiban, könyveiben következetesen foglalkozik nagy magyar írók, költők, művészek kézírásainak elemzésével. Többnyire egész életútjukat igyekszik ily módon végigkísérni. (Ebben az összefüggésben jelent meg nemrégiben kötete Nagy Imréről, a kivégzett miniszterelnökről Nagy Imre – Egy 20. századi magyar sors a grafológia tükrében címmel.) Ami pedig napjaink jelenségeit illeti, munkatársával, Demeter Anikóval együtt jó ismerője az írászavarral összefüggő problémáknak és azok terápiás lehetőségeinek is.
– A kézírás mint az önkifejezés egyik eszköze különleges adomány, amely ha eltűnne civilizációnkból, pótolhatatlan veszteség lenne. Teremtő, alkotó folyamat – magyarázza W. Barna Erika. – A láthatatlan szellemi és a látható fizikai világ találkozását élhetjük meg benne, amíg a gondolat a kéz, az íróeszköz segítségével betűnként a papírra kerül. Nagyon leegyszerűsítve ez egyszerre szellemi, lelki és biológiai folyamat. Rezgés által születik a vonal, amely minden embernél más ritmusú. Grafológiai szempontból ezt a ritmust a vonal jellegében, annak minőségében lehet „megfogni”. Ez az a része az írásnak, amely a legtöbbet elmondja az emberről, a személyiségről. Mivel a kézírás semmivel sem pótolható lenyomat a lélekről, és általa a személyiség fejlődése, változása is megismerhető, az utókor számára is nélkülözhetetlen, más módszerrel megszerezhetetlen ismereteket adhat.
W. Barna Erika hangsúlyozza, nehéz szavakba önteni azokat az érzéseket, amelyek Bartók Béla, Csontváry Kosztka Tivadar, Szabó Lőrinc, József Attila eredeti kéziratainak elemzésekor hatnak az emberre. A papírra vetett jelekből ugyanis szinte teljességgel újraélhető az alkotás pillanata. A kutató szerint tisztában kell lennünk azzal, hogy például a költemények nem hétköznapi tudatállapotban születnek, s ilyenkor az írásjegyek teljesen különböznek a megszokottól. Az elemzés szempontjából akár az is döntő lehet, hogy milyen a papír minősége, milyen tollat használtak. A kézírást harmincszoros nagyításban vizsgálva már egyetlen betű vonalszakaszában is rengeteg információ fedezhető fel.
A grafológia tudományát 1945 után több évtizedig mellőzték Magyarországon. A hétköznapi életben pedig veszélyes volt a polgári világot, szellemiséget visszaidéző levelezéseket, feljegyzéseket megőrizni. Hiszen az ötvenes években bármikor jöhetett egy házkutatás, amelyet koholt perek követhettek, s ilyenkor a családi természetű szövegeket is gyakran fordították a célba vett személy ellen. A falusi házaknál sok helyütt megváltak még a több generáción át őrzött bibliától is. Így a családi emlékezet egy része is törlődött, mivel a hátsó lapokra jegyezték be a születéseket, keresztelőket, házasságkötéseket, elhalálozásokat. Az utódok ezért nem láthatták azt a folyamatot sem, amely az ükapa nehezen formált betűitől a tanultabbak pallérozottabb írásképének kiforrásáig vezetett. A nyolcvanas évek közepéig nem volt értékük a „csak azért is” megőrzött régi naplóknak sem.
*
Ma viszont számos példa van arra, hogy ezeket a leszármazottak magánkiadásban, korlátozott számban publikálják, s büszkék arra, hogy a nyomatott szöveg mellett ott szerepel elődeik eredeti kézírása és fényképe.
