Kevés MSZP-s hallgatta a pártelnököt

Ha röviden kellene jellemeznünk az Érték és felelősség című konferenciasorozat nyitányát, amelyet az Országházban tartottak szombaton, a rezignáció szó jut először eszünkbe. Pedig az MSZP pártalapítványa és a szociáldemokrata kötődésű Friedrich Ebert Stiftung által rendezett tanácskozáson maga a még hivatalban lévő kormányfő is szólásra emelkedett, így elviekben minden adott volt a fennkölt, progresszív légkörhöz. Hisz nehogy elfelejtsük: a konferenciasorozatot indító tanácskozásnak a címe A XX. századi magyar progresszió volt, amelynek nyitó előadásában a miniszterelnök is a progresszió témaköréhez kívánt hozzájárulni gondolataival. De miért is lengte körül bánatos melankólia a T. Ház Vadásztermét? Éppen Gyurcsány Ferenc személye idézte elő a mindenkire átragadó hangulatot. Feltűnő volt, hogy a vezető MSZP-s politikai garnitúra milyen visszafogott mennyiségben képviseltette magát. Hevenyészett szemlénk talán nem teljes, de Kósa Ferencen, Gál Zoltán volt házelnökön, Orosz Sándor és Mécs Imre országgyűlési képviselőkön kívül csupán Tabajdi Csaba európai parlamenti tagot véltük felfedezni a terem előterében.
A szkepszis, a kétség rátelepedett ezen a napon a Vadászteremre, tudat alatt talán még maga Gyurcsány is abszurdnak érezhette a hősi múltnak a silány jelennel és a nem létező jövővel való összevetését. Az igazságosság, az emberi méltóság, az egyenlőség baloldali és egyben általános emberi értékei is csak a lózungok szintjén szerepeltek a kormányfő kissé álmosítóra sikerült nyitóbeszédében. Nem maradt el viszont a szokásos üzenet a politikai riválisnak. Gyurcsány Ferenc – bár a demokratikus centrum, a politikai szereplők egymás közti kapcsolatának erősítése mellett érvelt – figyelmeztetően hozzátette: a politikai szereplők közti távolságnak kisebbnek kell lennie, mint ami a szélsőségeik felé fennáll. Mint mondta, belátja, hogy ez a baloldalon sokkal könynyebben megy, mint a jobboldalon, hiszen az ő térfelükön nincsen szélsőséges politika, ami, ugye, a jobboldalról nem mondható el. Azt is a hallgatóság agyába kívánta vésni: a jobboldalnak komoly nehézséget okoz, hogy egyszerre a centrumban maradjon, de tőle jobbra álló képződmény se alakuljon. De látszólag súlyos bírálattal illette a baloldal nem demokratikus tradícióit is, mivel nagy tanulság számukra, hogy a szabadság és az emberi méltóság megőrzése nélkül az egyenlőség eszménye rabságot okoz. A baloldalnak pedig tisztáznia kell a viszonyát ezekkel az 1948 és 1989 közötti, valamint 1919-es nem demokratikus hagyományokhoz.
Romsics Ignác történész előadásában azt mondta: 1945–46-ban sokan hittek a demokratikus átalakulásban – a kommunisták túlkapásai (!) ellenére. Romsics ugyan a Horthy-éra fasiszta jellegét elutasította, s pozitív szociális és oktatási intézkedéseit kidomborította – Ormos Mária történészhez hasonlóan. Azonban mindketten méltatóan szóltak a Kádár-rezsim alatti társadalmi mobilizációról, amikor az élhetőség és a biztonság szempontjai is érvényesültek. Az ő olvasatukban ez azt jelentette, hogy a kulturális és oktatási demokratikusság megvolt ugyan, ám nem társult hozzá politikai demokrácia.
Az egykor az MSZMP Központi Bizottságát erősítő Ormos Mária úgy méltatta Gyurcsány Ferencet, mint aki a konferencia egész palettáját felvázolta. S ha történészként belépne a körbe, lehet, hogy kevesebb lenne a pénze, de éppúgy sikeres lehetne. Mécs Imre hozzászólásában ezt úgy kommentálta: a miniszterelnök kapott egy szép piros pontot Ormos Máriától.