Ülök a Latinovits Diákszínpad előadásán a budai Szent Imre Gimnáziumban, és kitartóan csodálkozom. Lukácsi Huba tanár úr húsz éve szervezi a diákszínjátszást a patinás iskolában, a huszonötödik bemutatónál tartanak, a háromfelvonásos produkciók nyolc-tíz estén át megtöltik a dísztermet. A középiskolás színészek győzik szusszal és tehetséggel – ha lehet hinni a statisztikának, negyedszázad alatt tucatnyian kerültek közülük a színi pályára, a profi oldalra. A csodálkozásom azonban nem annyira a fergeteges előadásból, mint a leleményes darabválasztásból eredeztethető. Idén ugyanis Goldoni komédiája, A hazug került színre. Vajon puszta véletlenről volna szó; vagy épp ellenkezőleg: tévedhetetlen rendezői érzékenységről? Valahogy ez van benne satnya korunk áporodott levegőjében? Lehet, hogy foglalkozási ártalom a politikummal való mértéktelen átitatottság, és már ott is rémeket látok, ahol nincsenek – de Őszöd után az ember hazugságügyben már nem lehet többé naiv.
Akik ismerik Goldoni darabját, csodálattal adózhatnak neki, mennyi mindent tudott a XXI. századi politikai machinációkról. Pedig a szüzsé látszólag teljesen civil, nincs benne semmi politikum. Egy huszonéves ifjú húsz év után visszatér Nápolyból Velencébe, kereskedő atyja házába. Viharos előéletet hagy maga mögött, amely jelző az anyagi és a szerelmi életre egyaránt vonatkozik. Ne kerülgessük a kását: főhősünk született hazudozó, s e kétségtelen tehetségét elsősorban a szebbik nem szédítésében kamatoztatja. Rómán átutazva néhány napos tartózkodása ellenére is képes házasságszédelgést kivitelezni, ezért sürgősen olajra kell lépnie – de Velencében ott folytatja, ahol Nápolyban és Rómában abbahagyta. A hódításra kiszemelt hölgyet más ajándékával, szerenádjával, szonettjével hódítja meg, s miközben gazdag nemesnek hazudja magát, átmeneti sikereit saját férfiúi bájának és szellemességének tulajdonítja. A hazugságözönt elmesziporkáknak tekinti, a valóságtól való mind képtelenebb elrugaszkodást a kreativitás diadalának. A hazudozás liánjaiba mind jobban belegabalyodik, de – mint a darab egy pontján Goldoni meg is fogalmazza – egy ordító hazugságból egy még ordítóbb hazugsággal mindig ki lehet keveredni. Persze csak egy darabig. Hősünkre a harmadik felvonás végére rogy rá a kártyavár, de addigra már csúfot űzött a szerelemből, a barátságból, a házasságból, a halálból, a tisztes polgári erkölcsből, sőt még talpig becsületes apjának is hazug hírét költötte. A kétszázötven évvel korábbi Itáliában helyreállt a világrend: a végtére is tisztességes alapokon álló Velence kivetette magából a morális selejtet. De vajon rendelkezik-e a mi hazánk és a mi időnk ezzel az öntisztító képességgel?
Azoknak az olvasóknak, akiknek e sorok olvastán folyvást gyurcsányi asszociációik támadtak, hadd áruljam el: magam sem voltam másképp azon az estén. Nem a házasságszédelgés, az öregecskedő menyasszonyok folyamatos lecserélése, a más tollaival való ékeskedés vagy a szülő lesajnálása és semmibevétele indította meg bennem ezt a kézenfekvő képzettársítást, hanem a hazug főszereplő lelki belvilága. Nem a technikája (noha megtévesztéssel megválasztatott miniszterelnökünk is rendre egy még nagyobb hazugsággal igyekszik überelni az előzőt), hanem a hamis tudata, ami a szimpla hazudozást elmeszikrázásnak, a valóság szándékos meghamisítását pedig a valóság kreatív formálásának tételezi. A saját világegyeteméből nézve mindez nem vétek, nem bűn: ebben a vonatkoztatási rendszerben az az egyedüli bukás, ha az imaginárius rendszer a hazudozó fejére zuhan. Mivel azonban ez a dramaturgia törvényei szerint mindig csak a harmadik felvonás végére következik be, így, a harmadik felvonás közepe táján – ahol most körülbelül tartunk – a pozitív önképet semmi sem felhőzi: a köztes hazugságok lelepleződését hősünk hajlamos csupán átmeneti kellemetlenségnek tartani, a balszerencsének tulajdonítani. A notórius hazudozó mentálisan beteg, de betegsége a belső körből nem látható be. Kívülről kell figyelmeztetni, s ha kell, száműzni Velencéből. A politikusok esetében ezek a külső figyelmeztetők az írástudók volnának. Már persze ha nem árulnák el írástudó mivoltukat, mintha csak Goldoni a hazug ifjú kifigurázása helyett a szenvedélyes igazságbeszédről írt volna himnikus tirádákat.