A múlt század elején a telefon megjelenése Európában a kézzel írt magánlevelek látványos visszaesésével járt, amit a posták is megéreztek. Napjainkban az e-mail, az sms helyettesíti a személyes levelezést, a táviratküldést. A szupermarketekben, írószerboltokban előre megírt képeslapokat ajánlanak, amelyeken legfeljebb csak a címzés és az aláírás a mienk. De még mindig a kézzel írt lap az a forma, amelyhez életünk fontos mozzanatainál ragaszkodunk. Kevéssé ismert, hogy 1843-ban egy brit múzeumigazgató, Sir Henry Cole készítette az első karácsonyi képeslapokat. Ezer darabot nyomtattak belőlük, és egy schillingbe került darabja. A képeslap egyre népszerűbbé vált 1870-től, hivatalosan az 1878-as nemzetközi párizsi postakonferencián ismerték el. Kezdetben turisztikai nevezetességek, vicces jelenetek, rajzok szerepeltek rajtuk, fekete-fehérben, olykor rikító színezéssel. Később a megjelenítés egyre finomabbá vált, s rendszerint emlékként őrizték meg őket a címzettek. Nem véletlen, hogy tavaly a Magyar Posta is felhívta a figyelmet az ebben rejlő érzelmi és kultúrtörténeti kapaszkodóra. Több akciót indított, hogy nyomatékosítsa a képeslap és a levélírás értékeit. Az interneten ezer antik lap közül lehetett válogatni, a kiválasztott lapra elektronikus úton „rátenni” a személyes üzenetet, amelyet kártyára nyomtatva, a képeslappal együtt ingyen kézbesítettek. A technika, a hagyomány és a személyesség között így teremtettek kapcsolatot, ám az óriási érdeklődés miatt a postának korlátoznia kellett a felajánlott lehetőséget.
Földünkön ma az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) adatai szerint 781 millió felnőtt és 103 millió gyerek még a nevét sem tudja leírni. India több mint egymilliárd lakosából 300 millió írástudatlan. Ami Magyarországot illeti, az általános iskolákból kikerülők egyharmada a későbbiekben funkcionális analfabéta lesz, azaz „elfelejt” írni, olvasni.
Budapest X. kerületében, a Havanna úti lakótelep egyik iskolájában alsó tagozatos gyerekeket tanít Guzsváry Mónika. Úgy látja, kezdetben minden elsős lelkes, és kíváncsi a betűre, igyekszik gondosan írni. Ahhoz viszont, hogy ez a készség rögzüljön, és később is megmaradjon, naponta kellene gyakorolni legalább fél–egy órát. Ám a szülők úgymond „kész gyereket” akarnak hazavinni, s a tanulással otthon már semmilyen módon nem kívánnak foglalkozni. A tanítónő szerint az adott közegben nem a szülők leterheltsége magyarázza mindezt, hiszen a környéken meglehetősen sokan vannak munka nélkül. Gond az is, hogy ha az iskolában készítik el a leckét, az alaptantárgyi feladatokra, korrekcióra, ismétlésre összesen hatvan perc jut. Az írásbeliség romlása a negyedik osztályban kezdődik, amikor már feladatokat kell megoldani. A szülőnek pedig az a fontos, hogy megfeleljen a tartalom. Gyakorta szinte olvashatatlan a legjobb tanulók írása is. Előfordul, hogy írásjeleket tévesztenek, a kérdőjelet fordítva írják, összemossák a szavakat.
Az íráshoz és az olvasáshoz elmélyülés és nyugalom kell. Ennek ellentmond a mai gyerekek felpörgetett állapota. Bár a környéken elég nagy a szegénység, meglepően sok családban van számítógép e-mail kapcsolattal. A kilenc–tíz évesek leginkább az igen gyors reakciókat feltételező játékokat használják, a lassúbb tempójú írás és olvasás nem köti le őket. A szülők pedig nem igazán kontrollálják a számítógép-használatot.
– Megfigyelhető, hogy, noha a levélírást is megtanulják a diákok, már ilyen kicsi korban géppel írják a leveleket a barátaiknak. Ha mégis szükség van a hagyományos formára, megkérnek, hogy segítsem megcímezni a borítékot – meséli Guzsváry Mónika. Tapasztalatai szerint a húszfős osztályokból évente egy-két olyan gyerek akad, aki súlyos írászavarral (diszgráfiával) küzd.
