Írástudók árulása 7.3

Csontos János
2007. 10. 21. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ülök a Latinovits Diákszínpad előadásán a budai Szent Imre Gimnáziumban, és kitartóan csodálkozom. Lukácsi Huba tanár úr húsz éve szervezi a diákszínjátszást a patinás iskolában, a huszonötödik bemutatónál tartanak, a háromfelvonásos produkciók nyolc-tíz estén át megtöltik a dísztermet. A középiskolás színészek győzik szusszal és tehetséggel – ha lehet hinni a statisztikának, negyedszázad alatt tucatnyian kerültek közülük a színi pályára, a profi oldalra. A csodálkozásom azonban nem annyira a fergeteges előadásból, mint a leleményes darabválasztásból eredeztethető. Idén ugyanis Goldoni komédiája, A hazug került színre. Vajon puszta véletlenről volna szó; vagy épp ellenkezőleg: tévedhetetlen rendezői érzékenységről? Valahogy ez van benne satnya korunk áporodott levegőjében? Lehet, hogy foglalkozási ártalom a politikummal való mértéktelen átitatottság, és már ott is rémeket látok, ahol nincsenek – de Őszöd után az ember hazugságügyben már nem lehet többé naiv.
Akik ismerik Goldoni darabját, csodálattal adózhatnak neki, mennyi mindent tudott a XXI. századi politikai machinációkról. Pedig a szüzsé látszólag teljesen civil, nincs benne semmi politikum. Egy huszonéves ifjú húsz év után visszatér Nápolyból Velencébe, kereskedő atyja házába. Viharos előéletet hagy maga mögött, amely jelző az anyagi és a szerelmi életre egyaránt vonatkozik. Ne kerülgessük a kását: főhősünk született hazudozó, s e kétségtelen tehetségét elsősorban a szebbik nem szédítésében kamatoztatja. Rómán átutazva néhány napos tartózkodása ellenére is képes házasságszédelgést kivitelezni, ezért sürgősen olajra kell lépnie – de Velencében ott folytatja, ahol Nápolyban és Rómában abbahagyta. A hódításra kiszemelt hölgyet más ajándékával, szerenádjával, szonettjével hódítja meg, s miközben gazdag nemesnek hazudja magát, átmeneti sikereit saját férfiúi bájának és szellemességének tulajdonítja. A hazugságözönt elmesziporkáknak tekinti, a valóságtól való mind képtelenebb elrugaszkodást a kreativitás diadalának. A hazudozás liánjaiba mind jobban belegabalyodik, de – mint a darab egy pontján Goldoni meg is fogalmazza – egy ordító hazugságból egy még ordítóbb hazugsággal mindig ki lehet keveredni. Persze csak egy darabig. Hősünkre a harmadik felvonás végére rogy rá a kártyavár, de addigra már csúfot űzött a szerelemből, a barátságból, a házasságból, a halálból, a tisztes polgári erkölcsből, sőt még talpig becsületes apjának is hazug hírét költötte. A kétszázötven évvel korábbi Itáliában helyreállt a világrend: a végtére is tisztességes alapokon álló Velence kivetette magából a morális selejtet. De vajon rendelkezik-e a mi hazánk és a mi időnk ezzel az öntisztító képességgel?
Azoknak az olvasóknak, akiknek e sorok olvastán folyvást gyurcsányi asszociációik támadtak, hadd áruljam el: magam sem voltam másképp azon az estén. Nem a házasságszédelgés, az öregecskedő menyasszonyok folyamatos lecserélése, a más tollaival való ékeskedés vagy a szülő lesajnálása és semmibevétele indította meg bennem ezt a kézenfekvő képzettársítást, hanem a hazug főszereplő lelki belvilága. Nem a technikája (noha megtévesztéssel megválasztatott miniszterelnökünk is rendre egy még nagyobb hazugsággal igyekszik überelni az előzőt), hanem a hamis tudata, ami a szimpla hazudozást elmeszikrázásnak, a valóság szándékos meghamisítását pedig a valóság kreatív formálásának tételezi. A saját világegyeteméből nézve mindez nem vétek, nem bűn: ebben a vonatkoztatási rendszerben az az egyedüli bukás, ha az imaginárius rendszer a hazudozó fejére zuhan. Mivel azonban ez a dramaturgia törvényei szerint mindig csak a harmadik felvonás végére következik be, így, a harmadik felvonás közepe táján – ahol most körülbelül tartunk – a pozitív önképet semmi sem felhőzi: a köztes hazugságok lelepleződését hősünk hajlamos csupán átmeneti kellemetlenségnek tartani, a balszerencsének tulajdonítani. A notórius hazudozó mentálisan beteg, de betegsége a belső körből nem látható be. Kívülről kell figyelmeztetni, s ha kell, száműzni Velencéből. A politikusok esetében ezek a külső figyelmeztetők az írástudók volnának. Már persze ha nem árulnák el írástudó mivoltukat, mintha csak Goldoni a hazug ifjú kifigurázása helyett a szenvedélyes igazságbeszédről írt volna himnikus tirádákat.
