Lakhatás

A biztonságos és lakható városról vitázni Budapesten – ebben a mind kevésbé biztonságos és lakható városban – nem csekély kihívás. Az egyre zavartabbnak tűnő főpolgármester roppant kreatívan blöffölve már régen nem beszél fiktív világvárosról – a székesfőváros lakosai pedig már eredetileg is csak egy sima, jól működő települést szerettek volna maguknak, ahol lakni, dolgozni, közlekedni és regenerálódni lehet. Ám ha a politikum nem is jut túl a nagy ívű handabandázáson, attól a szakembereknek még kötelességük eltűnődni élhetőségről és biztonságról. Ezt tették a minap azon a tanácskozáson is, amelyet közösen szervezett a Magyar Urbanisztikai Társaság és az ENSZ Habitat budapesti irodája.
Mitől vonzó a lakóinak egy város? Cséfalvay Zoltán szerint ennek kritériumai időben is változnak. Már a közparkok sem a régiek: keverednek a tulajdonformák, bonyolódik a szabályozás, viszszaszorul az agorafunkció. A befelé zárt jellegű területek rombolják a közösséget, kialakítják „a félelem kultúráját”. Márpedig élhető-e egy túlvédett város? Aligha, hiszen a pszeudo-közterületek a társadalom egy részének a városokból való kirekesztéséhez vezetnek. Körmendy Imre minisztériumi osztályvezető ötgyerekes apaként a lakhatósági deficitet társadalmi problémákra vezette vissza. Úgy látja, a nyugati ember boldogtalanságának legfőbb oka, hogy nem önmagát, hanem az eszközeit fejleszti, a félelem kultúrája pedig döntően a nincstelen szegényektől való elfordulásban gyökeredzik. Amíg emberileg nem tud fejlődni a társadalom, a városlakó sem érezheti magát biztonságban, következésképpen a városok sem válnak lakhatóvá.
Locsmándy Gábor urbanista szerint is a privatizáció eredményeképpen vannak a közterek eltűnőben. Fizikailag léteznek ugyan, mégis kihasználatlanok, mert nem biztonságosak. Külföldön a magántulajdonú parkokba sok helyütt ugyan csak zárt kapukon át lehet bejutni, de a kulcsot más is megkaphatja, és a megelőlegezett bizalomnak visszatartó ereje van a zárt közösségen kívüliek számára is. Alföldi György városfejlesztési szakember a hajléktalanság csökkenését célzó „civil csőszök”, a drogkereskedelem ellen fellépő „utcai lelkipásztorok”, voltaképpen a szociális munkások szerepét hangsúlyozta. Beliczay Erzsébet, a Levegő Munkacsoport főmunkatársa pedig úgy vélte, hogy miközben a szakemberek előtt világosak a szakmai tennivalók, a politikusok ezzel tökéletesen ellentétesen döntenek és cselekszenek. Megnyilvánul ez olyasmiben is, hogy a 2001 óta folyó panelprogramban 820 ezer érintett lakásból eddig csupán 190 ezret sikerült felújítani: az évi tízmilliárdos állami támogatás csak írott malaszt. Ugyancsak formálisnak tekinthető a kultusztárcának az agoraprogramhoz való csekély, régiónként mindössze tizenhétmilliós hozzájárulása. Horváth Béla, Miskolc nyugalmazott főépítésze e tekintetben is égető gondnak tartotta a megfelelő kontroll hiányát az uniós támogatások odaítélésénél, akárcsak az állami és lakossági eladósodás mértékét, amely a lakhatóság feltételeit is kedvezőtlenül befolyásolja.
Ha érzékelhető változás a szakmai hozzáállásban, akkor az az, hogy a megszólalók szinte kivétel nélkül társadalmi oldalról közelítették meg a kérdést, míg korábban elsősorban a műszaki-fizikai felfogás dominált. Vagyis vajmi keveset érnek önmagukban a metróalagutak vagy az elképzelt körutak (amelyekből vagy lesz valami, vagy nem): a városlakó mindettől még nem érzi biztonságban magát. A konklúzió az, hogy a városi társadalom akkor tudja megvédeni magát, ha közösséggé válik, s közösnek tekinti a köztereket is. Nincs új a nap alatt, csak szét kell nézni…