Érdemes mindezt összevetni a pszichografológusok megállapításaival. Szerintük a növekvő írászavar egyik oka, hogy a gyerekeket túl gyorsan tanítják írni. Írásuk azért lesz torz, mert énjük belső tartalma és az a forma, amelyet papírra kell vetni, nincs összhangban egymással. Így jön létre a mozdulat rendellenessége, amely koordinációs nehézségekhez, a formaalkotás zavaraihoz vezet – magyarázzák. Mindezen az úgynevezett grafoterápiás módszerrel nagymértékben lehet segíteni. Ennek lényege, hogy az adott személyiséghez alkalmazkodva fejlesztik ki azokat a készségeket, amelyek az írást megkönnyítik. Egyre több felnőtt, köztük értelmiségiek, meglepődve tapasztalja, hogy mivel munkáját főleg számítógéppel végzi, egykori rendezett kézírása kuszává, olvashatatlanná vált. A felfokozott munkatempó, a stressz szintén hasonló „tüneteket” produkálhat, csakúgy, mint a súlyos fizikai betegségek.
Elképzelhető-e, hogy az informatika teljesen kiszorítja a kézírást? Nem lehetséges, hogy éppenséggel egymást kiegészítő, segítő értékekről van szó? Érdemes eltűnődni azon a megállapításon, amely a japán mikroelektronika fejlődését az ottani kultúrával, az ősi kézírási módszerrel hozza öszszefüggésbe. Ismert, hogy a japánok ecsettel festik írásjegyeiket. Ez a mozdulatok rendkívüli differenciálódását, egyben az izom-, idegműködés összehangolását kívánja meg. Ezenkívül önfegyelemre, összpontosításra nevel. Ugyanakkor nem véletlen az sem, hogy bár minden adatunkat elektronikus rendszerekben tároljuk, a bankkártyánkon, személyi okmányainkon mégis ragaszkodnak a kézzel lejegyzett aláírásunkhoz. Szimbolikus jelentőségű az is, hogy az emberek millióinak sorsát befolyásoló nemzetközi egyezményeket, szerződéseket szertartásos módon, töltőtollat használva, kézírással szentesítik a politikusok.
Jókai Anna minden munkáját – legyen az terjedelmes regény, esszé vagy novella – kézzel veti papírra. Az írónő arról is nevezetes, hogy a levelekre kézírással válaszol. E gesztust, amely természetéből fakad, olvasói meglepetéssel, különleges ajándékként fogadják. Jókai Anna megjegyzi: ha levelet olvas, fontos számára a külalak. Ha egyéni is a kézírás, legyen olvasható.
Valamikor pedig ő is megvívta a maga harcát a betűvetéssel, de főleg első tanítójával.
– Az írás gyakorlati részének elsajátításához traumatikus élményeim kötődnek. Az elemi első három osztályát abban a tudatban kínlódtam át, hogy sose fogok úgy megtanulni írni, ahogyan azt elvárják – idézi föl. – Kiállítottak a dobogóra, elrettentő példaként mutogatták az osztálytársaimnak, milyen reménytelen eset vagyok. Három év alatt csak szidást kaptam. Aztán egy napon új tanítónő érkezett. Máig őrzöm az emlékét, Zsombolyai Valériának hívták. Magas, szikár, vöröses hajú vénkisasszony volt. Élő cáfolata annak, hogy aki „hajadon maradt”, nem lehet gyengéd ember, jó pedagógus. Látta, hogy szorongok, megsimogatta a fejem, és azt mondta, nem baj, hogy balról jobbra dőlnek a betűim, látszik, hogy egyéniség van az írásomban. Ez olyan biztatást jelentett nekem, hogy ezután természetessé vált, megtanulok szépen írni. S mivel mindezt nem kaptam könnyen, a kézírásról nem is mondtam le.
– Nem nehezebb így az alkotás folyamata? Vagy épp a kézírás segíti?
– Olyan gyötrelmes volt a kezdet, hogy számomra ez a természetes kifejezési forma. Szellemi értelemben azt mondanám, ilyenkor különleges kapcsolat jön létre az agyam, a szívem, az íróeszköz és a papiros között. Nehéz ezt szavakban visszaadni. Az én írónemzedékemnél a számítógép még nem volt használatban. Az írógépek pedig – még a hatvanas–hetvenes években divatos Erika márkájú is – nagy fizikai energiát igényeltek.
– Emlékszik arra a tollra, amellyel az első hoszszabb munkáját írta?
– Ma is megvan, egy borítékban őrzöm. Szürke, hagyományos, patronos töltőtoll. Ma golyóstollat használok, mindig nagyon ügyelek arra, hogy jó minőségű legyen. Amikor visszaolvasom a kéziratot, megteszem rajta a javításokat. Ezután elektromos írógéppel legépelem a szöveget, majd ezt ismét kézzel javítom. Tisztában vagyok azzal, hogy ezen a metóduson csak én tudok eligazodni. De éppen ezt az egyediséget tartom megőrzendőnek.