Amikor ezt a – korántsem eredeti szabadalmaztatású – sorozatot elindítottam korunk írástudóinak a gyurcsányizmus mentegetésével kapcsolatos árulásairól, nem gondoltam, hogy mindig érnek majd újabb és újabb meglepetések. Mindig van lejjebb – de hát kell nekem újra meg újra belelapoznom a Népszavába. Legutóbb például Fejtő Ferencnek, a párizsi magyar történész-írónak, a szebb napokat látott lap tiszteletbeli főszerkesztőjének a tárcájában olvastam a következő gyöngyszemet: „Szerintem a hazugság nem a bűnök bűne. Orbán Viktor, az igaz keresztény jól tudja, hogy mi a bűnök bűne.” Tekintsünk most el a mindinkább elhatalmasodó fóbiától, amely Orbán Viktor elismerésétől (Fejtő tehetséges fiatalembernek tartotta) Orbán diabolizálásáig ível. Most már Gyurcsány Ferenc, ez a hamisítatlan baloldali politikus az ügyeletes tehetség, aki egyszer olyan kedvesen meg is interjúvolta a saját rádiójában – hiába, a századik évéhez közelítő Fejtő messziről megérzi a szociáldemokrata szagot. Figyeljünk inkább arra: hogyan állíthat egy írástudó olyat a hazugságról, mint a tiszteletbeli főszerkesztő úr? Persze, vannak általában véve nagyobb bűnök, például lopni vagy gyilkolni, de egy írástudónak, s hozzáteszem: egy igencsak rokonszakmában utazó tisztességes politikusnak, aki egy demokráciában a szavahihetőség, a személyes hitel kényes portékájával házal, némiképp problematikus a hazugságot relativizálni. Onnantól ugyanis bajosan beszélhetünk valódi írástudóról (no meg tisztességes politikusról).
Vajon mi indíthat egy tisztességben megőszült írót arra, hogy a Goldoni-hőst is megszégyenítően hazug Gyurcsány mellett kardoskodva elhiteltelenítse, agyoncsapja egész eddigi tiszteletreméltó életművét? Miként képzelheti, hogy – akárcsak a Népszava gyér számú, de notórius olvasójánál is – „átmegy” az a nyakatekert üzenet, amely a kétségkívül létező, s ellenfeleit joggal nyugtalanító orbáni politikusi szívósságot az 1918. október közepén is végső győzelemben bízó német vezérkari főnök fanatizmusához hasonlítja? Ha Fejtő Neuillyben nemcsak a Népszavát, hanem a Magyar Nemzetet is járatná, talán értesülne a magyarországi hangulatról, a közvélemény-kutatási adatokról, s beláthatná: nem Orbánnak, hanem épp Gyurcsánynak van 1918. október közepe. Persze nem gondolom, hogy Fejtő tájékozatlan volna: inkább csak – a Goldoni-főhős elmesziporka-elméletéhez hasonlóan – szeretné valóságnak hinni a fikciót, a makacs tények ellenkezőjét. S ez a létező legnagyobb írástudói árulás.
A fejtői konklúziót – noha nem szeretnék tiszteletlennek látszani – egyenesen szánalmasnak tartom. „Jelen pillanatban sokaknak úgy tűnik, hogy a magyarországi válság a szélsőséges fanatikusok győzelmével végződhet, holott a józan ész szerint már régen vesztésre vannak ítélve. Annak ellenére, hogy már maguk is sejtik, utolsó rohamaik és kitörési kísérleteik normálisan csak kudarccal végződhetnek.” Hadd tisztázzam: Fejtő az Orbán-pártiságot nevezi szélsőségnek és fanatizmusnak, s nem az utolsó töltényig, az utolsó hazugságig harcoló országrontó gyurcsányizmust.
Ez nem a józan ész diadala. Ez a józan ész kapitulációja. Ha Goldoni a kortársunk volna, dúskálna a témában.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.