Amikor ezt a – korántsem eredeti szabadalmaztatású – sorozatot elindítottam korunk írástudóinak a gyurcsányizmus mentegetésével kapcsolatos árulásairól, nem gondoltam, hogy mindig érnek majd újabb és újabb meglepetések. Mindig van lejjebb – de hát kell nekem újra meg újra belelapoznom a Népszavába. Legutóbb például Fejtő Ferencnek, a párizsi magyar történész-írónak, a szebb napokat látott lap tiszteletbeli főszerkesztőjének a tárcájában olvastam a következő gyöngyszemet: „Szerintem a hazugság nem a bűnök bűne. Orbán Viktor, az igaz keresztény jól tudja, hogy mi a bűnök bűne.” Tekintsünk most el a mindinkább elhatalmasodó fóbiától, amely Orbán Viktor elismerésétől (Fejtő tehetséges fiatalembernek tartotta) Orbán diabolizálásáig ível. Most már Gyurcsány Ferenc, ez a hamisítatlan baloldali politikus az ügyeletes tehetség, aki egyszer olyan kedvesen meg is interjúvolta a saját rádiójában – hiába, a századik évéhez közelítő Fejtő messziről megérzi a szociáldemokrata szagot. Figyeljünk inkább arra: hogyan állíthat egy írástudó olyat a hazugságról, mint a tiszteletbeli főszerkesztő úr? Persze, vannak általában véve nagyobb bűnök, például lopni vagy gyilkolni, de egy írástudónak, s hozzáteszem: egy igencsak rokonszakmában utazó tisztességes politikusnak, aki egy demokráciában a szavahihetőség, a személyes hitel kényes portékájával házal, némiképp problematikus a hazugságot relativizálni. Onnantól ugyanis bajosan beszélhetünk valódi írástudóról (no meg tisztességes politikusról).
Vajon mi indíthat egy tisztességben megőszült írót arra, hogy a Goldoni-hőst is megszégyenítően hazug Gyurcsány mellett kardoskodva elhiteltelenítse, agyoncsapja egész eddigi tiszteletreméltó életművét? Miként képzelheti, hogy – akárcsak a Népszava gyér számú, de notórius olvasójánál is – „átmegy” az a nyakatekert üzenet, amely a kétségkívül létező, s ellenfeleit joggal nyugtalanító orbáni politikusi szívósságot az 1918. október közepén is végső győzelemben bízó német vezérkari főnök fanatizmusához hasonlítja? Ha Fejtő Neuillyben nemcsak a Népszavát, hanem a Magyar Nemzetet is járatná, talán értesülne a magyarországi hangulatról, a közvélemény-kutatási adatokról, s beláthatná: nem Orbánnak, hanem épp Gyurcsánynak van 1918. október közepe. Persze nem gondolom, hogy Fejtő tájékozatlan volna: inkább csak – a Goldoni-főhős elmesziporka-elméletéhez hasonlóan – szeretné valóságnak hinni a fikciót, a makacs tények ellenkezőjét. S ez a létező legnagyobb írástudói árulás.
A fejtői konklúziót – noha nem szeretnék tiszteletlennek látszani – egyenesen szánalmasnak tartom. „Jelen pillanatban sokaknak úgy tűnik, hogy a magyarországi válság a szélsőséges fanatikusok győzelmével végződhet, holott a józan ész szerint már régen vesztésre vannak ítélve. Annak ellenére, hogy már maguk is sejtik, utolsó rohamaik és kitörési kísérleteik normálisan csak kudarccal végződhetnek.” Hadd tisztázzam: Fejtő az Orbán-pártiságot nevezi szélsőségnek és fanatizmusnak, s nem az utolsó töltényig, az utolsó hazugságig harcoló országrontó gyurcsányizmust.
Ez nem a józan ész diadala. Ez a józan ész kapitulációja. Ha Goldoni a kortársunk volna, dúskálna a témában.
Soros emberei segítették Trump befeketítését