– Ha a kézírás ennyire fontos az ön számára, biztosan az is izgatta, hogy saját írása miként változott az idők folyamán.
– Igen, foglalkoztatott a változás, s annak mögöttes, pszichés tartalma. A naplómba tizenkét éves koromig balról jobbra dőlő szálkás betűkkel írtam. A kamaszkor viharaiban ez felcserélődött nagy, lapos betűformákra. Aztán ismét visszatértem a pubertáskor előtti formához. Ma úgy látom, a kézírásom belső nyugalmat, harmóniát tükröz.
– Hogyan tekint a számítógépre, amellyel sokak szerint az írás, a közlés folyamata szinte „könnyűvé” válik?
– Tudatosan nem akartam megtanulni a használatát. Átgondoltam, hogy életemnek jelen szakaszában nagyon bölcsen kell gazdálkodnom az időmmel. A legfontosabbra szeretnék koncentrálni. Ez pedig a fizikai valóságon túli alkotó folyamat. Pazarlásnak érezném, ha a technikai teendők ettől energiát vonnának el. Igaz, hogy az informatika lehetőségei sok kaput megnyitnak az emberek előtt, számos tárgybeli információt adhatnak, de a lelki, szellemi útkeresésünkre nem tudnak választ adni.
A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárának önálló gyűjteményében több mint egymillió kéziratot őriznek. A mai kézirattár alapjául szolgáló anyagok gyűjtését az 1876-ban szerveződött Petőfi Társaság kezdeményezte. Felismerték ugyanis, hogy az írói tevékenységgel összefüggő dokumentumokkal nem foglalkoznak az akkori könyvtárak, múzeumok, levéltárak. Ezek megmentésére előbb a Petőfi Múzeum című folyóiratot hozták létre, majd 1888 és 1895 között összegyűjtötték Petőfi Sándor fellelhető kéziratait. Így nyílt meg Jókai Mór egykori, Bajza utcai otthonában a Petőfi-ház, amely 1945-ig önállóan működött. Az egyre jelentékenyebbé váló anyag önálló múzeum alapítását tette szükségessé, amely 1957-től működik jelenlegi helyén, a Károlyi-palotában. Itt már mód nyílott az összegyűlt anyag szakszerű feldolgozására, katalogizálására és kutatására. Rendszeresek az alkotók életét, személyes környezetét is bemutató kiállítások, amelyekhez a kézirattári anyagok számos kiegészítő információt adnak. Hogy milyen különlegességekről van szó, arról Hegyi Katalin muzeológus tájékoztat.
– Ha cégjelzéses levélpapíron vagy borítékon található az írás, külön feltüntetjük, hogy az honnan származik. A Nyugat folyóirat, a New York kávéház, a Royal Szálló – ezek a helyszínek, ahol az írók, költők otthon érezték magukat. A címleírásunkban szintén jelezzük, ha egy-egy levélben rajzok is találhatók – magyarázza a muzeológus. – Ha hiányzik a dátum egy fontos kéziratról, és szeretnénk tudni keletkezése idejét, jó támpont ehhez a vízjelzéses papír. Például bizonyos alkotói korszakában Móricz Zsigmond csak diósgyőri papíron írt. Ady Endre kedves szokása volt, hogy párizsi tartózkodása alatt akár tíz egyforma képeslapot is megvett, és szétküldte barátainak. Egyébként mindent elteszünk, ami a kéziratos hagyatékban fellelhető. A postai pénzfeladó vevényeket, a részvényeket, a csekkfüzeteket, a számlákat. Nemcsak szép külalakjuk miatt, hanem mert sokat megtudhatunk általuk az író vagy költő anyagi helyzetéről, a pénzhez való viszonyáról.
Ma már egyre ritkábban fordul elő, hogy egy nagy ember kézírásos hagyatékát odaajándékoznák egy intézménynek. A múzeum mindig korrekt árajánlatra törekszik, s bár olykor a magángyűjtők többet fizetnének érte, az örökösök mégis a kézirattár mellett döntenek. Megnyugtató számukra, hogy itt az anyagot szakszerűen tárolják és dolgozzák fel. Nem szólva arról, hogy az érdeklődök számára elérhető, kutatható lesz.
A személyiségi jogok tiszteletben tartása természetes. Előfordul, hogy az örökösök engedélyhez kötik a kutathatóságot. Kérhetik az említett anyagok időleges zároltatását. Nincs kizárva az sem, hogy a személyes témakörbe tartozó papírokat „eltüntetik”. De jellemzőbb, hogy az író még életében dönt az ilyen típusú dokumentumok sorsáról. Szentkuthy Miklós például halála után huszonöt, illetve ötven évben határozta meg naplóinak zárolását. Sziráky Judit írónő pedig maga semmisítette meg azokat a dokumentumokat, amelyek magánéletére vonatkoztak.
Ahogyan a múlt században a telefon megjelenésével kevesebb levél született, ma a számítógép használata miatt egyre kevesebb új kézirat kerül a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokába. Nemcsak a számbeli veszteség sajnálatos, hanem az is, hogy elvesznek a folyamatosan alakuló szöveg első változatai. Nem látható, miképp küzdött meg az alkotó egy-egy végleges szóért. Írók, költők mondják, hogy napjainkban könnyebben írnak le „felelőtlenül” egy-egy szót, mert az pillanatok alatt korrigálható, nem kell elölről kezdeni sem a kéz-, sem a gépírást. (A kézírás és a nyomtatott szöveg összehasonlításának szép példája többek között egy Nemes Nagy Ágnes-kötet a múzeum kiadásában.)
– De milyen „kézjegy” marad majd a kizárólag számítógépet használó kortárs alkotók után?
– Az a törekvésünk, hogy lemezre mentsük az „eredeti” szöveget, s megőrizzük a kinyomtatott anyagot is – mondja Hegyi Katalin. – Külön öröm számunkra, ha kézzel javított példányhoz jutunk. Kortárs alkotóktól egyébként csak módjával kérünk kéziratot, hiszen nem várhatjuk el, hogy pusztán a mi kedvünkért lemondjanak róla. Az előadásaik nyomtatott változatát szívesen fogadjuk, azokat mindig szignáltatjuk velük. Gyakorta van szükségünk az eredeti névaláírásra a kiadványainkhoz, és arra is gondolunk, hogy az íráskép alapján az évtizedek múltán hozzánk kerülő kéziratokat azonosítani lehessen.
Bár a kéziratok jelentős részét digitalizálták, tapasztalataik szerint semmi nem pótolhatja azt az érzést, amikor a kutató, a színész, a diák kezébe vehet egy relikviát, amelyet közvetlenül a szerző írt.
Örömmel, áhítattal és óvatosan bánnak a kéziratokkal.
Ma, a tágas szellemi lehetőségek korában el sem tudjuk képzelni, milyen gyötrelmes érzés, ha valakit megfosztanak az írástól és az olvasástól. Néhány évtizede pedig ez volt a kínzás egyik módja, nem oly messze, Romániában, a hírhedt szamosújvári börtönben. A Liberté rabja című könyvében Gellérd Judit a 81-es cella értelmiségi rabjait idézi meg. „Írtak ők széndarabbal a falra, a lepedőből kiszakított vászondarabra, és gumicsizmájukkal a padlóra. A legfejlettebb, a sumer írástechnikát is megszégyenítő eljárás azonban a fekete mosószappan táblácskákra való csonttal karcolás módszere volt. A büdös mosószappant hónapokig szárítgatta a gazdája, majd addig csiszolgatta, amíg fényes fekete nem lett. Közben pedig valahogy csak kikerült egy csontocska a levesből, amelyet kőkorszaki technikával hegyesre csiszoltak. Amekkora kincs volt ez, azzal arányosan veszélyes volt a leleplezése. Többnapos magánzárka volt a büntetés. Egy ilyen szappantáblára több tucat idegen szó is ráfért. Persze mindent le kellett »törölni«, hogy újra használható legyen az írófelület. Erre írták – és erről törölték le – fiktív leveleiket kedveseiknek, amíg csak a szappanból futotta. Kiírták magukból a leírhatatlant.”
vívás
Lesz-e magyar aranyeső a grúziai vívó-világbajnokságon?
